2005. november 03. csütörtök 19:39

 

Péterfi Vilmos: Búcsú Európától

 

Búcsúznom kellett.
Nem szomorúan tettem, nem is várakozással. Konok, keserű, lemondó elszántsággal. Nem valami szokványos búcsú volt ez, egy vasútállomáson, ahol a család tagjai – nagyszülők, szülők, testvérek, gyerekek, unokák, közeli barátok, mikor ki közülük, de gyakorta mindannyian, körültolongva az utazót – búcsúznak vakációra induló szeretteiktől, akik néhány nap, vagy egy–két hónap múlva biztosan visszatérnek közéjük a közeli városból, a kicsiny faluból, vagy akár külhoni barangolásukból. Vissza, szeretteik körébe.
Nyugodtak hát, miközben a szerelvény a csarnokba tolat, s a gőzmozdony – mert nekem bizony már elképzelhetetlen egy pályaudvar a prüszkölő, gőzokádó, az utasokat füstködbe burkoló négyhuszonnégyesek nélkül... – tolattyúi csikorogva sürgetik a beszállást. Gyors, sietős, utolsó csókok csattannak; századszor elhadart üzenetek és jó tanácsok szállnak százegyedszer is az utazó fülébe, miközben a gépmester végigkopogtatja kalapácsával a vagonok kerekeit; s már a fülkék ablakában áll az utazó, elveszi a kapkodásban lent felejtett kézitáskáját vagy az utolsó pillanatban megvásárolt újságokat; s elindul, kigördül a szerelvény; integető kezek erdeje kíséri, míg el nem tűnik; míg nyílt pályára nem tér. Akkor a család hazatér, de néhány óra múlva már telefonoz, levelet ír és kap; a hiány számukra nem mérhető...
Nem, én nem így búcsúztam.
És nem – egy pályaudvaron.
Anyám, testvéreim, barátaim azt sem tudták rólam: hol vagyok, éppen mit cselekszem; élek–e még, vagy meghaltam–e már, akkor, vagy régebben!?
Néhány nappal az orosz invázió előtt: ezerkilencszázötvenhat október huszonhetedikén szabadultam a váci fegyházból. Hat évet töltöttem le ott – életfogytiglani büntetésemből. A forradalom szabadított ki bennünket: híre söpörte el őreinket a vasajtók elől... Kék–fehér csíkos rabruhában indultam, minden személyazonosságot igazoló irat nélkül, gyalog, vagy teherautókra kapaszkodva, s három nap alatt jutottam végül Vácról Budapestre. Utam sikerét jóindulatú embereknek köszönhettem; ismeretlenül is behívtak magukhoz, látva rabruhámat; s mert abban járni életveszélyes volt, saját ruhájukat adták rám, meg sem kérdezve: ki vagyok, miért ültem, vadásznak–e rám? De kire nem vadásztak akkoriban az utcán cirkáló, lassan erőre kapó kommunista karhatalmisták, ellentámadásba lendülő ávósok!?
Pestre érkezve természetesen azonnal felvettem a kapcsolatot régi barátaimmal s folytattuk ott, ahol hat évvel korábban abbahagyni kényszerültünk: csoportot szerveztünk, röplapokat készítettünk és terjesztettük azokat, a biztonságunk érdekében minden nap más és más helyen töltve az éjszakát; néha–néha aludtunk is; és bíztunk abban és álmodtunk arról, szent, naiv hittel, hogy az oroszok eltűrik, elfogadják majd Magyarország semlegessé válását.
Küzdöttünk és reménykedtünk ebben – november negyedikéig. Ekkor azonban az orosz tankok legázolták az országot; bujkálnom kellett hát, az eddiginél is fegyelmezettebben, és felkészülni arra, hogy elhagyjam hazámat.

 

 

Pár napja Józsi barátom lakásán dekkoltam, amikor jött a hír az utcáról: ávósok járnak házról házra, lakásról lakásra; rejtőző ellenforradalmárokat keresnek. Mivel más út már nem adódott, Józsi a ház pincéjébe vitt le, gyorsan, és belökött saját rekeszébe.
– Meg ne mozdulj, meg ne szólalj, bármi történjen! – Utasított, majd rám zárta a fülke ajtaját, közben hozzátéve: – Érted jövök, ha ezek a bitangok eltakarodtak a házból...
Percek múltán súlyos léptek döndülését, sietős parancsok kemény kiáltásait hallottam az udvar felől. Majd a pincelejáró elől. Majd ávóscsizmák dübörögtek le a lépcsőn. És ott álltak. Zseblámpák fénye gyulladt; lihegő káromkodások hallatszottak. Lapultam a fülkében, egy szénkupac tetején, fejemre húzott, sötétkék esőkabátom alatt...
– Csak zajt ne csapjon most körülöttem semmi... – fohászkodtam magamban, némán. – meg ne lökjek egy széndarabot; meg ne zörgesse kabátomat egy egér, Uram, mert akkor végem van. Elhurcolnak, vagy itt helyben, a pince falánál lőnek agyon...
Nyugalmat, feszes nyugalmat erőltettem magamra.
Az ávósok két csapatra oszlottak, úgy járták körbe a pince folyosóit. Józsi kamrája, amelyben lapultam, a folyosó közepén volt, így két irányból hallgathattam a fenyegetően közeledő, súlyos lépéseket; behunyt szemmel is érzékeltem a vibrálva cikázó, minden sarkot megcélzó zseblámpafényeket; s összerezzentem minden egyes lakatcsikordulásra; mert az ávósok minden fülke ajtaján megrántották a lakatot: zár–e, vagy lóg csupán...!?
Mikor elmentek, s elült a zaj, vettem észre: csuromvíz vagyok. Kivert a hideg verejték; s remegtem, egész testemben, mint aki vitustáncot jár... Egy órán át feküdtem még a szénkupac tetején, a sötét pincében, várva, csendesen. Végül felhangzottak Józsi lépései; legalábbis azoknak, az ő lépéseinek kellett lenniük: ezért fohászkodtam, ezért könyörögtem magamban...
Ő volt, valóban. Állt a fülke előtt, óvatosan; megérintette a lakatot: a helyén van–e még?; s hallgatta némán a pince neszeit... Tudtam, arra is gondol, hogy észrevettek engem s most meglapulva a folyosó zugában azt figyeli néhány ávós: ki jön a rekeszhez? Ki tudja, hogy lapult ott valaki? Szólni én sem mertem: hátha nem jött egyedül; követte valaki, titkon, vagy kényszerítve őt; hallgattam hát némán – a pince neszeit... Ki nem rettegett még sohasem, az nem is értheti ezt... Végül, összeszedve bátorságát, megszólalt:
– Ott vagy még? Jól vagy? Elmentek...
– Megvagyok, – sziszegtem, elgémberedve. – Engedj ki.
Egész testem sajgott a fájdalomtól, amit az órán át tartó kényelmetlen, moccanatlan fekvés okozott. Vagy két percig a talpamra sem tudtam nehezedni. Közben Józsi elmondta: amikor az ávósok betörtek a házba, ő kis híján világgá szaladt; csak akkor merészkedett vissza, amikor látta őket a következő háztömbbe vonulni...
Bennem, miközben dülöngéltem a fájdalomtól, végigpergett: nem vertek agyon, letartóztatásomkor, a Fő utcában – ezerkilencszázötvenegyben. Nem akasztottak fel a Markó utcában sem, hiszen "megúsztam" egy életfogytiglanival. Most, a pincében sem talált rám az erőszakos halál; de mindez miért történhetett így? Pusztán a vak szerencsének köszönhetem–e mindezt, vagy talán valami magasabb célja lehet még az életemnek? Talán az rendeltetett el: mindazt a szörnyűséget, amelyen keresztül mentem, valahol, valamikor vessem papírra – okulásul korom és utókorom számára!? De ahhoz, hogy ezt nyugodtan tehessem meg: el kell hagynom az országot.
A hazámat.

 

 

Az utcai harcok nagyjából úgy november vége felé szűntek meg teljesen; ekkor maradtak abba a rendszeres igazoltatások is. Kimerészkedtem búvóhelyemről. Kerestem barátaimat, de hiába; mint megtudtam, nagyrészük már elhagyta Budapestet, el az országot, Ausztria felé, át a zöldhatáron. Egyik volt váci rabtársam azonban még otthon tépelődött: menjen? Maradjon?
– Tibor, – kérleltem, – te az amerikai nagykövetségen dolgoztál. Lecsuktak, koholt vádakkal, mint kémet... Legalább akkora veszélyben vagy, mint én. Lefog az ÁVO, újra, s ugyanúgy elítélnek, mint régen. De most: halálra. Ne játssz az életeddel, barátom...
Sikerült őt meggyőznöm.
December első napjainak egyikén szálltunk a szombathelyi gyorsvonatra. Elindultunk – a határ felé. Eltökélt szándékom volt: vagy átjutok, vagy lőjenek agyon valahol, egy ismeretlen erdő sötét tisztásán; mert nincs visszaút. Bujdosókká váltunk, mint egykor a kurucok.

 

 

A szombathelyi vasútállomás váróterme tömve volt emberekkel. Lerítt róluk: a túlnyomó többségnek egyetlen egy célja van... Zokogó gyerekeket könnyeiket törölgető öregek próbáltak vigasztalni; asszonyok, lányok szorongva őrizték csomagjaikat, amíg a férfiak idegesen szívták cigarettájukat, és kutatva fürkészték az arcokat: akad–e közöttük olyasvalaki, aki átvinné, átvezetné őket a határon!? És, ha találtak vállalkozót, hát megbízható–e az illető? De nem volt választási lehetőség; az, aki csak úgy vakon, ismeretlenül indult neki a keresésnek, nem rendelkezhetett referenciákkal; s a vezetésre vállalkozó sem igazán mutathatott volna fel – ajánlóleveleket...
Bizony, nem volt könnyű a választás. Mert lehetőség akadt, bőven. Sokan szólították meg az utasokat: jó pénzért, ékszereikért megoldják gondjukat... Szerveződtek a csoportok; egyikhez mi is csatlakoztunk. Este nyolcra volt megbeszélve a találkozás; akkor indulunk; vezetőnk átkísér bennünket a mindössze hat kilométerre lévő határon. A mondott időben meg is jelent – és előre kérte a kialkudott összeget.
– Nem, – feleltem, – én csak akkor fizetek, ha valóban elértük a határt!
– Olyan embernek néz, – förmedt rám sértődötten, – aki becsapná magyar testvéreit!? Átvittem én már ingyen is menekülőket; vagy most fizetnek, vagy ne is jöjjenek velem!
Csoportunk tagjai vitatkozni kezdtek egymással. Voltak, akik velem értettek egyet; mások viszont akár előre is fizettek volna, csak már indulhassanak... Tibor barátom is az utóbbiak közé tartozott. Én viszont csökönyös maradtam.
– Mihez kezdünk akkor, ha ez a fickó elveszi a pénzünket és lelép mellőlünk, valahol a sötétben!? – Mondogattam Tibornak. – Ha ez az ember valóban tisztességes, akkor várhat a pénzére addig, amíg a határhoz nem érünk.
Végül nem csupán Tibort győztem meg, hanem alkalmi csoportunk négy másik tagját is. Két táborra oszlottunk; a vezető hat olyannal, aki hajlandó volt előre fizetni, elindult a pályaudvarról; mi viszont, akik maradtunk, elhatároztuk: csak olyan vezetővel indulunk el, aki nem kéri előre a pénzt. Éjfélig kellett várakoznunk.
– Én húsz éve járok át a zöldhatáron, hol áruval, hol emberrel, – szólított meg akkor bennünket egy ismeretlen. – Látom, maguk óvatos emberek; szeretem az ilyeneket. Úgy ismerem a vidéket, mint a tenyeremet; személyenként kétszáz forintért átviszem magukat. Lassan virrad; azért ilyen olcsón. De – előre fizessenek!
Azok, akiket korábban magam mellé állítottam, most elcsábultak. Meggyőzte őket az idegen magabiztos fellépése. Átadták a pénzt, előre, és indultak vele az éjszaka csendjében. Tibor unszolt, hogy menjünk velük – legalább a város széléig.
– Itt, az állomáson, nem vagyunk biztonságban, – hajtogatta. – És valamilyen vezetőt csak fel kell végre fogadnunk; valakiben előbb–utóbb meg kell bíznunk...
– Én éjjel nem indulok sehová, – makacskodtam. – Nem ismernénk ki magunkat az utcákon. Várjunk hajnalig. Ha kezd világosodni, majd elindulunk; megyünk faluról falura; valamelyik határban csak találunk egy olyan parasztot, aki elvisz bennünket a határig. Annak majd odaadhatjuk az összes pénzünket...
Vártuk hát a pályaudvaron a reggelt. A terem lassan újra megtelt emberekkel; érkeztek a vasúti szerelvények, de volt, aki teherautóval jött idáig; hogy aztán gyalogosan csapódjon valamelyik menekülő csoporthoz. Gyűltek, szaporodtak az emberek; s ekkor felbukkant néhány határőr is. Kezdtem aggódni...
– Nekem ez nem tetszik, – mondtam, teljesen feleslegesen, a szintén riadtan figyelő barátomnak. – Iszkoljunk innen...
– Hová? – Legyintett Tibor. – Éjjel kellett volna, mondtam én... Most már: hová!?
– Azzal a vonattal ott, – mutattam a véletlen szerencsére. – Most indul Kőszegre. Oda is közel a határ; talán ott egyedül is rátalálunk...
Tibor egyetértően bólintott. Valójában mindegy volt neki; csak induljunk már végre, valahová, minél messzebb a közeledő határőröktől. Átcsorogtunk tehát a füstölgő vicinálissal Kőszegre. S ott leszállva valóban elindultunk, gyalog, amerre a határt sejtettük, kikerülve az országutakat, falvakat, vasúti síneket; baktattunk csak, erdőn, mezőn. Három kilométerre lehettünk a határtól, amikor egy határvadász gépkocsi robbant elénk, szinte a semmiből, s mi ott álltunk, riadtan, két katona géppisztolyának célkeresztjében.
– Természetesen: csupán eltévedtek. – Dörögte gúnyos hangon egy őrmester a kocsiról. – Fogalmuk sincs arról, hogy ez már határzóna; ahol senki sem tartózkodhat engedély nélkül. Maguk csak sétálgatnak, igaz!?
Felcsattanó hangon folytatta:
– Ne is próbálják tagadni: mind a ketten disszidálni akartak! Eh... – legyintett megvetően. – Forduljanak csak szépen vissza. Nyomás Szombathelyre, onnan az első vonattal – Pestre. Aholis jelentkeznek a kerületi rendőrparancsnokságon. Meg vagyok értve!? Nevüket, címüket felírtuk; meg ne várják az országos körözést! Na, indulás...
És harsányan nevetve elhajtottak autójukon.
Mi pedig visszagyalogoltunk a kőszegi vasútállomásra.

 

 

– Megyek Pestre... – jelentette ki komoran Tibor. – Most az egyszer szerencsénk volt; de legközelebb nem lesz. Én utazom haza...
– Sajnálom, de én nem tartok veled, – feleltem határozottan. – Már itt érzem az orromban az ausztriai szabad levegőt... Nem, Tibor. Én nem megyek vissza.
Az éjszakát a kőszegi vasútállomáson töltöttük. A reggeli vicinálissal átmentünk Szombathelyre. A pályaudvar még mindig tele volt menekülők áradatával.
– Nos, Tibor? Hogyan döntöttél? – Kérdeztem barátomat. – Maradsz velem, vagy indulsz vissza, Pestre!?
Sóhajtott. Majd a pénztárhoz ballagott. Hagytam, szomorúan... Amikor visszajött, arcomba mosolyogva mutatott két pesti vonatjegyet:
– Ha lefognának bennünket még itt, a pályaudvaron, nyugodtan mondhatjuk azt, hogy a pesti vonatot várjuk... Hogy épp csak lekéstük az előzőt...
– Ez nagyon jó gondolat, – mondtam megkönnyebbülve.
Így nem is szálltunk fel az este tízkor induló budapesti szerelvényre. Viszonylagos nyugalomban töltöttük az éjszakát a váróteremben, majd reggel elindultunk – a határ felé. Alig távolodtunk néhány száz métert az állomástól, amikor egy kis csoportot pillantottunk meg; nem sokkal előttünk ballagtak. A vezetőjük bevárt bennünket.
– Maguk is át akarnak menni? – Kérdezte. – Csatlakozhatnak hozzánk... Kétszáz forint fejenként. A határon kell fizetniük.
Összenéztünk barátommal, majd belegyezően bólintottunk. Útközben a vezető tovább magyarázta a részleteket:
– A határ előtt száz méterrel fogom megállítani a csoportot. Egy országút innenső oldalánál. Ha azon átszaladnak, már csak ötven méterre lesz az osztrák határ. Világos?
Biccentettünk. Csak érjünk már oda... Napok óta gyalogoltunk már, éjszakáinkat is féléberen töltöttük; fáradtak voltunk, éhesek, és fáztunk. Mentünk csak, szótlanul, és hittünk vezetőnknek; hiszen nem volt más választásunk... Így tettünk meg jónéhány kilométert, majd vezetőnk megszólalt:
– No... Már közeledünk... Óvatosan, csöndesen vonuljanak tovább. Pár perc múlva Ausztriában lesznek, – bíztatott. – Látják? Ott elől szürkéllik az országút. Csak át kell rajta szaladniuk... No, fizessenek, aztán futás!
Miközben előszedtük pénztárcáinkat, fényszórók villantak és két autó száguldott felénk az országúton, mindkét irányból. Dermedten néztük őket... Legfeljebb ötven méterre tőlünk – megálltak. Határőrök ugrottak ki belőlük és lövöldözni kezdtek a levegőbe.
– Megállni! Mindenki hasra! – Kiáltották keményen.
Csoportunk megmoccant. Néhányan magasba emelt kézzel, kővé meredve álltak, mások hasra vágódtak a sáros, latyakos földön. Egy–két ember futni próbált, de a lábuk előtt földbe fúródó géppisztolysorozat megtorpanásra kényszerítette őket.
Vezetőnknek azonban sikerült kereket oldania...
Gyereksírás, asszonyjajgatás töltötte be a mezőt. Elfogóink vezetője, egy hadnagy, rögtönzött kihallgatást tartott. Bennünket is megkérdezett.
– Nem értem magukat, – csóválta fejét, miközben elmondtuk: hogyan, mikor csatlakoztunk a csoporthoz. – Intelligens embereknek látszanak: mégis bedőlnek egy ilyen csirkefogónak... Ha annyira menni akarnak, hát menjenek csak. Ha sikerül... Mi csak ezt a bitangot akarjuk fülön csípni. Azt mondta, ugye, hogy az út túloldala már Ausztria... Hogy már csak ötven méter... No, jobb, ha tudják: innen a határ még tíz kilométerre van! Na, menjenek... De vissza, Szombathelyre!
És elengedett – mindannyiunkat.
Miközben visszafelé ballagtunk, figyeltem Tibor lelkiállapotát. Féltettem őt; féltem: nehogy teljesen megviseljék a sorozatos csalódások. De nyugodtnak tűnt; arcán elszántság, konokság feszült. Leültünk a pályaudvaron – szokott helyünkre... – s Tibor akkor előhúzta zsebéből a két pesti vonatjegyet. Kettétépte őket, foszlányaikat kezembe gyűrve.
– Soha többé nem megyek vissza Budapestre, – mondta acélkemény hangon. – Veled tartok – mindhalálig!...
A váróteremben nyüzsögtek az emberek. Tippeket, útiterveket cserélgettek egymással, sugdolózva; mondataikból többször is kihallottam Pornóapáti és Horvátlövő nevét. Hogy arrafelé talán lehetséges a szökés... Tőlünk nem messze egy asszony sírt, három kicsi gyermeket szorítva magához. Már kétszer elfogták és visszafordították őket, de nekiindul harmadszor is, mondogatta; mindenáron ki akar jutni ebből az országból; nem akarja gyermekeit rabszolgának nevelni...
Csöndben, elgondolkodva hallgattam a váróterem morajlásából kiszűrődő sorstragédiákat. Végül Tiborhoz fordultam:
– Egyedül kell megpróbálnunk. Ne csatlakozzunk többé egyetlen csoporthoz sem.
Egyetértően bólintott.
Másnap korán reggel indultunk Horvátlövő felé. A falu előtt azonban katonai mozgást vettünk észre; gyorsan délnek fordultunk hát, Pornóapáti iránt; hiszen természetesen nem akartunk egy újabb elfogást kockáztatni. Sikerült túljutnunk a falun s már csak két–három kilométerre lehettünk a határtól, amikor autózörgést hallottunk. Lebuktunk a földre, miközben eldöcögött mellettünk egy katonai teherautó. Nem vett észre bennünket, de megjelenése elég volt ahhoz, hogy ne induljunk el egyenesen a határ sejtett irányába. Túlontúl nyíltnak tűnt a terep; hátha a következő autóból kiszúrnak bennünket, gondoltuk.
Oldalaztunk hát tovább, erdőn és mezőn, mellékutakon, földutakon, úttalannak látszó ösvényeken, elkerülve Kisunyomot, majd Sorokpolányt; de hogy közben hány kilométert is mentünk s még hány falu mellett osontunk el, bujkálva bokrok és fák fedezékében, már nem tudnám megmondani. Vitt bennünket az elszántság, az akaraterő, és az a tudat, hogy – nincs már számunkra visszaút.
Sorokpolány előtt döntenünk kellett: a Jákra vezető út elérése érdekében át kellett haladnunk a falun. Megkockáztattuk...
Úgy sétáltunk végig a falu főutcáján, mintha rokonlátogatóban volnánk errefelé, s most ismerkednénk az utcával; vagy épp a kisboltot keressük, hogy bevásároljunk. Ballagtunk, nyugalmat erőltetve magunkra, hogy azt higgye mindenki, aki lát bennünket, amit el szerettünk volna hitetni; miközben, persze, mocskos, csapzott, sáros, kimerült, tépett ruhájú menekülteknek látszottunk. Annak, amik valójában voltunk...
És hirtelen megszólalt mögöttünk egy hang:
– Halló... Várjanak, kérem!
A hangot gyors léptek kopogása követte.
Felénk közeledtek.
Sápadtan fordultunk hátra, várva a figyelmeztető lövéseket. Közben magasba emeltük kezeinket. És vártunk, reményvesztetten.
– Ne féljenek, – nyugtatott meg bennünket a hang gazdája mosolyogva. – Nem vagyok ávós... De maguk se pesti rokonok, ugye!? – Kezet nyújtott. – Hívjanak Lajosnak...

 

 

A következő napok csodálatos, felfoghatatlan álomhoz hasonlítottak. Amikor faggatni kezdtem Lajost arról, hogy miért is fogadott be bennünket, lassan, megindultan mesélni kezdett:
– Negyvenhárom nyarán történt... Szakaszommal felderítésen voltunk, amikor az oroszok megleptek minket. Rövid tűzharc során valamennyi társam elesett; csak én maradtam életben. Hadifogolytáborba kerültem; több ezer német és magyar katonát őriztek ott, kegyetlen, embertelen körülmények között. Félcsajka híg levest – vagy inkább löttyöt... – kaptunk és tizenöt deka kenyeret naponta; ez volt az össz élelmezésünk. Nem, hogy barakkok, de még csak sátrak sem voltak; a puszta földön, a szabad ég alatt háltunk. A nappalok forróak voltak; éjszakánként pedig kirázott minket a hideg... Naponta tucatnyi társunk pusztult el ott... Egy nap aztán az egész tábort elgyalogoltatták valahová a Don–kanyar mellé, egy munkatáborba. A hosszú úton több száz fogoly esett össze holtan, vagy csak fáradtan kidőlt a sorból; de azokat is agyonlőtték. A táborban vasúti síneket javítottunk, vágányt építettünk, töltéseket raktunk. Iszonyú körülmények között... Naponta tucatnyi társunk pusztult el – ott is... Minden nap, egyre többen és többen, fiatal; koruk alapján életerősnek mondható fiatalemberek estek össze – a végelgyengüléstől! De nem volt pardon... És hozták, csak hozták az újabb foglyokat... Néhányan szökni próbáltak, de valamennyiüket elfogták. A tábor közepén, mindenki szeme láttára végezték ki őket – elrettentésül. Nyomatékosítva azt, hogy ebből a táborból lehetetlen a szökés!
Valamikor negyvenöt tavaszán, egy délután, hatalmas vihar támadt. Orkánszerű szél csavargatta a fákat, s kavart hatalmas portölcséreket; az őrök káromkodva lapultak sátraikban. Hiába is álltak volna kint: az orrukig sem láttak. Elhatároztam: kihasználom az alkalmat. Megszököm.
Valahogyan átvergődtem a drótkerítésen, magammal hozva ásómat, csajkámat, és azt a kanalat, amit én faragtam a táborban, fából. Rohantam, ameddig bírtam, majd valahol a Don partján elnyúltam a bokrok alatt, teljesen kimerülve. Azt hittem: ott halok meg... Ájulásszerű alvásomból másnap délelőtt tértem magamhoz; amikor felébredtem, alig akartam elhinni azt, hogy – életben vagyok...
Aztán – elindultam. Mentem, mentem, és mentem hazafelé – Ukrajnából Magyarországra. Féltem a románoktól, ezért Lengyelország felé vettem utamat. Közben bogyókat, gyökereket rágtam; vagy a földeken maradt, rothadó krumplit, kukoricát.
Úristen, fohászkodtam mindvégig, csak még egyszer az életben láthassam szeretteimet: apámat, anyámat, feleségemet, gyermekeimet! Csak ne itt, idegen földön, de félig már szabadon pusztuljak el! Csak bírjam még...
Tovább, tovább! Csak még egy kilométert bírjak! Csak azt a néhány száz métert, az erdő széléig! Csak száz métert még, Uram; engedj az ösvényig jutnom el! Csak néhány lépést még... Még egy métert... Még egy... Még...
Összeestem, valahol a nyílt mezőn. Nem tudom: meddig hevertem ott, ájultan a kimerültségtől; amikor felnyitottam végül a szemem, két asszony hajolt fölém. Mosolyogtak. Lassan–lassan kitisztult agyam. Észleltem: ágyban, párnák közt fekszem... Élek tehát. És a szavaik... Lengyelül szólítanak; Lengyelországban vagyok hát! Ők, az a lengyel parasztcsalád mentette meg az életemet.
Hálát érzek azóta is irántuk; és megfogadtam: amikor csak tudok, segítek minden elesetten; kezet nyújtok minden menekülőnek. Én akkor szerencsésen hazakerültem Sorokpolányba; most pedig Önöknek segíthetek. És meg is teszem, szíves–örömest! – Nézett ránk bíztatóan. – ne aggódjanak; átvisszük magukat a határon.

 

 

Karácsony előestéjén búcsúztunk Lajostól és családjától; de ott és akkor Pozsonytól, Budapesttől, Magyarországtól is búcsúztunk már.
És – Európától.
Felesége, Margit, útravalót csomagolt nekünk: egy–egy disznókarajos szendvicset és néhány darab karácsonyi süteményt. Lajos egy üveg kisüstit csúsztatott melléje. Majd délután, erős havazásban, átmentünk Jákra...
Sötét este volt, amikor Jákról a határ felé indultunk Margit édesapjának, János bácsinak vezetésével. Az öregember, botjára támaszkodva, botladozva árkokon és hóbuckákon át, néhányszor el is tévedve, rendületlenül haladt előre, egyre tovább és tovább. Végül egy tisztásra érkeztünk; annak végében ott állt a magas drótakadály.
– No, urak, – mutatta kifulladva János bácsi, – az ott a határ. Pár lépés csupán... Átmásznak a drótkerítésen, átszaladnak a határsávon, be az erdőbe; ott már biztonságban lesznek. Bévül, az erdőben, találnak majd egy ösvényt, ami Oberbildeinbe vezet. Az az első osztrák falu neve. Meg fogják találni. Hát... isten áldja meg magukat, – szorított kezet velünk. – Jó utat! Szerencsés boldogulást odakint!
Egyetlen fillért sem fogadott el tőlünk.
Megfordult és hamarosan eltűnt a sűrü hóesésben.
Ott voltunk hát végre a határon – néhány lépésre a szabadságtól. Álltunk, megtorpanva; átrohantak rajtunk az utolsó kétségek. Most, a cél előtt, hirtelen minden bizonytalanná vált: valóban ezt akarjuk? Ez volt az igazi célunk? Mit érezhettek vajon a bujdosó kurucok, amikor átlépték a lengyel, vagy a török határt? Talán ugyanezt, amit mi, itt és most... Miközben a mi lépteink nyomát is hóval lepi be a szél... Lehajoltam, tenyeremmel félrekotortam a havat, átmerevedett ujjaimmal felkapartam egy fagyott göröngyöt és bele tettem pléh cigarettás dobozomba.
– Egyetlen rög hazám földjéből, – sóhajtottam és megcsókoltam a dobozt. – Ennyi a búcsúzó jussa...
És – elindultunk.
Átvergődtünk a kerítésen, átrohantunk a senkiföldjén, be az osztrák erdőbe. Minden lépéssel távolodtunk Európától, éreztük, pedig csak most közeledtünk Európa felé...

 

 

Oberbildein... Güssing... Traiskirchen... Bécs... München... Táborok? Városok? Lakóhelyek?
Nem!
Egy kálvária állomásai. A magyar kálvária stációi. Egyiken sem sírnak fölöttünk Mária Magdolnák... És nem sírnak – helyettünk sem.
Búcsúzunk – némán, egyedül, összeszorított szájjal.
Búcsúzunk... Au revoir... Auf Wiedersehen... Arrividerci... Viszontlátásra...

 

 

Viszontlátásra!? Hallod, Európa!? Hallod?
Európa...!

 

Péterfi Vilmos

 

 

 .

Vissza a kezdőlapra