2005. november 13. vasárnap 22:02

 

A rendszer, lényegét illetően, hazug

 

„…meg kellett volna mondani, hogy kik azok, akik le akarják rombolni a Kommunista Ifjúsági Szövetséget, hogy mi is segíthessünk … a közös ellenség ellen szövetkezve. Ha ez a veszély fenyeget, én elsőként jelentkezem a véderő reguláris csapataiba” – írja Gyurcsány Ferenc, Pécs város KISZ-titkára, 1986-ban. Hűen ahhoz a „politikai vonalhoz”, amelyet például Berecz János így fogalmaz meg, ugyanabban az időben, az Írószövetség közgyűlésén: „…az 1956-os nemzeti tragédia óta eltelt harminc év fejlődésének kiindulópontja és maga a fejlődés folyamata szilárd és egységes belső logikára épül, amely alapját az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1956. december 5-iki határozata képezi. Nem érdemes és nem is lehet tehát politikai spekulációkra, valamiféle felülvizsgálatra, rehabilitációra számítani”.

Nagyjából ez a helyzet 1986-ban.

Ehhez képest a merev vonal mögött már érlelődnek a változások valódi felismerései; amelyhez, persze, az a határozott hang is hozzájárul, amelyen Csoóri, Csurka, Eörsi és mások még azon frissiben visszautasítják Berecz elvtárs fenyegető fellépését. Rianásként futnak végig a társadalmi berendezkedés felületi törésvonalai; erősödnek a különböző szellemi mozgalmak erőtereinek tektonikus mozgásai. Amelyekre reagálva a baloldal nagyjából háromféleképpen reagál; kezdetben talán spontán módon, ám a későbbiekben már tudatosabban. Az egyik: fegyverbe a készülődő fehérterror ellen. A másik: ültessük tárgyalóasztal mellé az ellenzéket; ezzel is csökkenthetjük annak a konfrontációval megszerezhető tömegbázisát. A harmadik: meg kell teremteni a gazdasági és politikai önátmentés lehetőségeit.

E három pontot már sokan, sokféleképpen górcső alá vették; véleményem szerint mindmáig nem született meg ennek részletekbe menő, pontos elemzése; de erről itt és most is le kell mondanom. Fenntartva, hogy e három pont együttes működtetése révén sikerült a legnagyobb mértékben hatástalanítaniuk azt a veszélyt, amely – túllépve a rendszerváltás formai keretein – az akkori hatalmi struktúra tartalmát zilálhatta volna szét. S ezért kell a leghatározottabban nemet mondanunk arra a kérdésre, hogy történt-e valódi rendszerváltás. Szinte egyedüli és kizárólagos vívmányként az intézményi keretek létrejöttét szokás emlegetni. Nos: akkor hiába van alkotmánybíróság, amikor egy kormány, de legalább az érintett szakminiszter nem bukhat bele abba, ha alkotmányellenes törvényjavaslatot terjeszt elő. Ha egy parlament kormányzati ciklusokon átívelő alkotmányos mulasztások sorozatát tolja maga előtt. Hiába vannak szabad és demokratikus választások; ha azok körülményei, lényegében, a nevetségességig megcsúfolhatóak. Kezdve (ne féljünk leírni újólag sem) ott, hogy a választási eredmények törvényességi felülvizsgálatának kezdeményezésére, annak megalapozására, csupán három nap áll rendelkezésre. Folytatva azzal, hogy egy győztes párt akár másfél évvel a választási győzelme után visszavonhatja választási programját, leválthatja saját miniszterelnökét, anélkül, hogy ezzel újbóli demokratikus megmérettetésre kényszerülne. S végezetül: ha egy ellenzéki párt két évvel a kormánykoalíció mandátumának lejárta előtt tömegrendezvényeket tarthat, azt hangoztatva: ennek a kormánynak mennie kell; majd a centit is elkezdik vágni (talán emlékeznek még Kovács László majálisos gesztusára); majd, a hatalom birtokában és annak felelősségében nem kormányoznak, hanem – kampányolnak. Lényegében két évvel a választások kiírása előtt elkezdik azt; kampányolnak a népszavazási kezdeményezések ellen, saját – amúgy negyedévente változó – kormányprogramjaik mellett; habzó szájjal, napnyugattól napkeletig azt szajkózzák: ennek az ellenzéknek mennie kell…

Mondjuk ki tehát: hiába vannak a rendszerváltást sugalló intézmények, ha azokat a hatalom – lényegében bármely pillanatban, és mindennemű következmények nélkül – semmibe veheti.

De kanyarodjunk vissza a harmadik ponthoz: meg kell teremteni a gazdasági és politikai önátmentés lehetőségeit, ismerte fel egy ma már személy szerint is jól körülírható csoport. Amelyhez, még nem igazán tudni, hogy milyen körülmények között csapódott Gyurcsány Ferenc (avagy „hol is tartózkodott Kádár János november harmadikán, az éjjeli órákban”…), de egyszer csak közöttük termett. A fent idézett írását Szilvásy György újságjában publikálja;  akár azt is feltételezhetjük, hogy ez volt a jelentkezési lapja… Majd ott van, két évvel később, az ifjú-reformkommunista nemzedék szócsövének szánt Célok-ban, ahol – afféle vezérként – a garanciakövetelésekről, a társadalomba ágyazott új hatalomgyakorlás formai elemeiről szavalt, s arról, hogy „…a nyilvánosság nem egyoldalú közvetítőrendszer, hogy a fennálló hatalom a nép fülébe súgja azt, hogyan szeretné látni ezt a világot”. A lapot, amúgy, Nagy Imre indítja útjára; aki akkor a KISZ első embere, majd néhány évvel később már a „rendszerváltás” első milliárdosai között tűnik fel. Együtt a véderő reguláris élharcosaival…

Helyben vagyunk, legyint máris rám, lesajnálóan, a témát már oly nagyvonalúan lezárt liberális tanoda. Savanyú a szőlő – miért kell újra és újra elővenni a „törvényesen és tisztességesen” lezajlott vagyon-újrafelosztási folyamatokat? Nos, én nem ezt veszem elő – bár ezzel le sem zárom. Mert azért most is kitérek rá, egy bővített félmondat erejéig: az államszocializmus, végső soron, abba bukott bele, hogy államadóssága (amely az én fizető eszközöm értékét és a nemzeti jövedelmem rám eső részét terheli) kezelhetetlenné vált. De egy kiválasztott réteg ebből a csődből milliárdokat tudott kimenteni, „törvényesen és tisztességesen”, majd – kétszeri hatalomra kerülése során – ezt az államadósságot növelte tovább (gyengítve az én fizető eszközöm és a nemzeti jövedelem rám eső részének értékét), miközben – ránézve – ez semmilyen következménnyel sem járt. Mert hogy van az, hogy elvileg privatizálni kellett a nemzeti vagyont ahhoz, hogy csökkentsük az államadósságot; a valóságban pedig ez az államadósság tovább nőtt, s közben létrejött egy olyan milliárdos réteg, amelynek vagyona bizonyíthatóan a volt nemzeti vagyonhoz köthető…?

Ha lehet: egymondatos válaszokat kérek, s nem hosszú, körmönfont, álteoretikus mellébeszéléseket. De megelégszem azzal a csönddel is, amely az eddigi mellébeszélések szavai, mondatai közül árad…

Ám ha nem a milliárdok „fájnak”, akkor mi más, kérdezhetnék, joggal. Nos – számomra, pillanatnyilag, valóban ez a fontosabb. Hogy mi is az, ami valóban – „fáj”… Gyurcsány Ferenc nem oly régen, rádiós műsorvezetőként, a következőket mondta: „Én hagytam magam átverni. … Ma azt látom, hogy a rendszer lényegét illetően hazug volt, és én magam is hagytam, sőt bizonyos értelemben hozzájárultam a saját hazugságaihoz. Én nem láttam semmit ebből a világból. Ma azt is mondhatnánk, hogy buta módon naiv voltam. … Tudtam, hogy meg kell változtatni, de a legfontosabb, legnagyobb kérdéseket nem tettem fel sohasem magamnak. E tekintetben elfogadtam a hazugságok nagy részét, vagy akár még építettem is magam ezeket. … féltünk önmagunktól”.

Erről van szó. És arról a fenenagy jóindulatról, amely kijárna ennek a szent, nagy ártatlanságnak. E beismerő vallomásnak. Amely oly kínzóan ismerős a baloldaliság történetéből. Naivak voltunk. Féltünk önmagunktól. S ez a két varázsszó már elegendő is…

Ahhoz, hogy valaki, a baloldaliság nevében, egyfajta monotónia tüneti megnyilvánulásaként, időről időre a szónoki emelvényre álljon, és elítélje a baloldaliság elhajlásait. Dzsugasvili Uljanovot, Hruscsov Sztálint, Gorbacsov a „bolsevik gerontofiliát”, Putyin Gorbacsovot. Szakasits Nagy Ferencet, Rákosi Szakasitsot, Kádár Rákosit, Gyurcsány Kádárt. Az elv sohasem működik, de mindig jó, és megtartandó – ellenkező esetben ott a fasizmus, mint végveszély. Az egyetlen, ami ellen küzdeni kell, és az egyetlen, amit a jobboldal – írjon bármilyen dátumot is a naptár – konzekvensen megjelenít. Legalábbis a mindenkori baloldal számára. Amelynek maradibb csahosai olykor süllyesztőbe kerülnek, a rugalmasabbak pedig elnézést kérnek a proletárdiktatúra szélsőséges megnyilvánulásaiért; az ötvenes évekért; a forradalom utáni megtorlásokért; az emberarcú szocializmus embertelenségeiért és embertelenítéseiért; azért, hogy „elfogadtam a hazugságok nagy részét, vagy akár még építettem is magam ezeket”.

Naivak voltunk, elvtársak.

Féltünk önmagunktól, polgártársak.

De most ne féljünk kimondani: egységbe, mert veszély fenyeget. Az igazi, a minden eddiginél nagyobb. A jobboldaliság álarcában itt settenkedik kertjeink alatt a populizmus, sovinizmus, rasszizmus, antiszemitizmus, klerikalizmus, fasizmus. Ennél többet nem igazán tudunk felhozni a terhükre, mert a kapitalizmust és a piacgazdaságot már lenyúltuk tőlük, kimondtuk, hogy az állam nem jótékonysági intézmény (ha nagyon reklamálnak, akkor majd lekommunistázzuk őket), különben is: fogják be a szájukat. Hát – ez a gyomorforgató. Mert azt, hogy milliárdosok, még lenyelnénk. (Még ha ezt nem is hiszik el…  Még ha van is félnivalójuk, hisz, lám, Gyurcsány azonnal a garanciatörvény védelmét kérte a „törvényes és tisztességes” vagyongyarapodások oltalmára is…)

De azt már nem, hogy elég egy „naiv voltam” kimondása ahhoz, hogy ugyanott folytathassák.  Sőt, már – és ismét – önmaguk ellenzékeként is odanyilatkozzanak: „…az egész átalakulás menetét, a privatizációra vonatkozó elképzeléseket, a közteherviselés rendjét, az adózással összefüggő dolgokat a neoliberális megfontolások uralták és irányították … a baloldali elképzelések, törekvések, értékek, megfontolások ugyanakkor háttérbe szorulnak”. Gazsó Ferenctől idéztem, de még számos hasonlót találhatunk a sajtóban. Hogy legyen egy olyan közeg, amelynek háttere elé léphessen majd, a kellő időben, valaki, és azt mondhassa: naivak voltunk, amikor hittünk Gyurcsánynak. Féltünk is, talán.

De most mindennél nagyobb veszély fenyeget bennünket: alacsonyan szállnak a barna esőben a turulmadarak. És ezt nem engedhetjük meg. Oktatás? Mezőgazdaság? Hatékony magyar áru- és piacvédelem? Euró? Az annak bevezetése után sem értékét vesztő nyugdíj garanciája? Az ikerdeficit csökkentése? Magas szinten működtethető egészségügy? Belátom – ezek egyike sem elhanyagolható kérdés. Megoldásra váró problémák halmaza. De most ennél sokkal fontosabb számunkra a szélsőjobb felszámolása…

…itt tartunk. S hogy egészen pontosan – hol? Néhány napja egy beszámoló futott körbe az Interneten: arról szólt, hogy egy szolgálaton kívüli polgárőrt kis híján agyonvertek, az egyik pesti aluljáróban. Mintegy nyolcan-tízen voltak, egy ellen – de állítólag a sértett támadt rájuk, gázpisztolyával. Az eset körülményeit még vizsgálja a rendőrség; ami ennél számomra különösebb, az egy riportfilm volt. Valamely kereskedelmi televíziónk szólaltatta meg az egyik elkövetőt, aki gyakorlatilag abban az aluljáróban lakik. Tele szájjal röhögve mesélte: innen léptem ki, az oszlop mögül, kirúgtam a lábát, s a többiek már mentek is rá, azonnal… S nézett bele a kamerába, büszkén, öntudatosan.  

Én pedig nézek vissza, a képernyőre, és nem tehetek mást annál, hogy kimondjam: látom, hogy a rendszer, lényegét illetően, hazug, és én magam is hagyom, sőt bizonyos értelemben hozzájárulok a saját hazugságaihoz. Mert félek…

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra