2005. november 02. szerda 23:06

 

Lejárt a mellébeszélések ideje

 

Már megszokhattuk: ha szorul a hurok, akkor megjelenik Vitányi Iván, és a „helyére teszi” a dolgokat. Valaha ezt nagyon tiszteletre méltóan képviselte. Hiszen tagadhatatlan legendája volt. Kezdetben Püski és Muharay tanítványa; később a „fényes szellők” sodorják fel, s a Rákosi-diktatúra évei alatt zuhan porba. A hetvenes években nem a doktrinerek merev elutasításával fordul a kor felé – tekintély-frissítéshez akkoriban már ennyi is elegendő… A szalonképesség világában messze hangzónak tűnő kijelentéseket tesz – el is könyvelheti általuk a reformereknek kijáró megbecsülést. Olykor az tapasztalható, már a nyolcvanas évek derekán, hogy még a „szocializmus” kifejezést is afféle kódolt beszédnek gondolják sokan, őt olvasva; így legalább kimondhatja az igazságot, magyarázzák.

„Nem valami széplelkű kultúrsznobizmusból paposkodunk a kultúra mellett” – írja például 1983-ban megjelent munkájában (Vitairat a mai magyar művelődésről) – „hanem a szocializmus és a nemzet alapvető érdekéből. A közművelődés ügye nem járulékos „ezért-ez-is-hadd-menjen-csak”, hanem a nemzet sorsának, jövőjének egyik kulcskérdése. Nem abból kell kiindulni, hogy mennyi pénz kell a kultúrához, hanem, hogy mennyi kultúra kell a pénzhez (értsd: a meglévő erőforrások észszerű felhasználásához, gazdasági fejlődésünk feltételeinek megteremtéséhez)”.

A nemzet alapvető érdeke a kultúra, visszhangzott; jól megmondta.

Ezt teszi, azóta is. Lankadatlanul – mellébeszélve. Mert, sajnos, ez a lényeg. Ha elég hosszú ideig élünk – mindig eljönnek azok az évtizedek, amelyekben immáron szabadon beszélhetünk. Sőt, ha még tovább – akkor még olyan esztendők is reánk köszönnek, amelyekben tehetünk is valamit. Azért, amiért addig perlekedtünk csak… S ekkor dől el – mennyit is érnek korábban megfogalmazott téziseink. Amikor választhatunk: milyen érdekek szolgálatába szegődünk?

A mögöttünk álló másfél évtized egy ilyen kor volt. Legkésőbb a kilencvenes évek eleje egy nagyon egyszerű kérdést tett fel, mindenkinek. Akarjátok-e, hogy továbbra is majmot csináljanak belőletek, majmot a népből? Akkor és ott – lejárt a mellébeszélések ideje. Ami azóta történik: lényegében, és nagyon leegyszerűsítve, persze, az nem más, mint e kérdés polarizációja. Minden ebből fakad… A nemzet alapvető érdekeinek pontos kimondásából és következetes képviseletéből. Az egyik oldalon – tovább egyszerűsítve – a mindent pénzre váltás a közös nevező, míg a másikon – a váltás. Egy kiüresedett, minden úton zsákutcába jutó és oda terelő eszmerendszer leváltásának kísérlete.

Vitányi Iván

Ma megkezdődött a Parlamentben a Gyurcsány-kormány költségvetésének vitája. Unalomba fulladó szomorúsággal néztem rituális koreográfiáját. Ha valamely ellenzéki képviselő elmondta bírálatát, érveit tényekkel támasztva alá, az utána megszólaló kormánypárti politikus leszögezte: az imént elhangzottak ferdítések, csúsztatások, hazugságok. Miért? Csak. A számokra sohasem számok; idézetekre sohasem azok pontosabb citálása volt a felelet. Csak annyi: az ellenzéki képviselő hazudik. És ennyi már elegendő is volt a kormánypárti tapshoz… Néztem, szomorúan, és közben elém úszott Vitányi Iván pártlapos megszólalása: „ha így megy tovább, el tudom képzelni, hogy legközelebb majmot hozunk be az ülésterembe, és fölírjuk, "ilyen majmot akartok csinálni a népből" – mondta… Miért is háborodott fel? Nemrég "Punks not dead, és mi lesz a kultúrával?" feliratú trikóba bújtatott csontvázat toltak be a Fideszesek a kulturális bizottság üléstermébe, említi a Vitányit kérdező riporter, s ő ezért kivonult az ülésről. „A parlamentnek ma is olyan intézménynek kell maradnia, ahol a pártok nem verekedéssel próbálják elérni céljaikat” – lamentál Vitányi…

Aki, ezek szerint, azt nem tartja túlzásnak, ha egy kulturális miniszter a punkot éltető trikóban flangál; közbotrányt okozó internetes oldalakra ír rokonszenvező cikkeket; s aki egyetértően veszi tudomásul, ha a nemzet alapvető érdekeit szolgáló kulturális intézmények működését ellehetetleníti a kormány - csak a rockzenének jusson elegendő…

„Elmondtam” – szavalja Vitányi e mostani interjúban is - „hogy egyik területe a hagyományok, a nemzeti és egyetemes értékek őrzése, az erre hivatott intézmények támogatása. A másik annak segítése, hogy a kultúra lehetőleg egyformán jusson el mindenkihez. És ehhez, mondtam, a miniszter kiáltványa hozzátett egy harmadik elemet, hogy az utóbbi időben bekövetkezett változások - a digitalizáció, a mozgásszabadság megnövekedése - új feltételeket teremtenek, ami igaz, ha az ebből levont következtetések vitathatók is”…

Bizony – erősen vitathatóak. Mert semmilyen új feltételek nincsenek. A politika nem vonulhat ki a nemzeti kultúra megtartását alapvető stratégiai feladatként szolgáló intézmények működtetéséből; és nem sugallhatja a szószegő gazdasági magatartás büntetlenségének modelljét. Mert vajon milyen maradványképzés az, amely a minisztérium által már írásban megígért működési költségek kifizetésének nem tesz eleget? Ha én egy szerződés keretén belül megbízok valakit egy munka elvégzésével, majd a teljesítés után nem fizetek – a gazdasági bíróság előtt nem hivatkozhatok holmi maradványképzésre. De az APEH sem fogadja el tőlem ezt indokként, ha netán nem fizetem be időben az ilyen-olyan adót.
Lehetnek valakinek egy életen át rokonszenves eszmefuttatásai a kultúra fontosságáról. Elszavalhatja, alapvető tézisként, húszévente egyszer vagy többször a nemzet sorsának és jövőjének elengedhetetlen zálogáról vallott fohászainak egyikét, másikát. De, ha elmarad mellőlük a tett, akkor elfogy a visszhang. S amikor e szavak a kultúra szolgálatának ügyéből majmot csináló punkminiszter védelmére kelnek – akkor válnak csak igazán üressé…

 

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra