2005. október 29. szombat 23:33

 

Schiller legyőzte Alföldit

 

Schiller legyőzte Alföldi Róbertet. A legrövidebben így lehetne összefoglalni a Pesti Színház előadását (Stuart Mária). Mert győzedelmeskedett a történet… Amely, különösen így ősszel, akár ízig-vérig magyar történelmi pannó is lehetne. Cselszövések és árulások egyfelől, a mártírhalál jutalma egy régi, ám nem múló bűn lelkiismeret-furdalásáért – másfelől. A darab, amúgy, talán túlságosan is közismert. Nincs olyan színész, aki pályafutása során legalább egyszer ne akarna találkozni Leicester alakjával; s nincs olyan színésznő, aki ugyanezt ne szeretné, Erzsébetre, vagy Stuart Máriára gondolva. Vagy akár mindkettőt egyszerre, egy meghasadt pszichébe gyúrva. És nincs rendező, aki meg ne próbálná valamiképp értelmezni, és újraértelmezni a felvonásokat. Már azzal elkezdve: kiválasztják, mely jelenetet töröljék az előadásból.

A kihívás tehát mindig nagy; s ahogy haladunk előre a színháztörténetbe, kezd egyre sokasodni a jó, vagy a rossz példa. Amelyek közül, persze, dönteni mindig az emlékezet privilégiuma; s az emlékeket nem is illik egy új felfogással párhuzamba állítani, összemérni. Ettől ezúttal is tekintsünk el – bár egy kóros mai színházi „mellékkörülményt” azért megemlítek. Az elmúlt évadban egy nagyszerű előadást láthatott a Schiller-parafrázisok kínálatából az, aki beült a Bárka Színház nézőterére. Zsótér Sándor rendezése, Spolarics Andrea játéka egyike volt a mai kor kevésszámú felejthetetlennek nevezhető előadásai közül. Volt, mondom, mert ennek ellenére sem játsszák; oka valószínűleg az, hogy csak akkor van elnyerhető színházi támogatás, ha ahhoz új bemutatók vállalása is párosul. Pedig most olyan szívesen mondanám önöknek: aki eddig elmulasztotta, az most ne késlekedjen. De – már elkésett…

A Pesti Színház előadása persze, vélhetően megéri a következő évadot is. Hiszen a címszerepben Eszenyi Enikőt, riválisaként pedig Börcsök Enikőt láthatjuk; mi tagadás, „húzós” nevek. No és egy-egy Alföldi-rendezés is nagy közönség-csalogató manapság… Pedig ezúttal is inkább ingerli a nézőt, semmint új élményeket adna. Tekintsük át – mivel is. A díszlet tüntetően puritán. Egy alumínium-monstrum, amely hol trónszékként, hol ágyként, hol asztalként funkcionál; s olykor a belső indulatok erősségének jelzése okán feldöntik a színészek. Ami hát, különösen egy trónszék esetében, meglehetősen életidegen. A légtér felső részét néhány ventilátor élénkíti; ezek hol egyenként, hol csoportosan alászállanak. Suhogásuk időnként talán a fenyegetettséget szimbolizálja – ám együttes funkciójuk eléggé tisztázatlan. S ha az egész nem áll össze – fölösleges akkor az egyes részeket értelmezési kísérletekkel bombázni… Van még lépcső, amely időnként erdei ösvény, időnként a trónterem „körfolyosója”; utóbbi lehetőség felbukkanása ismét eléggé bizarr. Ahogyan az a börtöne padlójának réseiben elrejtett cigaretta és gyufa után kotorászó rab-királynő; aki polaroid-fotográfiát küld magáról kedvesének. A fentiek alapján természetesen kézenfekvő lenne, ha egy modernizált feldolgozást prezentálna a rendező – épp csak az a baj, hogy a ruhák a korhűség stilizálására törekednek. Erős túlzásokkal, persze, de mégis közelebb a jelmezkölcsönzők középkori ruhafantáziájáig. Az összkép tehát nem áll össze – s említsünk meg a karakterekre térve is egy jellemző rendezői élcet. Adott pillanatban megtudjuk, hogy Burleigh bárója, a főkincstárnok, azért akarja oly hevesen Stuart Mária életét kioltatni, mert reménytelenül szerelmes Leicester grófjába. Erről a néző félreérthetetlen információkat szerezhet, hiszen Wilhelm, szegény, a pillanat hevében, megpróbál csókot váltani Roberttel.

Ebben a pillanatban mi, nézők, világosan meggyőződhetünk arról, hogy Alföldi Róbert nem igazán érti, vagy nem akarja érteni Schiller drámájának lényegét. Pedig azzal, hogy néhány udvari karaktert eltorzít – lényegesen szűkíti Erzsébet királynői mozgásterét. Aki mintha csak az eltitkolt bujasága miatt szenvedne, egy politikai szempontból indifferens értékű udvartartás élén… Ez a végső jelenetben csúcsosodik ki, amikor Erzsébet szeme elé illeszti egyetlen józan tanácsadója fekete szemüvegét. Ki eddig lelki vakságban szenvedett, lám, most végképp a homályba merül, értelmezhetjük ezt a képet, valahogy így; épp csak az a baj, hogy sem a kor történelmi konfliktusa, sem a két nő párbaja – nem erről szólt. Nem az egyik feltétlen győzelméről a másik fölött.

Azt hiszem, ezt Börcsök Enikő is megérezte, a szerepet tanulva; s ezért marad el színészi teljesítménye a tőle megszokottól; a tőle elvárható maximumtól. Nem játszhatja ki a Schiller által szerepébe írt karakter valamennyi ütőkártyáját; holott nem csak egy hiúságában esendő nőről szól ez a szerep. Eszenyi Enikő azonban tarol – nem is tehet mást. Minden rendezői eszközt megkap ahhoz, hogy hősnőként végezhesse; s az a baj, hogy mintha ezzel elégedett is lenne. Holott ő ennél jobb színésznő, és ennél jobb rendező.

Mégis – ennyi rossz ellenére is azt mondom: ha tehetik, nézzék meg az előadást. Mert azért összességében kibírható. És van két olyan pillanata, amely miatt emlékezetünkbe ég. Az egyik: a két királynő találkozásának végső kicsengése. Amikor Stuart Mária a győztes extázisában mondhatja: „Kín s megalázás évei után / A bosszú és diadal röpke perce! … porba sújtottam azt a nőt…” Eszenyi képes örökérvényűvé tenni; a konkrét történettől elvonatkoztatni ezt a pillanatot. Megmutatni, hogy mennyire jól tud esni az, ha végre kimondhatóvá válhatnak az indulatok. Hogy milyen a szólás – valódi szabadsága… S a másik pillanat: Melvil színre lépése. Hegedűs D. Géza méltósággal tölti meg s be a karaktert; papként a hit legbensőbb erejét, az isteni lényeg titokzatosságát tárja elénk. A bűn, a bűnhődés, és a bűnbocsánat különös „egylényegét” érezzük át azokban a percekben.

E pillanatok lenyomata megmarad bennünk; s annak tudata, hogy, bizony, Schiller – mégis legyőzi Alföldit…

 

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra