2005. november 06. vasárnap 22:44

 

GYALOGJÁRÓ TÖRTÉNELEM

 

Egy fejezet egy másfél évtized után végre megjelent könyvből. Fűzfa Balázs beszélgetései – a fenti összefoglaló cím alatt – azokkal készültek, akik nem alakították, hanem átélték a történelmet. Akik megélték és túlélték az olyan időket, amelyekkel mások csak játszadoznak, és játszadoztak. Az alábbi történettel természetesen a könyvre hívjuk fel a figyelmüket; s egy kicsit lapunkra is emlékezünk – hiszen a történetek többsége az Unio évfolyamaiban jelent meg…

(tamási)

* * *

 

A mindennapokba fészkelődő történelem, Kovács József költő szép szavával szólva: a „sejtjeinkbe vackolódó” idő talán a legizgalmasabb végül is; mindannyiunk számára. Az arasznyi percek élet-története, a ki nem mondott szavak ércesülő gondolat-rácsa. A bennünk fogamzó világ-lehetőségek szomorú-szép hallgatása. A feloldozás. A szeretet.

Amikor először olvastam-hallgattam a nyolcvanhat éves, teljes szellemi frissességnek örvendő Rozika nénit Mecséren, ebben a világtói kicsit ma is elzárt érték-őrző falucskában, már akkor magával ragadott az a megejtő egyszerűség, ahogyan elmondta-leírta életének történetét. Felejthetetlen huncut kacagása, amellyel a „szégyenben maradt” lányok történeteit sorolta, vagy a tündöklő emlékezet, amellyel éppen Kormos István őseit-rokonait igyekezett azonosítani a náluknál is idősebb kor-társ könnyed humorával és a már elhíresült költő-gyereknek, a költészetnek szóló alázattal. Megható kedvességgel bontogatta a bábatáska csatját, s mutatta meg, szakszerűen elmagyarázva mindent, egy mára már szinte feledésbe merült foglalkozás tárgyi emlékeit.

Az itt következő írásban szándéka szerint benne van minden, ami mások számára is érdekes lehet az ő életéből. Sok száz újszülötteit segített a világra. Soha el nem fogyó szeretettel beszél mindannyiukról. Egy kicsit az ő gyereke majd' az egész Mecsér. Negyven évig volt a falu bábaasszonya. Történeteit, az ő gyalogjáró történelmét – az iszonyatos szegénységben, háborúban, hóviharban, aratás közben is szülő nőkről, a gyerekekről, az orvosokról – a szeretet bölcsessége érlelte megértő múlttá.

 

Fűzfa Balázs

NE FELEDD EL A BÁBAASSZONYT!

 

Abban az utcában, ahol gyerekeskedtem, ott hét háznál ötvenhárom gyerek volt. Mink voltunk heten. A két szomszédban, mindenikben öt-öt, a harmadik szomszédban volt tizenhárom, ez összesen harminc. A szembelevő házaknál – három háznál – volt kettőben nyolc-nyolc, egyben volt hét. Ez összesen huszonhárom, így ötvenhárom gyerek volt a hét háznál.

De most rátérek a mi születésünkre. Nevem: Tóth Jánosné született Simon Rozália, születtem 1902-ben Mecséren. Szüleim, Simon György és Tóth Ágnes gazdálkodók voltak negyven hold földön, heten voltunk testvérek, amire akkor azt mondták, hogy heten, mint a markotai ördögök. Édesanyánkat a jóisten minden két évben megáldotta egy gyerekkel. Kezdem az elsővel, aki 1896-ban született; Lajosra keresztelték. 1898-ban az Andris született. 1900-ban megint fiú született, ezért ezt már édesapámra keresztelték; mivel az György volt, ez meg legyen Gyuri. Azután 1902-ben én születtem, leány lett a negyedik, igen örültek, s mivel öreganyám Rozália volt, engem meg Rozáliára kereszteltek. 1904-ben megint született egy, az is leány lett, ennek meg Ágnes nevet adtak, mivel édesanyánk is Ágnes volt; de 1907-ben megint született egy, az is leány, azt meg Juliannára keresztelték, mivel apám testvére Julianna volt. 1910-ben megint született egy, de az ő nevének van egy kis története.

János nagybátyám Győrben volt valami ügyben, és a Baross úton lát egy nagy csődületet, hall nagy kiabálást, odamegy, és lát egy szép leányt a kövön halva feküdni, mellette volt a puska, egy fiatal úr meg rá volt borulva. Nem akarta agyonlőni, de a puska úgy sült el, és kiabált: „Nincs Jolánkám, meghalt Jolánkám!” Ez mindaddig úgy ment, még a fiatal urat el nem vitte a rabszállító kocsi, a leányt meg a hullaszállító. Mikor János bátyám hazajött, odament édesanyámhoz a gyerekágyhoz, és mondta neki, hogy ha már megint leány lett, ennek neve legyen Jolánka, mert őneki ez a jelenet nagyon megtetszett.

Azután megint elmaradt édesanyánk vérzése, de akkor úgy gondolta, hogy ahol hét megél, majd a nyolc is megél. Én édesanyánkra úgy emlékszem, hogy az mindig sírt, mert az mindig viselős volt. Hiába szoptatott, mégis azt vette észre, hogy megmozdult benne a gyermek, amit már nem kívánt. Amikor a nyolcadikkal elmaradt a vérzése, nem tehetett róla, de mikor három hónap múlva megjött, örült neki, hogy megjött; vérezgetett, de orvoshoz nem ment. Idejekorán nem részesült orvosi kezelésben, kirázta a hideg. Egy augusztusi melegben még megfőzte az ebédet – én tízéves voltam –, elküldte tőlem kettős pohárban a Lajosnak, aki ott szántott a Tóra-dűlőben, és az ökröket legeltette dél alatt, és azt izente neki édesanyám, hogy este ne soká maradjon a határban, jöjjön haza időben, mert ő igen beteg, és nem tud megfejni. Úgy is lett; hazajött időben, kifogta az ökröket, édesapánk a lovak között tevékenykedett, Andris megetette a disznókat, Lajos meg megfejte a teheneket. Abból a frissen fejt, meleg tejből mindünknek öntött a pohárba, metélt hozzá kenyeret, és ránk parancsolt: ,,Menjetek a válura!”(Az ott volt a kútnál.) „Mosakodni! Kezeteket, lábatokat mossátok meg, és feküdjetek le aludni!'' Azután már hiába hozták édesanyánkhoz mindennap a hédervári orvost, 34 éves korában meghalt. Ott maradt a hét gyerek árván.

Szüleimnek már akkor volt lóhúzó masinájuk, amivel a gabonát csépelték. Andris, Lajos már kévét hántak, én meg Gyuri hajtottuk a lovakat fölváltva. Déli szünet alatt lefutottunk a Dunára fürödni, mivel igen közel volt hozzánk a Duna. Délután kezdődött megint a ló-hajtás. Később jött Ausztriából egy ember cséplőgéppel, és az csépelt, édesapám meg eladta a lóhúzó masinát egy szentmiklósi embernek.

Azután, hogy édesapánk özvegy lett, újra meg kellett neki nősülni, de ollan nőt akart elvenni, akinek nem volt gyereke, meg nem is lesz, mert mi úgyis heten vagyunk, és ha még lesz hét, az már igen sok lesz. Kapott is, igen jó nevelőanyánk volt. De édesapánk egy évire megbetegedett, lett a száján egy seb. Azt mondták neki az ivócimborái, hogy sokat pipáz, de ő azért mégis elment vele Hédervárra orvoshoz. Valamennyit gyógyult, de mégis el kellett menni vele a győri kórházba, ott meggyógyították, de később a nyakán lett egy daganat, amivel már elment Pozsonyba, a kórházba. Ott a főorvos is kezelte, de hogy 1914-ben kitört az első világháború, igen hordták a sebesülteket a frontról. Megtelt Pozsonyban is a kórház sebesült katonákkal. Azt mondta neki a főorvos úr: „Simon bácsi, én most magát hazaeresztem, látja, hogy mennyi a sebesült katona, megtelnek az ágyak. Én most magát hazaeresztem, és ha igazodik a helyzet, majd visszahívom.” De nem lett rá szükség, mert édesapánk is nemsokára meghalt, 42 éves korában.

Anyánknak volt egy gazdag testvére, ő lett az árvagyámunk. Az aztán elbánt velünk mint anyátlan-apátlan gyerekekkel. Beterelt bennünket az ő nagy gazdaságába, a mi 40 hold földünket pedig kiadta haszonbérbe, a bérletet pedig berakta hadikölcsönbe. Azt mondta, hogy az árvák pénze meglesz, az nem bukik meg. Nem a fenét, az is úgy megbukott, mint a többi. Azután minket felhasznált minden munkára, természetesen fizetés nélkül, mert rokonok voltunk. Andris, Lajos már kocsisok voltak; Gyuri meg egy számkivetett gyerekkel borjús volt, meg két kasza után kévét kötöttek. Engem meg elvitt az apám testvére. Tizenhárom éves voltam.

Azután jöttek a behívók, először Lajosnak, aki akkor 19 éves volt, Komáromba a hidászokhoz. Jött az Andrisnak Bécsbe, a hetvenhatosokhoz. Később jött a Gyurinak – 17 éves volt – Komáromba a huszárokhoz, de onnan elvitték a soproni huszárokhoz. Ott a Gyuri meglátogatta a sógorunkat – édesapáin húgának a férjét – a kórházban, mert azt már visszahozták a frontról mint sebesült katonát. Ő a fronton a tüzéreknél volt, ott a tüzérlovak elrúgták a lábát, miután hazahozták, Sopronban le is vágták a lábát, és azután már mankója volt. Innen a Gyurit hamarosan elvitték Tirolba. (Később mondogatta, hogy ő nemigen készül kirándulásra, mert megbologta már úgyis a tiroli hegyeket.) Azután elvitték az olasz frontra, de valahogy visszakeveredett Szombathelyre a távírászokhoz. Nagyon akarták, hogy maradjon ott, de ő csak hazavágyott.

Közben az én uram is 18 éves volt, Bécsbe vitték katonának, onnan elvitték Volhiniába a frontra, ott a srapner-szilánk megroncsolta a kezét, és visszahozták mint sebesült katonát Bécsbe, ahol a kezét gyógyították, és gipszbe téve hazajárt szabadságra.

Akkor olyan volt a falu, hogy az utcán nem lehetett mást látni, mint öregembert meg gyereket meg hadi asszonyokat, mert valamirevaló fiatal az mind a fronton volt. Ezért nekem is, 13 evesen, a kazal tetején kévét kellett hányni; mivel apám testvérénél is igen sok volt a föld, ott kellett segíteni, és minden munkára be lettem fogva.

Másik sógorunk – mert kettő volt, az egyik, aki a fronton megsebesült – itthon volt. Hoztak a faluba a csóti fogolytáborból orosz foglyokat, ezek már segítettek az aratási munkában. Jól érezték magukat, itt már nem szólt a puska. Mikor 14 éves lettem, akkor már két lovat vezettem kukoricanyeséskor; ha félrement a ló, úgy összeszidta a sógorom a miatyánkistenemet – mert igen káromkodó volt, a bagó akkor is a szájában volt, amikor ministrált –, pedig nem én voltam a hibás, csak két lóhoz gyenge voltam. Náluk meg kellett tanulnom térdepelve, gyökérkefével padlót sikálni, kenyeret dagasztani, mosni – megtanultam minden nehéz munkát, megtanultam a magyarok istenét. Sem anyám, sem apám, hova is mentem volna 15 évesen.

Akit már említettem, az a sebesült katona, aki a kezelésekről gipszben hazajárt, Tóth János volt. Hazajött Bécsből szabadságra, és összebarátkoztunk. Nem volt nehéz, mert csak négy ház választott el bennünket, és mikor lerokkantosították, itthon maradt. A szülei kitalálták, hogy megkérik a kezemet, és házasodjunk össze. Úgy is lett. Háromszor kihirdettek bennünket a templomban, és megesküdtünk. 53 évig éltünk együtt mindennemű viszontagságban, de kibírtuk. Kapott az apjától két ökröt, szekeret, ilyen paraszti fölszerelést, s apám házába mentünk lakni. Földet is kapott, meg nekem is volt, meg a két ökör mellé mi lettünk a másik két ökör, húztuk az igát a szebb jövő reményében.

Nem volt akkor nászút, csak a széles rét meg a Darvas-erdő meg a kapa, a kévekötőfa. 1919-ben házasodtunk össze, akkor már 17 éves voltam, az uram meg 22.

Ekkor a régi pénz már megbukott, fehér pénz volt, egyik fele tiszta fehér, a másik felére volt valami pecsételve. Ez se soká volt, akkor megbukott, és jött a piros pénz. Az uram akkor már jó rokkantnyugdíjat kapott Bécstől, raktam én össze a pénzt, de az sem sokáig volt, az után lett a kék pénz.

Ebben az időben már volt a faluban orvos, Pestről jött, nem volt családja, albérletben lakott, szoba-konyhás lakásban, itt kezdett el dolgozni. Ő a vizsgálatért nem fogadta el a sokféle bukott pénzt, hanem neki a búza volt a valuta; bérelt ki egy raktárt, és mikor összejött neki egy fél vagonra való, amit a vizsgálatokért összehordtak, elment Pestre, eladta a gabonakereskedőknek, és vett rajta Pesten, a Böszörményi úton öröklakást. Azután nemsokára építettek Kimlén orvoslakást rendelővel, és elköltözött a Doktor úr oda. Akkor a mecsériek szidták a bíró urat, hogy miért nem Mecséren lett az orvosi rendelő csinálva, most mi menjünk Kimlére orvosért. De nem a bíró uram volt a hibás, hanem az, hogy a tisztifőorvos úr, a novákpusztai uraság, aztán Weinkheim jószágkormányzója meg a körzeti orvos, ez a négy nagyhatalom döntötte el, hogy Kimlén legyen az orvoslakás.

Aztán jött a pengő, amit aranypengőnek hívtak. Megnyíltak a bankok: az Angol-Magyar Bank meg a Szórádi-féle hengermalom, amiből szintén bank lett, osztotta a pénzt, de annak olyan magas volt a kamata, hogy a tőke sose fogyott le. Kezdték elárverezni az adósokat, két kisgazdát elárvereztek, ki kellett nekik menni a házukból. Egy jobb gazda is vett föl kölcsönt, és tíz hold földet adott el, hogy a többit is el ne árverezzék.

* * *

Egyszer hallottam én, hogy a faluba új bábát akarnak képeztetni. Voltak jelentkezők, egy lébényi nő is járt ide, hogy ő is elmenne, de ő azt hitte, hogy a község fizeti a tandíjat, mert akkor meg kellett azt fizetni, nem úgy, mint most, egyet gondol a leány, és elmegy tanulni, s még meg is fizetik. De a község kasszája üres volt, aki el akart menni, annak magának kellett a tandíjat fizetni. Ekkor a Doktor úr már Kimlén lakott, úgy járt át Mecsérre, körzetbe, találkozik velem az utcán, és mindjárt azzal fogad, hogy menjek el, és tanuljak ki szülésznőnek, mivel az előttem való szülésznőnek csak három hónapos kiképzése volt, ami nem felel meg a követelményeknek, ezért reám gondolt. De én szégyenlettem, hogy én ilyen hivatást vállaljak el, erre azt mondta a Doktor úr: „Kedves Rozikám, itt mese nincs, mennie kell! Szedje össze az iratokat, de az iskolai bizonyítvány jó legyen, és ha megint jövök, akkor adja át nekem, én elküldöm a Magyar Királyi Bábaképző Intézetbe.”

És én elkezdtem az iratokat összeszedni. Iskolai bizonyítvány kitűnő: hittan, biblia kitűnő, egészségtan, számtan kitűnő, földrajz, történelem kitűnő. Keresztlevél, erkölcsi bizonyítvány, hogy nem vagyok büntetett előéletű, orvosi bizonyítvány, hogy nem vagyok fertőző beteg. Férjem beleegyező nyilatkozata és egy községi javaslat, amiben az is benne volt, hogy kiképzésem után köteles vagyok a községben letelepedni. Mikor jött a Doktor úr másik körútra, az irataim megvoltak, neki adtam, ő meg elvitte, és elküldte őket Szombathelyre.

Egy idő múlva jött a levél, hogy menjek fölvételre. De nekem egy fillérem nem volt. Elmentem egy gazdag, özvegy nagynénémhez, adott tizenöt pengőt kölcsön, de le akart beszélni, hogy ne menjek el. Azt mondta: „Nem neked való ez a hivatás, nem vagy te megesett lány.” De engem nem tudott lebeszélni. Kivitt az uram a lébényi állomásra, úgy bementem Győrbe, és éjfélkor indult a vonat Szombathely felé. Amint én a vonatra várakozók, kivel találkozok, mint egy ismerőssel, egy János nevű drótossal. Az akkori világban nem dobálták el a fazekakat, ha lukasak voltak, hanem félretették, majd jön a János drótos és megfoltozza. Ez a drótos minden házhoz bejáratos volt, anyósoméknál szokott meghálni, ha megkésett. Most nagyot nézett, hogy mit keresek én éjjel a győri váróteremben. És kérdezte, hogy vajon hová megyek. Mondtam neki, hogy Szombathelyre megyek, fölvételre. Azt mondja, hogy ő is oda megy, a nagyvásárra, de a csomagját már föladta a. vonatra. A Szentháromság téren volt egy nagy kirakodóvásár, ahova ő mindig eljárt.

Nagyon megörültem, hogy ismerőssel találkozok, méghozzá drótossal, valószínű, hogy szerencsém lesz. Így mentünk vonaton, és megtárgyaltuk a mecsérieket reggelig, mire odaértünk. Azután ő elment a csomagjával a vásárra, én meg mentem az intézet felé az Apponyi Albert útra. Odaérek, mert nem volt messze a vasúthoz, megfogom a kilincsét azzal, hogy Jézus segíts, elejbém jön a portás úr, mert ott még a portás is úr volt. Kérdezi tőlem, hogy miért jöttem, talán terhes vagyok. Mondtam neki, hogy Isten őrizz a terhességtől, fölvételre jöttem. Megmutatta, hogy mellik a fölvételi iroda, és odamentem. Bekopogok, és kiszólnak, hogy tessék. Bemegyek, az irataim már ott voltak a fövételező orvos előtt.

Elejbém tesz egy könyvet, hogy olvassam el, és mondjam el, amit olvastam. Becsukta előttem a könyvet, és elmondtam, hogy a bába, képzése után, letelepedése előtt fölszerelt táskájával az illetékes tisztifőorvos úrnál jelentkezni köteles. Ez volt a fölvétel nékem. Azután kifizette az útiköltséget, a 15 pengőt, és mentem vissza a vonathoz, ami hozott hazafelé. A kölcsönkért pénzt visszavittem a gazdag, özvegy nagynénémhez. Egy hónap múlva jön a levél, hogy fel vagyok véve az iskolára, szeptember elsejére milyen ruhát vigyek magammal, cipőt és a többit. És minden hónapban fizetek 40 pengő tandíjat. Ekkor megint nem volt egy fillérem sem, megint elmentem Jóska bátyámhoz, kértem tőle 20 pengőt, amiből megvettem a ruhákat, cipőket. Mikor hazajöttem Győrből a holmikkal, akkorra jött egy malacvevő, eladtuk a malacokat, és visszavittem Jóska bátyámnak a 20 pengőt. Azután Darnózseliből jött egy ember, aki lovakat keresett. Volt egy szép csikónk, eladta neki az uram 80 pengőért, ez megint két hónap tandíjam volt. A gabonáért csak hét pengőt fizettek, abból is három pengő boletta volt, olyan papír-forma, amivel adót lehetett fizetni, négy pengő meg nekünk maradt.

Ideért a szeptember eleje, és összepakoltam a ruhámat egy bőröndbe, és elmentem a testvéremhez, hogy vigyázzon a családra. Akkor már volt két kislányom, iskolába jártak, olyan önállóak voltak, és valahogy kibírták nélkülem. Apjuk meg dolgozott, és amit tudott, főzött is.

Az intézetben, ahová mentem, már gyülekeztek a tanulók, ki honnét jött. Lett szobánk vaságyakkal, másnap az iskolában sorakozás, mindenki elfoglalta a helyét a padokban. A Tanár úr az asztalnál, előtte a névsor, mindenkitől megkérdezte, honnét jött, milyen megyéből. Délelőtt a Tanár úr tartott előadást, délután a Tanársegéd urak kikérdeztek bennünket. Délben minden nap lehozta egy tanuló a beosztási lapot, hogy ki hová van beosztva, szülőszoba, gyerekágyas osztály és így tovább.

Mire év vége lett, megint hizlalt az uram egy kétmázsás, kövér disznót, amit egy lébényi disznókereskedőnek adott el. 50 fillér volt kilója, ez megint ment tandíjra.

Gondolatban mindig otthon voltam, de hiába, ezért jöttem el, hogy most első a tanulás. Közben ideért a karácsony, akkor az asszonyok mentek szabadságra, szilveszterkor meg a lányok. Én a Tanársegéd úr szobalánya lettem. A tanulás mellett fölhordtam neki az ebédet, vacsorát.

A Tanár úrnak Dr. Őrffi Lajos volt a neve. Egy alkalommal operált egy nagyon szegény asszonyt hasdaganattal, és amikor mosakodott a műtéthez, kérdezi tőle: „Mondja, lelkem, maga hány éves?” Azt feleli, hogy hatvan. Kérdezi tőle, hogy hányban született. Azt feleli, azt nem tudja. „Akkor honnan tudja, hogy hatvan éves? – kérdezte a Tanár úr. „Mivel írni, olvasni nem tudok, csak úgy mondták meg az éveimet.” – felelte. „Ha maga írni, olvasni nem tud, akkor maga a legboldogabb ember a világon.” – válaszolta erre a Tanár úr. Azután elaludt a nő, és megkezdődött a műtét.
Egy alkalommal a terhes lányok (mert befogadtak az intézetbe olyan megesett lányokat, akik szégyenlettek hazamenni; Szombathelyen könnyen meg lehetett esni, mert ott igen sok katona volt) összevesztek, és az egyik lány feljött az irodára panaszkodni, hogy nem hagynak neki békét a többiek. A Tanár úr lement hozzájuk a szuterinba, és megpirongatta őket olyan finoman, nem lármázott. Mondta nekik: „Lányok, mellitek különb a másiknál, te is föl vagy csinálva, meg te is, meg te is, ez még egyszer elő ne forduljon, mert kiteszem a szűrötöket.”

Egyszer elhatároztam, hogy ha szabad vasárnapom lesz, elmegyek a katonák miséjére a fehér barátok templomába. Úgy is lett. Az intézet előtt mentek mindig a katonák, hallottam, hogy már csattognak a bakancsok és énekelnek. Azt énekelték: „Szombathelyi kaszárnyának cserepes a teteje, de sok szőke, barna lánynak benne van a kedvese. Észak felől van az ablaka, hideg szél fúj be rajta, szombathelyi szobalányok kacsingatnak be rajta.”

Én úgy mentem a katonák után, mint falusi gyerek a lakodalmas menet után. Odamentek a templomhoz, ott volt egy nagy tér, ott sorakoztak, és bementek a templomba. A zenekar fölment a kórusra, és amikor a mise megkezdődött, a zenekar rázendített, hogy: „Bemegyek szent templomodba uram, szent oltárodhoz.” Ez olyan gyönyörű volt katonazenével, trombitával, hogy a szememből a könny kicsordult. Megvártam a mise végét, aztán siettem vissza, akkor már osztották az ebédet, igen jó paradicsomos káposzta volt sült disznóhússal. Bemegyek, kiabálják: „Tóthné, be vagy ám osztva.” „Jól van no, csendesen is megértem, hová vagyok beosztva?” – kérdeztem. ,,Déli tizenkettőtől este tizenkettőig a szülőszobára.”

Megettem az ebédet, és átöltöztem a szülőszobához, aztán siettem föl a lépcsőkön – mert akkor még kettesével vettem a lépcsőket. Bemegyek a szülőszobába, egy kis levegőt veszek, egyszercsak jönnek a mentők, leteszik a hordágyat. Ránézek a betegre, látom, hasa nincs, halálos sápadt, a főmadám elküld a Tanársegéd úrért, hívjam a szülőszobára. A Tanársegéd úr szobája a folyosó végén volt, azonnal jött velem. A szülőszobában olyan nagy szag volt, hogy kibírhatatlan – nagy hullaszag. A Tanársegéd úr még ki tudta kérdezni a nőt, aki elmondta, hogy otthon az orvos kidarabolta belőle a gyereket. A vizsgálatnál kiderült, hogy a kinti orvos hagyott benne a gyerekből egy darabot, ami megfertőzte, és a nő tíz órára meg is halt hullamérgezésben. Mikor tizenkét óra lett, engem leváltottak, lementem és valahogy elaludtam.

Egy alkalommal a Tanár úr terhesvizsgálatot csináltatott egyikünkkel, s el kellett volna mondani, hogy első fogással keresem az elől fekvő részt, a másodikkal a méhfenék magasságát, a harmadikkal a magzat hátának az anya oldalához viszonyított elhelyeződését, negyedik a szívhang-hallgatózás, de az illető ezt nem tudta elmondani, és akkor azt mondta neki a Tanár úr: „Ja, édes asszonyom, ha maga a hét szentséget elemi iskolában megtanulta, akkor ezt meg itt kell megtanulni, mert másképp nem leszünk jóban.”

Azután telt-múlt az idő, ideért a június vége, a vizsga ideje. Eljött Pestről az egészségügyi miniszter úr, Dr. Tauffer Vilmos. Helyet foglaltak a vizsgabiztos urak, és felköszöntöttük őket ezekkel a szavakkal: „Mélyen tisztelt Tanár úr, mélyen tisztelt vizsgáló bizottság! Beszámolunk egy évi munkánk eredményéről. A mai nap jelentős fordulópont az életünkben, oklevelet nyerünk, mely egy nemes hivatás gyakorlására képesít bennünket. Nemesebb hivatás a miénknél kevesebb van a világon, de mikor ennek teljes tudatában vagyunk, nem feledkezünk meg arról, hogy életre mentő és életre segítő munkánk súlyos megpróbáltatások elé is állíthat bennünket. De mi ezen megpróbáltatások ideje alatt fogadjuk, hogy tisztességgel és becsülettel megálljuk helyünket. Szívünkbe véstük tisztelt Tanár úr és Tanársegéd urak tanítását, soha el nem múló szeretettel gondolunk a sok türelemre és tanításra, amit velünk szemben tanúsítottak. Kérjük a Jóistent, áldja meg mindnyájukat magasztos munkájukért. Éljen!”

Azután a vizsgakérdésekből mindenkit feleltettek. És azután felesküdtettek bennünket, amely megint így szólt: „Esküszöm és fogadom, hogy kötelességemnek minden szülésnél lelkiismeretesen meg fogok felelni, senkinek szándékosan ártani nem fogok. Fogadom, hogy a reám bízott szülőket, gazdagot és szegényt, bábai segítségemben részesítem, hogy azokat el nem hanyagolom, és el nem hagyom. Isten engem úgy segéljen.”
Lelkünkre kötötte a Tanár úr, hogy minket falura képeztek, ahol nem áll orvos a hátunk mögött, és nem lesz villanyvilágítás, hanem csak petróleum. Azért megmondták, ha külsőleg nem tudunk eligazodni a terhes nő felett, hívjunk orvost, de belsőleg akkor se vizsgáljunk. Azután megkaptuk a fölszerelt bábatáskát, az oklevelet, és mindenki ment a vonatra és a maga falujába.

Én is hazaértem. Ez 1933-ban volt. Nagyon örült a két kislányom, a testvérem, különösen az uram, hogy most már átadhatja a konyhát. De nekem azután el kellett mennem Magyaróvárra, a tisztifőorvos úrnál jelentkeztem a fölszerelt táskámmal. És ő megadta a működési engedélyt mint magánbábának, mert a régi volt mindaddig a hatósági.

Hívtak is szüléshez S. F.-ékhez, D. D.-ékhez, ezek sima szülések voltak. Azután a testvéremhez kellett menni, akihez már orvos kellett. Elment a sógor Kimlére orvosért este, de Kimle tíz kilométer oda, tíz vissza, így tizenkét órára ért ide, és hajnali öt órára született meg a gyerek. Abban a világban nem volt a falusi embernek otija, így a mostani pénzbe számítva 4000 forintot kellett a szülésért fizetni. Nemsokára a sógornémnak is megjöttek a fájásai, orvost akartam neki hozatni, de odajött a L. A. néni, és azt mondta: „Péntek van, máma csak nem hozatsz orvost.” Mert ez szerencsétlen nap. De én kimentem a testvéremhez az istállóba és mondtam neki: „Fogd be a lovat, és menj Kimlére orvosért!” El is ment, a Doktor megvizsgálta a sógornőmet, és a mentőket hivatta ki neki, a győri kórházban fogós műtéttel született meg a kislány.

Egyszer jött értem este F. K. tizenegy órakor, hogy nézzem meg a feleségét, mert sokat jajgat. Elmegyek, megnézem, látom hogy nem terhes – öt hónapos kisgyerek van a kocsiban –, meghőmérőzöm, de nincs láza.

Gondolkoztam, hogy mi lehet a baja, amiért ilyen érzékeny a hasa. A Tanár úr azt mondta az iskolában, ha olyan helyre hívnak bennünket, ahol egy nőnek nagyon fáj a hasa – mert egy nőnek mije fájhat más, mint a hasa –, hívjuk ki hozzá az orvost. Ezért én elküldtem F. K.-t a plébános úrhoz, mert őneki volt a cselédje, kérje el tőle a lovakat, mert orvosért kell menni. Visszajön, hogy a plébános úr nem adja a lovakat, de még egyszer visszaküldtem, hogy ez nem gyerekjáték. Azt izeni a plébános úr, hogy csak ne ijedjen meg a Rozika, majd jobban lesz a beteg. Ekkor már elmúlt éjfél. Akkor mondtam F. K.-nak, hogy ha a felesége valamelyikünk hanyagságából meghal, akkor a plébános úr mossa kezét, mint Pilátus, énrám meg rámcsukódik a márianosztrai női fegyház, ezért menjen el akárhová a faluba, és keressen kocsit, amivel az orvosért lehet menni. El is ment az öreg M. I. bácsihoz, akinek volt egy igen rossz kocsija meg egy rossz lova, ekkor már fel kellett a révészt is kelteni – mert kompjárat volt a Dunán –, és elmentek Hédervárra orvosért, azt is felkeltették és jöttek. Útközben elbeszélték a Doktor úrnak, hogy azért jöttek ilyen rossz kocsival, mert a plébános úr nem adott lovakat. Mire ideértek, öt óra volt, nyár, jó idő, a Doktor hozta vele a kutyáját.

Amíg ők elvoltak orvosért, addig én egy kis rendet csináltam a szobában, amit gunyhónak lehetett nevezni. Négyméteres földbe vájt gunyhó volt, ötven centis ablakkal, egy rossz ajtó fakilinccsel – itt laktak nyolcan. Kétméteres konyha volt előtte, egyik ágyban aludt egy öreglegény és egy süldő gyerek, a másik ágyban a házaspár, mellettük vesszőkocsiban az öthónapos kisgyerek, az ágy alatt volt egy deszkaketrec, aminek négy kereke volt, és éjjelre kihúzták, abban aludt egy leány. Az ajtó háta mögött volt egy priccs, azon aludt egy nagyleány. A tulót betoltam az ágy alá, a lányok is lefeküdtek a priccsre, így volt hely a szobában. Kút nem volt, hanem ástak egy gödröt, amiből forrás lett, ebből merték a vizet főzéshez, iváshoz.

Mikor megjött a Doktor úr, be tudott lépni a szobába, és megvizsgálta azt az ájuldozó nőt, beinjekciózta, aztán elvitte a kocsin a Plébánia elé. Ott bement a plébánoshoz és azt mondta: „Nemhogy orvost nem hozatok, hanem a mentőket hívom, és bevitetem a győri kórházba.” Akkor a plébános felöltötte magára a karinget, stólát, szentelt vizet vitt, és meggyóntatta az ájuldozó beteget; valószínű, ki akarta tőle venni, hogy nem loptak-e a papháznál, vagy nem paráználkodott-e a menyecske, de nem nyúlt volna bele a farzsebibe, hogy egynéhány forintot adott volna nekik, amíg az asszony kórházban lesz. Mert Győrben megoperálták méhen kívüli terhességgel.

Azután kihívott D. J., hogy a felesége rosszul van. Elmentem, megvizsgáltam, de keresztfekvést állapítottam meg, azonnal küldtem a D.-t biciglivel Kimlére orvosért. Akkor még megvolt a Doktor úrnak az autója, még nem vitték el a német katonák, és hamarosan meg is érkezett. Mondtam neki, hogy mihez hívatom. Azonnal beletettük a nőt az autóba, és ő vitte be a győri kórházba, ahol halva vették el tőle a gyereket.

G. J. jött értem egyszer, menjek, mert a felesége rosszul van. Megvizsgáltam: farfekvés, orvost hozattam hozzá. Abban az egy konyhában volt minden, egy ágy, egy priccs, egy gyerekkocsi, kemence, katlan, csikósparhert, aztán sok légy, mint abban a világban minden háznál. Ideért a Doktor úr, hozzákészülődött a szülés levezetéséhez, de halva lett meg a gyerek. Ezalatt a G. J. még elment a faluba kocsit keresni, aki visszaviszi a Doktor urat, én egy széket tettem ki neki a körtefa alá az udvarra, ott pihente ki a fáradalmát, és azt mondta nekem, ha ez a nő meg nem fertőzik, akkor senki.

Egyre közeledett a háború, a kocsmáros már a fronton volt, a felesége várandós volt, de azért az öreg B. I.-vel elásták a boroshordókat a kertbe, mert szesztilalom volt, ha ideér a front, ne találjanak a katonák bort. Közben őneki is megjöttek a fájásai, de a katonák is odaértek, annyi volt a kocsmában, hogy alig fértek el. Én a kocsmárosnét betettem egy olyan kármentőfélébe, mert a szobában az öregek meg a gyerekek voltak. Összetoltam két padot, rá egy pokrócot, lepedőt, és itt született meg a kislánya. Engem meg elneveztek a katonák gyerekhalásznak, mert látták, hogy miért forgolódok ott. Aztán ez az alakulat elment.

Jöttek a német katonák, megyek az utcán – mert én mindig az utcán voltam –, akkor látok rengeteg moniciós autót végig a falun, le a templom előtt a Dunáig. Találkozok a K. F.-vel, kérdezem tőle, hogy mi lesz velünk. Ő az első világháborút végigjárta, öt évig volt orosz fogoly, azt mondta, hogy semmi sem lesz velünk, errébb jött a front. Majd elmennek, mink meg itt maradunk. Mikor hazaérek a gyerekágyas ápolásából, értem jön a P. L., hogy a feleségének fájásai vannak, nézzem meg. Közel laktunk egymáshoz, átmentem hozzá, de mivel előző évben nagy hasi műtétje volt, nem mertem a szülést egyedül vállalni.

Bementem a német katonai parancsnokságra, a jegyzőné tudott németül, és hívtam velem, hogy beszéljen helyettem, kérek tőlük autót, amin a beteget beviszik a kórházba. Elejbém ugrik egy kiskatona, hogy nem kell oda semmi, majd ő odajön velem, de mondtam a jegyzőnének, hogy mondja meg neki, ha nem orvos, akkor nem jöhet oda. Mondta, hogy nem orvos, csak szanitéc, akkor elmentem a parancsnokhoz. Azt mondták, hogy úgyis megy autó Bécsbe, majd az elviszi, és leteszik az óvári kórház előtt. Odajárt a katonai autó, én meg feltoltam a Margitot közibük, és elvitték a kórházba. De mikor hazajött, egy rossz kocsi hozta, három kéve kukoricaszár volt alatta, két pokróccal volt betakarva, az volt akkor a kényelem.

Mikor elmentek a németek, akkor jött a felszabadító csapat, azután egy új világ köszöntött ránk, és vége lett a háborúnak, megbukott a pénz, jött az új forint.

Megindult nálunk az anya- és csecsemővédelem, minden hónapban a kórházi főorvos vizsgálta a terhesanyákat, gyermekorvos a gyermekeket, védőnő az újszülötteket, ez nagyon megkönnyítette a munkánkat.

Még a cigányokról is kell szólnom. Az akkori világban minden cigány a maga lován járt. Egy alkalommal – a Duna mellett volt egy kiserdő – letelepedett itt egy cigány család. Értem jött az ember, hogy rosszul van a felesége, nézzem meg. Megnéztem, de láttam, hogy ez a szülés elhúzódik az éjszakára. Bevezettem a nőt a M. nénihez a pajtába, és ott megszületett éjfélre a kisgyerek, de megfüröszteni nem tudtam, mivel meleg víz nem volt. Betakartam, hogy majd reggel megfürösztöm, kérek meleg vizet a M. nénitől. De mikor reggel megyek, K. Jóska már jön elejbém, hogy elkéstél, már elmentek, fölpakoltak a kocsira, s rávágtak a lóra.

Egy másik banda meg három kilométerre volt a falutól, azok sokan voltak, bejöttek értem, de nem hozzám jöttek először, hanem bementek a kocsmába, egyet mulattak. A másik küldönc jött értem, s mikor mondtam neki, hogy énnálam nem voltak, rögtön tudta, hol kell őket keresni – a kocsmában. Közéjük ültem a kocsira, kivittek magukkal. A falun kívül volt egy elhagyott ház, se ajtaja, se ablaka, de oda már készre mentem. A gyereksereg már körülülte az újszülöttet. Elláttam az anyát meg a gyereket, és hazahoztak. Másnap kimentem biciklivel, de már ezeknek is hűlt helyüket találtam, csak a macskákat hagyták ott. Ilyen a cigányélet.

Azután, hogy vége lett a háborúnak, megkezdődött a földosztás. De csak az kaphatott, aki megmunkálja, meg a nagycsaládosok. Mivel én nagycsaládos se voltam, a földdel se dolgoztam, meg úgyis volt földünk, nekem az uradalom földjéből még egy holdat sem adtak. A kastély előtt volt egy galambdúc, azt kértem a H. A.-tól. Azt mondta, nem lehet. B. I. suszter volt, de mindjárt letette a kaptafát meg a kalapácsot, annak mérték a földet. Volt egy varrónő, sohase volt határban, letette a tűt meg a cérnát, mérték neki is a földet, de én, akinek egy éjjel három gyerek született, mert ez a Lickó-puszta nagy major volt, itt mindig volt szülés, én nem dolgoztam, az enyém az nem volt munka.

Volt egy nagycsaládos, mértek neki tíz holdat, a felesége kilenchónapos viselős volt, de ki kellett menni neki aratni, mert mindibe arattak. Megjöttek a fájásai, egy kocsi énértem jött, a menyecskét a másik kocsi bevitte az uradalomba egy házhoz, és ott született meg a kisgyerek, úgy hoztak haza bennünket a saját lakására.

Mikor megkezdődött a csoportosítás, kérdezem ettől a nagycsaládostól: „Te is beálltál már a téeszcsébe?” Azt felelte: „Rozika néni, ha maga beáll, én még akkor sem állok be, mert nálam van a telekkönyv, ez a föld már az én nevemre van írva, én ezt a földet annak a gyereknek akarom adni, amellik csaknem a határban született.” Akkor találkozok az Á. F.-vel, kérdezem tőle: „Beálltál a téeszcsébe?” Azt mondta: „Be. Kiküldtek nékem huszonhatezer forint adót, nem vagyok marha, hogy én azt megfizessem. Beálltam, és eltörölték a huszonhatezer forint adómat; én széllel szembe nem pisálok.”.

Negyvenhétben egyszer jön értem a paptagi T. Gy-né, hogy a lányának fájásai vannak. Elmentem, megvizsgáltam, a fájásai ritkák voltak, elsőszülő volt, jobbnak láttam, ha hozatok hozzá orvost. Elmentem a F. A.-hoz – mert a férj az ő cselédje volt –, hogy küldje el a menyecske férjét az orvosért. Amint bementem a kertről, mert úgy az út közelebb volt, a F. úr épp az udvaron volt. Mondtam neki, hogy miért jöttem, erre azt válaszolta: „Az öreg bábaasszonynak sose kellett orvos, te meg mást se tudsz.” Éppen házibulit készült rendezni az uraknak, a Károly-majori T.-éknek meg a többieknek. Már volt egy autó az udvaron, mondom a F. úrnak, hogy nem nekem kell az orvos, hanem a cselédje feleségének, különben is itt van ez az autó, beletesszük a beteget, és elviszem a győri kórházba. Erre azt a feleletet kaptam: „Éppen a te tiszteletedre áll itt az autó.” Evvel én otthagytam, és visszamentem a gyerekágyashoz. Akkorra hazajött a férje is, mondtam neki: „Menj a S. L.-hoz, hogy hozza el az orvost Kimléről, mert a gazda nem ád lovakat!”

El is ment a S. L., de éjfél lett, mire ideértek. A Doktor úr hozzákészülődött a szülés levezetéséhez, kérdezte tőlem, hogy miért hívattam. Mondtam, hogy előre látható veszély nincs, de elhúzódó szülés, jobbnak láttam, ha a Doktor úr is itt lesz. Közben bemosakodott, a fájások sűrűsödtek, előesett a köldökzsinór, az orvos élesztette, injekciózta a gyereket, de mégis meghalt. Mikor végzett a munkával, egy cédulára kiírta a költségeket az éjjeli kiszállásért és a szülés levezetéséért – 140 forintot –, hogy adjam oda az F. A.-nak, mivel a cselédjéről nem fizetett otit, őneki kell a számlát fizetni. Az orvost éjjel háromkor vitték haza, én meg mentem a F. úr háza előtt, kihallatszott a nóta: „Azért is iszom, azért is iszom, nem én fizetem a bor árát.”

Másnap mikor elmentem a gyerekágyast meglátogatni, bevittem F. úrnak a számlát. Nagyon mérges lett, amint elolvasta, és azt mondta nekem: „Mit gondoltok ti hallottam, hogy meg is kereszteltétek, Cs. L. csinálja a koporsót, én nem fizetek, az biztos!” Akkor még tele volt az asztal az éjjeli mulatozás után borospoharakkal, literesüvegekkel, de még azt sem mondta, hogy igyál vagy ülj le. Hetven forintért adta a vizes zabszalmának mázsáját a falusi népnek, de a Doktor úr nem lett kifizetve, nem kapott semmit, nemhogy én kaptam volna. Pedig családja nem volt, azt gondoltam, hogy most ő kifizeti a bábaaszonyt, de abból se lett semmi.

Már az ötvenes években a Tisztifőorvos úr elküldött engem továbbképző tanfolyamra Budapestre, a Baross úti klinikára, ahol kitűnőre vizsgáztam Dr. Takács Tibor szülész főorvos úr előtt.

Mikor hazajöttem, jött értem CS. K., hogy nézzem meg a feleségét, mert nagyon rosszul van, elájul, és úgy tette fel az ágyra. Elmentem, de tudtam, hogy még családjuk nem volt. Igen nagy hó volt '52 februárjában. Odamegyek, levetkőztetem, mert mackóban feküdt az ágyon meg gumicsizmában, mert éppen ki akart menni havat söpörni meg a tyúkoknak enni adni, és összeesett közben. Kérdezem tőle: „Hányszor nem volt meg a vérzésed?” Azt mondja, hogy kétszer, de most már van egy kevés. Mindjárt tudtam, hogy méhen kívüli terhes. Bementem a tanácsházra, és betelefonáltam az óvári kórházba a mentőkért, hogy jöjjenek ki, mert méhen kívüli terhest akarok beszállítani. Azt a feleletet kaptam, hogy a mentő a nagy hóvihar miatt nem tud kijönni, míg a hóeke el nem megy a bécsi országúton, de a faluba akkor se tud bejönni, mert az út járhatatlan. Azt mondtam nekik, nem baj, majd a beteget kivisszük az országútra. Úgy is lett. Az urát elküldtem az apjához, hogy fogják be a lovakat a szánkóba, tegyenek sok szalmát rá. Odajártak a ház elé, az asszonykát föltettük a szánra. Betakartuk pokrócokba, sátorlapot tettem a hegyibe, így vittük ki az öt kilométeres úton, mert a lovak meggázolták a hasig érő havat. Mire odaértünk az országútra, a mentő már várt bennünket, de szegény úgy el volt ájulva, hogy azt sem vette észre, hogy hullik rá a hó. Beértek a kórházba, az orvosok már készen várták, vitték a műtőbe, ahol azonnal megoperálták, és ez után egy petével még két kislánya született.

Később történt, hogy volt egy háznál két menyecske, az egyik az első szobában, a másik a hátulsóban. Hívnak engem az egyikhez, hogy fájásai vannak, elmegyek, sima szülésnek találtam, és este tizenegy órára megszült. Mikor elvégeztem a munkámat, el akarok jönni, elejbém jön a másik menyecske, hogy ne menjek haza, mert ő is rosszul van. Hát akkor odamentem, ott se találtam semmi rendellenességet, és ő is megszült öt órára. Egy éjjel egy háznál két gyerek született, pedig a férfiak nem voltak olyan sokbeszédűek, hogy összebeszéltek volna, de szerencsésen megszületett mind a két gyermek egy éjjel.

Emlékezetes az is, amit most elmesélek. B. Márta, akinek az édesanyja tizenhárom évig fekvőbeteg volt, ápolta az anyját, öten voltak testvérek, az apjuk elhagyta őket, elment Győrbe, és ott egy új életet kezdett, szóval a leány kiment a határba ebédrevaló krumpliért, és ott egy valaki megerőszakolta, és teherbe esett. Helyes volt a leány, de volt benne egy kis születési hiba. 1954. április 13-án fájásai lettek, értem jöttek, hogy menjek, mert a leány igen rosszul van. Elmentem, és jó fájásokra a szülés simán befejeződött, de mikor nekem letelt az ápolási időm, elhatároztam, hogy nem hagyhatom itt a leányt csak így egyszerűen, mert nem tudja az anyját is ápolni meg az újszülöttet ellátni – el kell vinni a gyereket a menhelybe.

Elmentem a tanácsházra, és szóltam a tanácselnöknek, hogy miért jöttem. Én Szombathelyre akartam, de az elnök Sopront ajánlotta. Én az anyát is el akartam vinni, mert tudtam, hogy anya nélkül nem veszik el a gyereket, de az elnök nekem nem hitt. Adott vonatravalót Sopronba, és egy kocsit, ami engem a gyerekkel kivisz a vonatra.

Másnap összepakoltam a gyereket, és kivittek a vonatra, amivel bementem Győrbe; megváltottam a jegyet Sopronba, kezemben a pólyásbaba meg egy kis bugyor, amibe a gyerek holmijai voltak, egyszercsak kiabálják, hogy Csorna-Kapuvár-Sopron felé beszállni. Felültem a vonatra, elvitt engem Sopronba, de én ott semmiféle taxit nem láttam, így tovább mentem, karomon a gyerek. Láttam ott gyerekeket játszani, és kérdeztem tőlük, merre van a menhely. Mutatták, hogy itt nem messze. Odaérek, becsengetek, kijön egy nővér, és azt mondja. „Néni, maga nem jó helyen jár, menjen ide meg oda.” Akkor megint mentem a másik helyre, odaérek, de még az a jó, hogy ott se villamos, se autó, mert úgyis ellökött volna, mert csak úgy mentem kacskaringósan, kezemen a pólyásbabával. De ott is azt mondták, hogy néni, maga nem jó helyen jár, mert ez itt csak iroda, erre menjen meg arra. No, végre odataláltam, ott meg követelik tőlem az anyát. És azt mondták, hogy vigyem vissza a gyereket, és másnap hozzam vissza az anyjával együtt. Kértem azért tőlük egy igazolást, hogy otthon meg tudjam mondani, miért nem vették el tőlem a gyereket. Kaptam is, és újra indultam a vonatra, karomon a gyermek, bejárt a vonat, ami Győr fele ment. Felülök, visz engem a vonat hazafelé. Csornán felszáll egy ismerős győr-megyei főorvos, aki Csornán volt kórházlátogatáson. Reámismer Dr. Zsiros János főorvos úr, hogy ő ád énnekem egy írást, vigyem be a gyereket a győri kórház gyermekosztályára megőrzésre, míg holnap hozom az anyját, mert ez a gyerek a sok hordozásba meg is halhat, mire ezt én még Mecsérre viszem. Úgy is lett. Bevittem a gyereket a győri kórházba, és ha nincs nálam a főorvos úr levele, szóba sem álltak volna velem. Így szabadultam meg a gyerektől, és mentem a vonatra, ami engem hozott hazafelé. Várt rám a kocsi, ami hazavitt, bementem a tanácsházra, és kértem még vonatravalót, de mostmár két részre, mert az anyát is el kellett vinni.

Másnap korán mentem a leányért, és vitt bennünket a kocsi a vonatra, beértünk Győrbe, ott bekísértem a váróterembe, leültettem egy padra, én meg elmentem a kórházba a gyerekért. Váltottam két jegyet, bejárt a vonat Csorna-Kapuvár-Sopron felé, kézenfogtam a lányt, és fölültünk a vonatra. Örült, mert még sohasem ült vonaton, elővette a rediküljét, kivette belőle a fésűt meg a tükröt, megigazította a haját, és így értünk Sopronba. Most már tudtam, hová kell menni, és így már elvették tőlem a gyereket. Másnap egy nővér vitte őket Szombathelyre, mert ott volt az igazi gyermekmenhely. Ez mind meg lett volna spórolva, ha először énrám hallgat a tanácselnök.

Azután mindentől megszabadulva, üresen mentem a városba, be a rendőrségre, ahol lepecsételték az igazolványomat, mert benn voltam a határsávban. Kérdezték, miért megyek haza ilyen hamar, hisz sok szép látnivaló van, de nem mertem mondani nekik, hogy nincs egy fillérem sem, hogy én itt szállodába szálljak, vagy az utcán egy padon. De amint jövök hazafelé a vonatra, elmegyek a Liszt Ferenc Múzeum előtt és látom, ki van írva: ,,A pókhálótól az orvosi tudományig”. No, még volt egy felesleges két forint a zsebemben, gondoltam ide bemegyek, és mindent körbejártam két forintért.

A leány egy évig volt a menhelyen, míg igen kifinomodott, kiöltözve jött haza, a gyereket meg azután elvitte valaki örökbe.

1956-ban, forradalomkor, éjjel hívtak szülő nőhöz. A mentőket hívtam a falu közepébe, és mikor beültünk a beteggel a mentőbe, utánam jött az orosz járőr, aki a faluban portyázott, és felforgatta a mentőt, hogy puska nincs-e. Mondtam neki, hogy nincs, és tovább sétáltak.

Később Mecsért Lébényszentmiklóshoz csatolták, és egy új körzeti orvost kaptunk, Dr. Imre Lajos volt a neve. Onnan járt ki minden kedden és pénteken rendelésre, minden alkalommal 40–50 beteget vizsgált meg abban a füstös, egyszobás rendelőben, de nagyon belevaló, fiatal orvos volt, esőben, sárban, hóban, de mindig bírta a munkát, lelkiismeretesen gyógyított szegényt és gazdagot egyaránt.

Bejött hozzá egy jó pénzes bácsika, hogy fáj a foga, húzza ki. És mikor kihúzta a Doktor úr, azt mondta a bácsi neki: „Ha eljön velem a kocsmába a Doktor úr, fizetek érte két deci bort.” A Doktor úr azt válaszolta, hogy köszöni szépen, nem él alkohollal. Én nagyon szégyelltem magamat, hogy egy ilyen pénzes ember, aki többször gőbölt hajtott a mázsára, két deci borral akart fizetni.

Akkor még nem volt a rendelőben se hideg, se meleg víz, se vécé. A tüzelőt a tanácsházról hordtuk, a vizet a téesz udvaráról, de ha valakinél vizeletet akart vizsgálni a Doktor úr, nekiadtam a betegnek a vizeletvizsgáló poharat, hogy menjen a szomszédba, a téeszistállóba, és ott pisiljen az üvegpohárba, aztán hozza vissza. Így lett a vizelet megvizsgálva.

1960. február 14-én jött szülésre, igen hideg volt, és félúton eltörött a kocsirúd, mindketten leszálltak, a Doktor úr összepasszította a rudat addig, míg a J. J. keresett drótot a kocsin, mert ilyen parasztkocsin mindig van drót, és úgy jöttek a szülő nőhöz. Útban a Doktor úr kérdezte a J. J.-tól, hogy mit szeretne: ha odamegy, mit halásszon. Azt mondta az ember: „Tudja, Doktor úr, úgy van, hogy már van két fiam, szeretném, ha most a feleségemnek lenne kedvére, ha leány születne.” Odaérnek, a Doktor úr bemosakodik a szüléshez, hamarosan meglett. Mit tesz Isten, kislány lett, nagy örömre. A Doktor úr kezet fogott a családdal, és azzal búcsúzott, hogy mostmár megvan a régi közmondás, egyet a papának, egyet a mamának, egyet a hazának. Azután, mikor kinevezték győrmegyei igazgató főorvosnak, ő is elment, itt hagyott.

* * *

Ebben a hosszú időben, ameddig én Mecséren dolgoztam, meghalt mellőlem hat orvos, akiknek az emlékét, amíg élek, szeretettel megőrzőm. Én is önként kértem a nyugdíjaztatásomat 68 éves koromban, meg is kaptam.

Én az életemben minden szépet és jót megkaptam a Jóistentől, de ugyanannyi bánatot is. Azért kedves asszonytársaim, ne haragudjatok reám, hogy nem tudtam rajtatok segíteni, nem is gondoljátok, hogy azokban a hosszú, hóviharos éjszakákban hányszor elmondtam felettetek: „Áldott vagy az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse”. Mert így teljesedik be, ami a Bibliában meg van írva. Mikor Isten Ádámot és Évát kiűzte a paradicsomból, azt mondotta Évának: „Fájdalommal szüld a gyermekedet, míg vissza nem térsz a földbe, mert porból lettél és porrá leszel.”

Mecsér, 1983.

Tóth Jánosné, született Simon Rozália

 

 .

Vissza a kezdőlapra