2005. november 19. szombat 18:52

 

Érik a hazai közgazdasági Nobel-díj

 

Ha szabad egy félretájékoztatással élnem nekem is, felhívnám a honi sajtó világhírességeket ostromló munkásainak figyelmét a jövő évi közgazdasági Nobel-díjasra. Igazi, tőről metszett honfitársunk lesz ő; olyan magyar ember, aki közöttünk élt és él, minden eddigi eredményét a mi sajátos körülményeink között érte el, itt lett ő olyan nagyhírű professzora tevékenységi körének, hogy tudása és tekintélye előtt a pénzügyi világ valamennyi nemzetközi hírű tudósa, nem kevésbé a gazdasági és bankvilág legtekintélyesebb vezetői, elemzői – mély hódolattal hajtanak fejet.

Rövidebben kifejezve: a tenyeréből esznek ezek neki, kérem tisztelettel.

A legkevesebb, hogy összelobbiznak neki egy Nobel-díjat.

A közgazdaságit.

Hogy ezzel is igazolják: amúgy mindenben nekik van igazuk.   Ha nem találták volna ki: természetesen Járai Zsigmondról beszélek. Akit, persze, nem épp ily hízelgő szavakkal illetnek körünkben; no de, senki sem próféta a saját hazájában… Tudjuk ezt… Ettől neki még valószínűleg kijár az a Nobel-díj. Legyünk még pikirtebbek: ha tudásának talán nem is, de összeköttetéseinek mindenképpen… Mert milyen különös, hogy valamiért mindig előre bemondja a tutit, s ezért természetesen kormányzati dorgálásban részesül, ám – érdekes módon – később kiderül, hogy igaza volt. Ám ettől függetlenül a következő alkalommal ismét kap egy jó nagyot a fejére, és nem győzzük olvasni: nem az a baj, hogy Brüsszel, vagy London rosszat mondott rólunk, hanem az, hogy a Járai is. Sőt, ő egy kicsit korábban mondta; s ha nem teszi, akkor talán…

A mondat vége ugyan sejtelmesen nyitva marad, többnyire, ám ott kúszik belőle a „bolha a fülbe”: azok ott kint észre sem vették volna, ha a Járai nem mondja. Ergo: jobb lenne, ha csöndben maradna, és hagyna bennünket nyugodtan hazudozni… Mert, úgy körülbelül, ezt állítják. Mint legutóbb is – de előbb kanyarodjunk egy kicsit vissza.

Vajon hányszor olvashattuk már az utóbbi három és fél esztendő során azt, hogy a magyar jegybank elnökének lépései instabillá teszik a forintot; könnyű zsákmányává a spekulánsoknak. Mert valahogy sohasem akkor emel, vagy csökkent kamatot, amikor azt a kormány és az ahhoz közeli szakértői kör elvárná. Na, holnapra összeomlunk, jósolják azonnal – majd csönd. Mert valahogy, kisebb-nagyobb zökkenőkkel ugyan, de mindig túléljük a be sem köszöntő összeomlást. Az említett szakértők, persze, azonnal megmagyarázzák nekünk, hogy „azért járhattunk volna sokkal jobban is”. Ha Járai rájuk hallgat. Komolyan mondom: (és bocsánat az úrtól a talán erős hasonlatért), de ha lenne egy Járai nevű ló, akkor még lóversenyre is járnék. És azon a héten, amikor ismét leszedik róla a keresztvizet, én – hátha bejön a „fordíts rajta” trükkje – kimennék és megtenném biztos nyerőre. Csak az a baj, hogy nem sokat keresnék, mert nagyon sokan ugyanezt tennék; a sorban előttem lobogtatnák nyerő tikettjeiket a Veresek, Petschingek, Lengyelek és a többiek…

Azért ez tényleg nevetséges… Itt volt, nem oly régen, az autópályák elszámolásának kapcsán tett kreatív költségvetési kísérlet. Mit is próbált belénk sulykolni a szakértők népes hada? Hogy Brüsszel talán észre sem veszi, ha Járai nem beszél róla. Mert ott, ugye, számszaki analfabéták ülnek. És ez nem vicc – a magyar pénzügyminiszter az utolsó pillanatig lebegtette ennek lehetőségét. Ha Brüsszel valóban ahhoz tartja magát holnap is, amit már évekkel ezelőtt rögzített az irányelveiben, akkor majd átgondoljuk az új helyzetet – nyilatkozta Veres pénzügyminiszter, rezzenéstelen arccal. Mert, ugye, mitől lenne „szentírás” egy brüsszeli irányelv…? Aminek a betartását nem is ellenőrizték volna – ha nem nyilatkozgat összevissza, felelőtlenül, az a svihák Járai…

És nem szokott le róla.

Mert másképp látja az ikerdeficit alakulásának jövőjét, és az államháztartási hiány ebből következő történetét, mint ahogyan ezt a mostani kormány. És ennek hangot is ad. Természetesen politikai motivációk vezetik, kommentálják azonnal mondatait a már említett „szakértők”; és már megint az a legnagyobb baj, hogy ő „súg” a nyugat-európai pénzvilágnak… Ki más tenné… Azt olvasom a Népszabadság elemzőnek szánt kolumnás cikkében: szeretett forintunkat folyamatos támadások érik, s „E támadásokat a magyar gazdaságpolitika cikkcakkjai mellett a jegybank és a kormány között feszülő ellentétek, s az MNB elnökének a befektetőket hergelő beszédei is tovább gerjesztik”. Azért egy ilyen mondat leírásához már nem kevés politikai befolyásoltság kell, s nem kevés önként vállalt szakmai rövidlátás… Mert megengedi ugyan, hogy a gazdaságpolitika leír bizonyos cikkcakkokat, ám a hangsúlyt a jegybank elnökének „befektetőket hergelő” magatartására teszi. Aki, ha jól meggondoljuk, évek óta ugyanazt mondja, amit legutóbb maga Almunia hangsúlyozott: az a legfontosabb, hogy ne tartsuk bizonytalanságban az euróövezeti csatlakozás céldátumát. Ha kimondtunk egy évszámot – ahhoz tartsuk magunkat. Járai ugyanezt mondja – s ez valóban sokkal hergelőbb annál, mint amikor a magyar miniszterelnök néhány nap leforgása alatt 2010 és 2015 között gyakorlatilag valamennyi esztendőt „belőtte”? Hozzátéve még sok egyéb, a befektetői fülekben minden bizonnyal erősen pozitivista csengésű mondatot, hogy asszondja: inkább sztráda, mint euró. S birokra kel Brüsszellel is – ha kell. És nem kell nekünk annyira forszírozni az unió piacait; adjunk inkább vízummentességet a kínaiaknak, nyolcvan százalékos adómentességet a koreaiaknak. De a magyar vállalkozói társadalomtól az unióba lépés első esztendejében csak Áfában százmilliárdot tartottak vissza, ki is mondva azt a feltételezést, hogy csalnak a visszaigénylésekkel.

Érdekes esélyegyenlőség – tizenhat évvel a rendszerváltás meghirdetése, és egy évvel az unióhoz történt csatlakozásunk után. Vagy a mai politikai elit talán saját gazdasági múltjából indult ki?...

Maradjunk Járainál. Aki, lám, miután megsúgta Almuniának, hogy mit kell majd mondania rólunk, legutóbb a londoni JP Morgan elemzőit is ellátta instrukciókkal. A Népszabadság legalábbis így fogalmazott… Megírták ugyan, hogy a világ legnagyobb elemző háza 8-10 százalékos deficitet sem tartott kizártnak, a 8 százalékot pedig minimumnak mondta – s az elemzésben az igazán ijesztő újdonságot az jelenti, tették hozzá, hogy a szakértők láthatóan inkább a jegybank álláspontját tették magukévá. A JP Morgan arról számol be, hogy munkatársainak minapi budapesti tájékozódó látogatása során a jegybank illetékeseivel tartott tárgyalások "új fényt vetettek a magyar költségvetési helyzet súlyosságára", és az aggályokat nem oszlatták el a Pénzügyminisztériumban tartott megbeszélések sem.

Értsünk ismét a sorok közül: nem az a nagyobbik baj, hogy a Pénzügyminisztérium nem tudott világos, markáns, meggyőző elemzést és álláspontot felmutatni, hanem az, hogy a jegybank illetékesei viszont – igen. És nem tértek ki eleve a találkozás elől; nem üzenték meg a JP Morgan szakértőinek, hogy „pénzügyi kérdésekben nem vagyunk illetékesek nyilatkozni”. Sőt: fogadták őket, és „új fényt vetettek” elemzéseikre. Lefordítva: Járai ismét megmondta, hogy mit kell rólunk gondolniuk.

A nyugat-európaiaknak.

Mert ez nekik, a kreatív költségvetések átlátásától az elmaradó magyar államháztartási hatásvizsgálatok megítéléséig, saját kútfőből – egyszerűen nem megy.

Joaquín Almuniától a JP Morganig mindenki ennek a Járainak a tenyeréből eszik, én mondom. De (hogy egy ismert szépírói fordulatot vegyek kölcsön), ennek az önmagukat is igazoló Nobel-díj, vagy a müzlivé aszalódó magyar euró lesz a vége, én nem tudom…

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra