2005. október 31. hétfő 00:28

 

Gondolatok a megbékélés napjairól

 

 

 

„A halála közeledtét érző emberi lényt az a vágy hajtja, hogy eljusson önmaga végső határáig, hogy kiteljesedhessen. Azt keresi, hogyan kerülhetne a lehető legközelebb önmaga belső igazságához, a saját benső Lényéhez”. (Marie de Hennezel)

* * *

„A halál az egyik tudatállapotból a másikba való átkelést jelenti. Az anastasis szó (az ana azt jelenti: magasra, a stasis jelentése: helyezkedni), amit mi újjászületésként (franciául: résurrection) fordítunk, azt jelenti, hogy magasra kerülni, mélyre hatolni, vagyis eljutni abba a dimenzióba, amit Szent János örök életnek nevez; egy olyan bensőséges térbe, amelyet már nem határoznak meg a tér – idő törvényei”. (Jean-Yves Leloup)

* * *

„Mit teszünk az életünkkel? Keressük önmagunkat, menekülünk önmagunk elől, villanásnyi időkre találkozunk önmagunkkal, és sohasem sikerül önmagunk végére járnunk, meghatároznunk önmagunkat, megtudnunk, kik is vagyunk valójában... Nincs időnk, oly gyorsan elmúlik az élet, lefoglalnak bennünket az anyagi gondok vagy a szórakozás... és végül elérkezik a halál, és csak a halál előtt értjük meg, hogy az életünk csupa nagyság, alkotás és csoda is lehetett volna. De akkor már túl késő... és az élet csodálatos fényét csak a beteljesületlen dolgok fölött érzett roppant bánat ragyogtatja fel. És éppen azért, mert az életünk beteljesületlen maradt, úgy érezzük, hogy a halál úgy tátong a végén, mint egy szakadék”. (Maurice Zundel, ford. Tótfalusi Ágnes)

* * *

„A halál /a buddhisták szemében/ nem az élet, hanem egy illúzió végét jelenti, a szenvedéstől való megszabadulást, kiszabadulást az okok és okozatok láncolatából. A halál tehát áldott pillanat, az élet legszentebb pillanata, amikor az embernek végre alkalma nyílik belépni egy végtelen térbe. Ez az a pillanat, amikor a Valóság végre megnyilvánul”. (Jean-Yves Leloup)

* * *

„Hallgass rám, nemes fiam. Íme, elérkezett halálod pillanata. Induljon el szellemed a végtelen terek felé, makulátlan és folttalan a te szellemed, mert az igazi természetünk makulátlan és folttalan”. (Tibeti Halottaskönyv)

* * *

„A halál pillanatában az szeret jól, aki szereti a másikat annyira, hogy azt tudja mondani: "Indulj el önmagad felé, már nem tartozol hozzám többé, áldott legyen az élet, amely megengedte, hogy egy ideig együtt haladjunk, de ne torpanj meg a téged eltöltő fájdalomnál, menj... (...) A halál tehát alkalom az ébredésre. Ha erről az oldaláról nézzük, nem számít tragédiának. Amikor valaki meghal, ne sírjunk, és a haldoklót se próbáljuk visszatartani, hanem inkább buzdítsuk, hogy fedezze fel a tiszta fényt, ami nem más, mint ő maga. Indiában azt mondanák: “Ne a saját Éneddel azonosulj, saját halandó Éneddel, hanem emlékezz rá, hogy mindenkiben ott lakik Önmaga. Ez vagy Te." A szüleid gyermeke vagy, a társadalomé, amelyben élsz, de a Szél fia is, a benned lakozó Leheleté. Használd ki ezt az utolsó leheletet, leheld át magad Önmagadba, légy Önmagad. A halálba kísérés folyamán a daloknak, a zenének és szavainknak nem csak az a céljuk, hogy enyhítsék a szenvedést, hanem hogy emlékeztessék az embert arra: bár szeretjük ezt a földet, “nemcsak a földből valók" vagyunk. Az énünk egyik része az éghez tartozik, és talán épp abban a percben, amikor a földünk eloldozódik tőlünk, szétomlik a szemünk előtt, rányílunk a bennünk lévő égi kötelékre, amit hívhatunk Önmagunknak, Egészen-másnak, Tiszta Fénynek, vagy Másik Tudatnak is”. (Jean-Yves Leloup)

* * *

„A halál tabuját emlegetjük, de miről is beszélünk valójában? Hiszen a halál állandóan jelen van a televízió képernyőjén. Mindennap a rombolás és az erőszak képeit mutogatják nekünk. De ez távoli, színházszerű halál, mások halála, Zairében, Boszniában, erőszakos halál. Ez a halál nem esik tabu alá. A tabu a meghitt halálra vonatkozik, arra a halálra, amely közvetlenül érint vagy fog érinteni bennünket, feldúlva a saját, személyes életünket. A családtagjaink, barátaink, kollégáink halálára. A halált gyakran titkoljuk, rejtegetjük, megfosztjuk emberi dimenziójától. Ez a minket közvetlenül érintő, s ezért bensőséges, meghitt halál az énünk legmélyén sebez meg bennünket. Bensőséges azért is, mert a küszöbére érve hirtelen sürgető szükségét érezzük, hogy megnyíljunk mindenki előtt, akit szeretünk, hogy még mélyebben kitárulkozhassunk egymásnak, bensőséges ez a halál, mert közelebb visz minket az érzéseinkhez. Hát, ez a halál számít tabunak. … A halál tabuja a meghittség tabuja. Hiszen amikor próbáljuk megérteni a halál valóságát, akkor önmagunk mélységeibe tekintünk. És a társadalmunk épp ezt a bensőséget álcázza, ez elől menekül, ha csak teheti. Az orosz költő, Csesztov azt mondja: “Szemekkel vannak telehintve a halál angyalának szárnyai; amikor közel kerül valamelyikünkhöz, új szemeket ad neki a szárnyairól, és ezek túllátnak a felszínesen és a láthatón." Ez a bensőséges tekintet képes túllátni a látszaton, amely mögé elbújik ez az extrovertált társadalom”. (Marie de Hennezel)

* * *

„Általában azért szeretünk, hogy minket is szeressenek, de a halál megtanít minket rá, hogy úgy szeressük a másikat, hogy meghagyjuk különálló lénynek, meghagyjuk a másságában. Meg kell tanulnunk elveszteni azt, ami a legbecsesebb számunkra, mert csak ebben a szabadságban szerethetjük igazán. Szenvedélyesen szeretjük a saját életünket, de még jobban szeretjük, ha el is tudjuk engedni, így megértjük, hogy ez az élet “valami más", hogy “az »én« az valaki más"; és hogy azon a napon fogjuk a legjobban szeretni a szeretett lényt, amikor képesek leszünk neki megengedni, hogy elmenjen “oda, ahova elindult"... A haldoklók gyakran csak arra várnak, hogy engedjük, hogy elmenjenek. El kell jutnunk odáig, hogy azt tudjuk mondani a szeretett lénynek: “Indulj el önmagad felé, én veled vagyok..." Indulj el önmagad felé (én nem mehetek oda helyetted...), de veled vagyok (tehetetlenül, de veled...). Ha az életünkben egyszer szerettünk valakit, rájövünk, hogy bár képtelenek vagyunk helyette megtenni azt, ami neki jó, mégis “vele" tudunk lenni. Természetesen senki sem tud sem élni, sem meghalni helyettünk, de együtt tudunk lenni azzal, aki él, és azzal, aki meghal... azzal, akit szeretünk. Tehát szabadságon, vagyis igazán nyitott emberségen alapuló kapcsolatban vagyunk vele”. (Jean-Yves Leloup)

* * *

„A bűntudatnak több szintje van. Először is az ember bűnösnek érzi magát, mert ő tovább él, míg a másik meghal; ezt hívjuk “az életben maradottak bűntudatának. … Azért is bűnösnek érezheti magát az ember, mert úgymond nem tett meg mindent azért, hogy megmentse a szeretett lényt. Ez néha odáig fajulhat, hogy úgy érezzük, azért hal meg a másik, mert nem szerettük eléggé. “Ha jobban szerettem volna, most nem haldokolna!" - mondjuk magunknak. És amikor a szeretett lény végül meghal, akkor úgy érezzük, hogy ez az iránta érzett szeretetünk kudarca. … Mert az ember gyakran képzeli azt magáról, hogy mindenható. Mintha a szeretetünk meg tudná akadályozni a másikat abban, hogy meghaljon! A család azért fogadja el olyan nehezen a szeretett lény halálát, azért adnak neki olyan nehezen engedélyt a távozásra, mert ettől a kudarctól rettegnek. Mintha ez a kifejezés: “megadni az engedélyt a halálra", a szeretet kudarcát jelentené! Pedig éppen ellenkezőleg, ez a szeretet utolsó gesztusa; visszaadjuk a másiknak a szabadságát, és átengedjük őt a sorsának. (...)Bárcsak legalább arra képesek lennénk, hogy bevalljuk, megrendített bennünket a másik szenvedése, és fegyvertelenül állunk a halál előtt! Ez emberivé tenné a kapcsolatunkat. … Azt mondják, hogy a gyász humanizál. Ez így igaz, mert a gyász letaszít bennünket a nárcisztikus piedesztálunkról, fájdalmat okoz nekünk, megaláz, emlékeztet minket rá, hogy nem vagyunk mindenhatók, hogy minden elmúlik, minden változik, és hogy nem leszünk mindig azok mellett, akiket szeretünk. És a gyász fájdalma, amely ellen minden lehetséges módon védekeztünk, végül teret váj bennünk magának. Végtelenül szegény és végtelenül termékeny teret. Teret, ahol szerethetünk”. (Marie de Hennezel)

 

 

Az oldalon látható illusztrációk mind Caspar David Friedrich (1774-1840) festményei.

 .

Vissza a kezdőlapra