2005. október 30. vasárnap 22:54

 

Fények között az éj

 

Két fénypont között a legrövidebb út az éjszaka, definiálom így a csöndet, amely körülvesz s amely körülvett akkor, pár esztendeje csak, amikor állok az Uzsoki úti kórház belosztályának folyosóján és bámulom az ablakon túli tájat; hosszasan nézem, majd lassan visszahátrálok a fal melletti padig; belesüppedek, lenne mintha kényelmes angol bőrkanapé egy könyvtárszobában, pedig kemény, hajlított funér, de nem érzem, hiszen a testemet sem érzem, ellebegek csak a táj fölött, pontosabban – elrebbennék, ha engedne végképp a test börtöne; visszahúz persze, ráébreszt arra, hogy nem vagyok egyedül, bár magányos vagyok, hogy nem vagy egyedül, bár magányos vagy; szükségük van rád; no, kiknek is, kérdeznék vissza, ha lenne kit, de nincs, hisz egyedül vagyunk mindketten itt; "a semmi ágán ül", de melyikünk szíve; egy szívet dolgoztat most két lélek, lenne mintha tangó a halál közeli élet, argentin tangó most ez a dialógus csöndemmel, amely, ha megszakad, a Róna utca hangjaival telik, s hallani vélem a Thököly út csörömpölő villamosait, ahogy akkor éjjel, vagy az M3-as sztrádára feldübörgő autólávafolyamot s hallani vélem gyermekeim szívének dobbanásait egy Abonyi utcai lakás mélyén; a dolgok csak úgy megtörténnek velünk, motyogom magam elé halkan, alkalmi szobatársamra gondolok, akit délután hozott be a mentő, szinte akarata ellenére, mert nem érezte ő olyan rosszul magát körzeti orvosánál, mesélte a vizsgálatok után, de annak gyanús volt valami, hát behozatta; itt minden műszeres vizsgálat mindent rendben talált, azért pihenjen le, reggelig itt marad, megfigyeljük, mondta az osztályos orvos; ő lepihent s csendben elaludt; azt, hogy azonnal meghalt, vagy csak félóra múlva, már nem tudták megmondani; majd a boncolás, talán; sem tiltakozni, sem felkészülni nem volt ideje, nem úgy, mint az Öregnek, aki tíz napig haldoklott mellettem; nem tudom, melyikünk szerencsésebb, az, aki maga sem tudja, hogy távozik, vagy az, akinek kínosan hosszú ideje van a leltár elkészítésére; a dolgok végülis csak úgy megtörténnek velünk, motyogtam magam elé, mikor is, úgy hét éve a kórházfolyosó ablaka mögött s motyogtam ma délután, felpillantva arra az ablakra; mintha láttam volna önmagamat a féligzárt (félignyílt?) üvegtáblák mögött; nem lehet persze, tudom jól, de azt hiszem, vannak olyan helyek a városban, olyan házfalak, árnyékok, járdák, amelyekbe örökre belevésődünk; a kor falába, írta a költő, pontosabban életünk falaiba, mondom én, amelyeket, hiába rohantunk nekik fejjel, szívvel, vagy türelemmel akár, áttörni sohasem bírtunk; egy testnyi erő, amelyet a küzdés során veszítünk el, mindig ott marad belőlünk, lenne mintha halállenyomat; próbahalál, így is nevezhetnénk; ülök az erkélyen, egy gyorsan mozgó, villódzó pontot figyelek az égen, repülőgép, persze; távolodik; mindentől távolodik; lesz egy másik fény is, majd utoljára, somolygok sokat tudóan, s odaszólok a könyvespolcomba, a könyvek gerincére égett léleklenyomatomnak: két fénypont között a legrövidebb út mindig – az éjszaka...

 

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra