2005. november 07. hétfő 19:04

 

Egy történelmi hasalás margójára

 

„Arról beszélnek, hogy sok mindent elrontottak, de bánva már ezt, majd jobban csinálják” – hallgatom Hiller Istvánt, s egy pillanatra átfut rajtam a tétova gondolat: lehet, hogy saját kormányáról, egykor volt miniszter-társairól beszél? Arról a társulatról, amely évek óta nem tudja kiigazítani önmagát? Fizetek, főúr, intünk, s már előttünk is a ceh: akkor volt, kérem tisztelettel, nyolc-tíz kormányprogram, vegyes körettel, egy miniszterelnök-csere, néhány miniszter-váltás, adóemelés, költségvetés-korrekció, az annyi, mint. Na, ezt még a dédunokája is fizetni fogja, ahogy látom, biccent a főúr. De ne feledje nekik beleírni a végrendeletébe: amikor hozza a részletet, egy kis meleg leveskét mindig kaphat; csak hátul jöjjön majd be…  „Lehet-e egy fizetett hirdetéssel azt mondani, hogy bocs, miközben négy évvel ezelőtt, a választások idején barátságok, munkahelyi közösségek mentek tönkre, az ország egyik fele az ország másik felének hajtókáján figyelte a kokárdát?” – szavalja tovább Hiller úr, s erre már jobban felhúzom a szemöldökömet. Mert, bizony, nem egészen így volt: a média kilencven százaléka sulykolta bele a magyar nemzet alkotó egyedeibe, hogy a nemzeti jelképek viselése egyenlő a fasizmussal. A későbbi kulturális miniszter, egy író, egyenesen azt üzente: a sportpályákon kívül sehol nem akar látni magyar zászlót. Igen, barátságok mentek tönkre: egy régi barát még akkor azt vágta az arcomba: a magyar zászló lengetése kirekesztés. És egy másik barátom, egy nem oly régi vita hevében, azt állította: azok, akikkel én együtt szoktam elmenni a polgári oldal rendezvényeire, titokban, vagy hangosan kiabálva az ő halálát akarják… Hiller „a magyar demokrácia történetének legszörnyűbb két heteként” aposztrofálta az utolsó országgyűlési választások két fordulója között eltelt időszakot; én csak szomorúan konstatálom: annak a két hétnek még most sincs vége.

Csak fokozódott: arroganciában, hazugságözönben, nyákos, viszolyogtató „demokráciában”.

Ennek utolsó, elviselhető határát lépte át vasárnap a „végső harcba” induló ifjú baloldal. Én, bár itt élve, tudom, hogy ez kockázatos; hiszen a bulvármédia iszonyatánál is iszonytatóbb annak sikere – mégis megkockáztatnám, hogy csak a szocialisták ifjúságot megszólító kampányának filmjével kampányolnék a szocialisták ellen… Mert, ha valaki ezt megnézi: hogy milyen önfeledten gyalázkodott ott a népség… Hogyan csápoltak, az egyes újvallási gyülekezetek extázisait messze meghaladó önkívületben. S az elfúló sikolyba torkolló kiáltás: „a piros sarokban Gyurcsány Balegyenes Ferenc…” Leírhatatlan, ismétlem – ezt látni kell. Előbb a méltóságunkban gyaláztak bennünket, majd saját – tán sosem volt – méltóságukat is sutba vágják. Sulla korában őrjönghetett így a római amfiteátrum közönsége; több mint kézenfekvő, hogy ez a hasonlat eszébe jut a jelenlévőnek. S több mint kézenfekvő, hogy ezt a magáért beszélő látványt egy egészen más, egy valódi méltóságáért általa csak irigyelt közösségre próbálja rátestálni… Leírhatatlan, mondtam fentebb, de – egyszer már megpróbáltam. Tíz esztendővel ezelőtt láttam hasonlót, ott ülve november 11.-én a Sportcsarnokban. Akkor, arról, e szavakat írtam: „…láttam valamit, amiről az „őrület romjait” megéneklő Ginsberg sorai villantak belém: "Milyen cement és alumínium szfinx törte fel koponyáikat és falta fel agyvelejüket és képzeletüket? / Inuk szakadtáig emelik a Molochot az égig!" Néztem a Radetzky-marsra bevonuló Elnök Úr tíz perces menetelését az emelvényig, hallgattam a neokultusz tapsviharát s olyan idők jutottak eszembe, amelyeknek már posztkorszakait is átéltük, letudtuk, mint kényszeres penzumot. Valóban ez kell nektek, barátaim? Ez kell nekünk?! Vigyázzatok”.

Akkor és ott Torgyán József átlépte az elviselhető politikai demokrácia határvonalát. Azt hittem – egyedi esetként fogom elkönyvelni. Tévedtem. Mert Gyurcsány Ferenc két hete felülírta az akkori teatralitást, most pedig alászállt a tömegszórakoztatás legsűrübb posványába. Mert azért értse meg mindenki, aki ezt „jó fej”-ségnek nevezi, hogy az egyén politikai kultúráját, demokrácia-érettségét, ítéletalkotói képességét nem lehet a profi boksz lelátóinak színvonalára helyezni. Aki cirkuszt csinál a közös gondolkodás, a jövő, a demokrácia gyakorlásának lehetőségeiből – az maga sem vágyik többre a porondmester szerepénél. Bohócot nem mondok; mert a jó bohóc sohasem úgy nevettet, hogy közben szánalmassá válik. Nincs, mert nem kell ehhez mit hozzátenni.

Címszavakban, persze, lehet reagálni. Hogy, ha választani kell, inkább megbízom a két éves költségvetésben, mint a fél esztendősekben. Három éve az utóbbiakat látjuk; s mindegy, hogy azért nem nyújtottak be év közben pótköltségvetéseket, mert a következő években írják át, utólag, a tényleges számokat. S inkább elfogadok egy olyan politikai vezetést, amely – a tévedésein belül is – pontosan látja az előtte álló négy év tartalmi feladatait. Nem azzal foglalkozik, kormányra kerülve, hogy megbuktassa a miniszterelnökét, majd egy évig azt magyarázza, hogy erre miért volt szüksége. Miközben az unióban újra és újra szégyenpadra ültetnek bennünket… S ez a legutóbbi ötlet pedig – hát végképp nevetséges. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök választási törvényjavaslata – tükör a bejelentő valódi politikai érettségéről. Mit is óhajt javasolni?  „ Ha egyéni választókerületben egy pártnak legalább három egyéni jelöltje bejut a parlamentbe, akkor az 5 százalékos küszöbtől függetlenül kapja meg a párt a listájára leadott szavazatok alapján számított mandátumot, és így alakíthasson frakciót. Olyan parlament kell, amelyben több párt, több képviselője van jelen” - jelentette ki Gyurcsány. Lényegében tehát eltörölné a bejutási küszöböt, és három egyéni jelölt győzelmétől teszi függővé a parlamenti jelenlétet. Mit jelent ez a gyakorlatban? Az első reagálásokkal ellentétben nem csak azt, hogy a szocialisták így lekötelezik a szabaddemokratákat és a demokrata fórumot, mondván: nem baj, ha lemaradtatok a közvélemény-kutatások méréseiben; íme, itt a mentőöv, no de ezt majd nem elfelejteni a következő koalíció-kötéskor… Nem. Ez a javaslat valójában annyit jelent: le kell vajazni, és ki kell „stafírozni” néhány választókörzetet. A biztos bejutáshoz. Nem feltétlenül a szocialistáknak – és, ha valamiért, hát ezért éretlen Gyurcsány javaslata. Mert elég négy-öt körzetet becéloznia (a jelenlegi száznyolcvan helyett) akármelyik kis pártnak ahhoz, hogy elérje a biztos bejutást. De továbbmegyek: elegendő valamely régiónak, vagy nagyobb városnak pártot alapítania: s nyolc megszerzett mandátummal parlamenti frakciót alapít a Baranya-párt, hárommal a Miskolc és Vidéke Mozgalom… Mulatságos? Csak az első pillanatban. Mert a következőben már azon tanakodunk: miért szavazzon valaki a közéletet démonizáló szocialistákra, vagy az általuk sikeresen démonizált fiatal demokratákra? Ha voksolhat a Józsi polgármesterre is – aki majd végre pártdzsungelharc nélkül utána nézhet a három éve megígért csatornánknak, elkerülő, vagy bekötő-utunknak…

Igen – körülbelül ennyire lehet komolyan venni Gyurcsány választójogi elképzeléseit. A gumicsontról, persze, majd lehet megint hosszasan cikkezni; ahogyan arról is, hogy miért szólalt fel Orbán a Parlamentben? Mert már látom előre – a cikkek nagy része ezt kutatja majd, s nem azt, hogy miről is beszélt? Ahogyan máris arról szólnak az első híradások: Gyurcsány elfogadhatónak tartotta Orbán javaslatait… Hát – a viszont válasza nem erről szólt. A válasza tele volt kiszámítottan kommunikált indulattal; még azt sem mondom, hogy valóban ezt is érezte – ennél fontosabb volt ennek ismételt üzenete. A boksz íze és lendülete… Hát nem nevetséges, kérdem? Lamentált, izgágáskodott, besértődött, majd letette a mikrofonját, s odaszökkent Orbán Viktor széke elé. Erőszakosan, tolakodóan, miközben az Országgyűlés soros levezető elnöke irányította volna tovább az ülést. Beszélt, de mindhiába – Gyurcsány kéretlen megbeszélést kezdeményezett Orbán Viktorral. Semmibe véve a Parlament működésének rendjét – de fogadok, hogy erről nagyon kevés szó fog esni a sajtó túlnyomó részében. Vagy, ha igen, hát majd kiosztják Mandúrnak az intőt: nem adtál elegendő teret a történelmi hasalásnak, te Laci… Máskor majd számoljál magadban, kilencig, mielőtt belepofázol a főnök belepofázásába… Mert különben – jön a boksz…      

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra