2005. október 31. hétfő 23:08

 

Két zsoltár töredéke

 

I.
Ítélj meg engem, Istenem, ébredsz e zsoltárral arra, most: nem vagy egyedül. Egy árny ül szobád sarkában, üres székeden, s még mindig pontos minden szó, amit most leírsz. Mert nem tekintetére riadsz fel, hogy figyelne merően, metsző, csontig hatoló pillantással, ahogyan ezt a regényekben oly sokszor leírták már. Nem; nem figyel téged. Az arcodon, a bőrödön, a testeden túl, vagy inkább: mindezeken belül kutat valamit az a tekintet. Mintha szívedet nézné; mintha álmaidról készítene hűvös, pontos, tárgyilagos elemzést. Jelenlétét nem teszi kétségessé; még három–négy másodperced van arra, hogy félig nyílt szemed, félig éber agyad felfogja: nem álmod folytatódik s nem is levetett ruháid árnyékának játékát látod a széken, a falon. Bár széked üres, ez sem tévedés; egyszerre látod háttámláját s a benne ülő lényt.

Vajon miért van itt?

Lustán, szinte kelletlenül foszlik szét előtted az árny. Nem akkor, nem azonnal, nem abban a pillanatban, amelyben megrebben szemhéjad. Mintha tudná előre, hogy ez fog történni, látja az idegek rezdülését, a parancssort agyadtól pupilládig, de vár még; addig, amíg ki nem tisztul teljesen tekinteted. Mikor ez történik, csak akkor tűnik el; még látod, kristálytiszta, éles pillantással, a másodperc tört részéig. Nem tovább. Csak addig, hogy tudd jelenlétét, de nem addig, hogy hagyd elmúlni kételyeidet.

Vajon valóban itt volt?

S miért?

Lehet: egyfajta hazugságvizsgálaton esünk át minden éjjel? Mondják, hogy álmaink a számunkra legfontosabb élmények sűrítményei. Régi emlékek térnek vissza, hogy másképpen történjenek meg; ismeretlen, de nem idegen tájakon bolyongunk; váratlan, ám korántsem elképzelhetetlen eseményeket élünk át; távollévőkkel találkozunk és beszélgetünk; olyanokkal is, akikkel ébren ezt már soha többé nem tehetjük meg; igen; mintha álmainkban adnánk számot arról, hogy mi a legfontosabb számunkra; milyen mélyen telepedtek meg testünkben a felszínre talán sohasem hozott vágyak; s kiket kiáltunk vissza minden óceánokon túlról is, az álom imájával!?

S ő ott ül, és pontos képet alkot arról: milyenek vagyunk valójában. Meddig s merre jutottunk az Úton; közelebb–e, vagy távolabb a minden dolgok értéséhez. Talán időnk hossza is e látogatásoktól függ. Mert miénk minden döntés, de ő bírálja el.

Jó éjszakát. Béke Veletek. Ítélj meg engem, Istenem.

 

II.
Uram, be sokan szorongatnak engem, sóhajtott talán így, mielőtt tettét elkövette. Mert van a bűnben valami sajátságos félsz: ki ördögi tettekre képes, az nem tesz semmiséget; ki viszont megtéved, az éppenhogy szemérmes bűnében is. De áthágja ekkor azt a korlátot, amely számára a legerősebb; amelyről a gátlástalan tudomást sem vesz. Talán csak azért, mert nem hoz számára elegendő anyagi hasznot... Az ilyen, ha úgy hozza kedve, fegyverrel tör templomra, parókiára; az arany földi értékét látja csupán a kegytárgyakban, s annak őrizője neki nem az Úr szolgája, hanem eltaposható evilági lét; kezét, szívét, nem béklyózza a rettenet.

A másik emberben azonban ott a félelem a leghatalmasabb ítélettől; a Leghatalmasabb ítéletétől. És mégis... Öreg háza kéményét támadta erős vihar, kitépve néhány tégláját? Beroskadt falai alatt a föld, s így megroppant talán a fal maga? Vagy kinőtte családja a piciny szobát s gondolta: kerít mellé még egy fedelet; ki tudná, miért is gondolt arra a néhány téglára...?

Ilyen világban élünk, meséli a kis falu plébánosa, már a templomkertben lerakott, javításra szánt téglákat is ellopják. Esetleg nyomára bukkannék; de porták tucatjait kellene meglátogatnom ahhoz, hogy megtudjam: a sok közül hol tudták elvégezni már a régen esedékes, apró javítást!? Mert számos a beteg ház; miként számos a megsebzett lélek is, teszi hozzá, halk sóhaj kíséretében.

Érezzük: már el is végezte rövidke nyomozását. Vagy szükség sem volt rá; megvallotta azt a bűnös, az apró fülke rácsa mögül, tudva s remélve, hogy végtelen tér az a kicsiny fülke: mert magában rejti a feloldozás, megbocsátás; a kegyelem végtelen erejét.

Suhogó szárnyak csöndjében ülünk. Majd bort tölt poharunkba az atya, s vidámabb történetbe kezd. De bennünk ez az egyetlen félmondat marad a legsúlyosabb emlék; mert halljuk belőle százezrek panaszát.

Százezrek térdelnek a végtelen térben, apró bűneik előtt még, vagy után, s várják: van–e, lehet–e számukra mentség, feloldozás!? Arra, amit el kell követniük, mert azzal a kevéssel, amit elvesznek, pótolni tudják azt a keveset, amit elvettek tőlük; azt a keveset, amivel még volt valamilyük... de ma már csupán a virrasztó szárnyak csöndje borít föléjük fedelet, s a zsoltár sóhaja: Uram, be sokan szorongatnak engem!

 

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra