2005. november 05. szombat 21:56

 

Egy cipőben?

 

Nincsen mikrofonja a cinegemadárnak, dúdolom magamban, kicsit átköltve, a közismert gyerekverset. Bizony – Dávid Ibolya nagyon szeretne szerepelni. Ugyan nem feltétlenül arról akar beszélni, amiről kellene, hiszen például Gémesi György üzenete után nem rohant, hanyatt-homlok, a stúdiókba, hogy kifejtse álláspontját; nem. Akkor napokig szokatlan csöndben volt; egy elkerülhetetlen villámreagáláson túl nem nagyon beszélt az esetről. Inkább nyílt levelet küldetett fegyverhordozóival – nem sok eredménnyel.

Pedig beszélhetne végre a lényegről.

Ki kellene végre mondania: az egyenlő távolságtartáson belül milyen irányba tart egyenlőbb távolságot? Egy erről szóló határozott kijelentéssel, lehet, sokkal nehezebbé tenné akár a Fidesz helyzetét is, mint az olyan mondatok cifrázásával, hogy „a jobboldal választási győzelmének legnagyobb akadálya a Fidesz”. Tudom – ez, így, a’la Herényi; a dávidi parittya szerint „a mind erőszakosabb formát öltő Fidesz-praktikák aláásták a konzervatív, a mérsékelt jobboldali győzelem esélyét”. Már egy hete tűnődöm ezen a mondaton; no persze, nem a nap minden pillanatában; de azért gyakorta eszembe jut. Hogy Dávid Ibolya, ezek szerint, nem zárja ki a mértéktelen jobboldali győzelem esélyét – no, egye fene, de azért ne igyunk előre a róka bőrére… Komolyra fordítva a szót: bizony, ez a lényeg.

Komolyra kellene fordítani a szót.

Tisztázni végre közös dolgainkat; s azt, hogy közösek-e még a dolgaink…? Felelni akár arra a kérdésre is: a hetven, vagy a harminc a megbocsáthatóbb? Ha – egy pillanatra, az udvarias tréfa kedvéért – elfogadjuk ezt a legendás kampány-szösszenetet… Épp azért, mert a lebegtetés – nem jön be. Ugyan sokan tippelgetnek arra, hogy „ez az egész csak taktika; a kiábrándult szocik, s a konzervatív liberálisok megtévesztése”; de – nem jön be. Mert ezek, maximum, nem mennek el szavazni. De voksot tőlük a Demokrata Fórum – nem fog szerezni. Sokkal inkább az a néhány választási párt, amely jövő tavasszal is ott lesz, készülve ismét néhány százalék megtévesztésére; ám most sokkal nagyobb a baj – sikerrel ezért nem járhatnak. S a lényeg pillanatnyilag nem is ez.

Hanem a Demokrata Fórum nyílt, világos üzenete. Vagy annak hiánya. Kikkel keresi a politikai megegyezés lehetőségeit? Hogy kormányzásra nem készül – ezt már tudatta. Hiszen bevallottan is tíz százalékra számítanak; most tekintsünk el attól, hogy ez a magabiztosság, úgymond, fűzfapoétikus túlzás. Legyen – ám tíz százalékkal sem lehet még kormányt alakítani. Valamilyen Magyarországot mindkét nagy párt elképzel magának – önök mindkét lehetőség kényelmes ellenzékeként óhajtanak viselkedni? Ezt is lehet – de ki kell mondani. Hogy legőszintébb célunk a hamisítatlan megélhetési politizálás. A méreg lepte mérleg nyelve…

Vagy – meg kell nevezni a lehetséges szövetségest. És megmutatni: képes-e még a mai Magyar Demokrata Fórum egy koalíciós kompromisszum kialakítására – s ha igen, akkor egy milyen összetételű koalícióban?

A válasz, pillanatnyilag, nyilvánvaló. „Az MDF a magyar demokrácia szempontjából rendkívül károsnak tartja, hogy a jövő évi választásokat a két nagy párt tudatosan egy Gyurcsány Ferenc-Orbán Viktor párviadalra kívánja leszűkíteni” – olvasom Dávid Ibolya mondatait, amely – vajon miért? – egy nyilvánvaló csúsztatást ad tovább, erősít fel. Mert valójában csupán az egyik nagy párt akarja az ország gazdasági helyzetét – tudatosan – egy személyes párviadal színterére szorítani. A szocialista párt az, amelynek mindenre csupán egyetlen egy lehetséges alternatívája van: Orbán Viktor személyének támadása. Ha nem perli be azonnal az Élet és Irodalmat, akkor az a baj, de ha a Legfelsőbb Bíróságon is megnyeri ellene a pert, akkor viszont „baj van” a bíróságok függetlenségével. Tusnádfürdőn sem azzal volt baj, amit mondott, hanem azzal, amit – szerintünk – gondolt. Vagy talán tagadja, hogy nem azt gondolja, amit mi gondolunk az ő gondolatairól? S már kész is az újabb vád: miért tagad Orbán Viktor? Eljön-e tárgyalni a kormány Nemzeti Fejlesztési Tervéről? Miért futamodik meg, kérdezte hetekig a sajtó, pedig – elment. S elmondta, amit gondolt. Azóta sincs Fejlesztési Terv, de immáron a másodikról folyik a duma, miközben túl vagyunk egy ugróiskolás száz lépés programon, egy SMS-kampányon, egy szocialista identitás-keresésen (bár eközben Dávid asszony szerint a jobboldal veszítette el az identitását…). Láthattunk egy Gyurcsány-Orbán találkozót, amelyről persze a baloldali sajtónak előzetesen az volt a véleménye, hogy „Orbán persze majd megfutamodik”. Utána viszont megtudtuk, hogy „Gyurcsánynak, sajnos, szemébe sütött az erős délutáni napfény”… Ennyi. S azóta pedig, folyamatosan, az megy: miért nem reagál, két percben, Gyurcsány negyvenperces kirohanásaira? Miért nem szólalt fel a költségvetési vitában? Ha engem kérdez valaki, szívesen megmondom: azért, mert messze még a vita vége. Összegezni pedig akkor kell. Bár azt szívesen megvitatnám: ha nem Áder és Pokorni; vagy az unió véleményét is tolmácsolva Surján; mondják el, hogy a költségvetés rossz, hanem Orbán – akkor visszavonja a kormány? Miért kevés ehhez az Állami Számvevőszék elnökének jelentése, az uniós gazdasági szakemberek véleményei, az ellenzéki pártok frakcióvezetőinek szakértő elemzései? Miért?

Hogy a lényeg helyett ismét arról beszéljen mindenki, hetekig: miért futamodik meg Orbán Viktor? Miközben, természetesen, nem ezt teszi. Próbál nagyon méltányos lenni egy roppant méltatlan helyzetben. Amelyben egyetlen egy mondatot kellene kimondania: „elhiszem, neked, Feri, hogy pillanatnyilag te vagy a miniszterelnök”. Ennyi. Ugyan hozzá tehetné, hogy bár nem te győztél le a legutóbbi demokratikus népképviseleti választáson, de üsse kavics. Majd tavasszal visszavágunk. A lényeg az, hogy – pillanatnyilag, egy éve – te vagy a miniszterelnök. Van egy kormányod; vannak szakembereid. Nem az a dolgod, hogy az Egyesült Államok elnökénél az Orbán-kormány leckekönyvét írasd alá; s hogy állandóan – s hogy szinte csak – Orbán Viktorral akarjál konzultálni. Elképzelhető, persze, ilyen helyzet is – de ahhoz előbb ismerni kellene Gyurcsány Ferenc szilárd álláspontját. Arról, hogy szerinte kell-e euró, s ha igen, akkor mikor? Az unión belül akarunk megbízható partnerekké válni, vagy az ázsiai piac európai konténer-lerakatává óhajtunk fejlődni? Hány lépés a száz lépés? Mennyi Nemzeti Fejlesztési Tervet lehet „kihozni” egy kormányprogramból? S ha már itt tartunk: hány program egy kormány; hány kormány egy program…?

Szóval – hol is szorít a cipő…?

Úgy nagyjából ennyit azért tudni kellene ahhoz, hogy az ember érdeklődéssel tekintsen egy Gyurcsány-Orbán találkozó elé. Amit, ne felejtsünk el, egy olyan ember proponál, állandóan, aki éles helyzetben azt üzeni az ellenzék vezetőjének: fogja be a száját.

Messzire kanyarodtunk – látszólag. Mert mindez, egyébként, a kisebbik ellenzéki párt elnökét is érinti. Aki szerint a két nagy párttal nem szimpatizáló választó úgy érezheti, hogy az ő érdekeik és értékeik háttérbe szorulnak „az MSZP és a Fidesz sokszor demagóg, nagyotmondásokkal operáló és ígéretlicit központú, kiélezett küzdelmében”. Tudjuk, hogy ez nem igaz. Itt csak az egyik fél licitál demagóg módon, három és fél éve, ráadásul nem is a saját, hanem a mi pénzünkkel. Ezt „az egyenlő távolság hangoztatásával egyenlő mércével mérni” – bűnös megtévesztés.

Olvasom, hogy november tizenhatodikáig Epres Panni, Dobó Kata, Zséda, vagy Tornóczky Anita cipői között Dávid Ibolya topánkáira is licitálhatnék az egyik multiplexben. Az Egy cipőben című filmhez kapcsolódó jótékonysági esemény keretében hazai hírességek, illetve közéleti személyiségek árverésre ajánlották fel kedvenc lábbelijeiket. Most élcelődhetnék a cinege cipőjén, meg, hogy egy cipőben járunk-e még, na persze, képletesen, de nem teszem. Csak dúdolom, tovább, az átírt versikét: nincsen mikrofonja a cinegemadárnak…

És ennyi.

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra