2005. december 03. szombat 22:11

 

S akkor az a gyermek

 

Köszönöm neked, Uram, hogy advent két vasárnapja között, egy szürke hétköznapon, megmutattad magad nekem. Megmutattad, abban a testetlen valódban, lélekáttetszőségben, szellemlényedben; abban, amelyben, mi, hívő és hitetlen emberek, nem szoktuk faggatni létezésedet. Különösen hitetlenként várjuk el, hogy mutass valami földi csodát; olyasmit, ami eltér ismertnek vélt természeti törvényeinktől. Ami másképp, különösképp, jobbképp működik; ami megmagyarázhatatlan – általunk. S olykor a hívő is ehhez hasonló mutatkozásodra vár, bizony, legfőképp akkor, amikor valamiért megrendül hitében. Mert ha addig látni is vélt egy mécses lángjában, a csönd átrebbenő angyalszárny-suhanásában, egy mosolyban, vagy egy elmorzsolt könnycseppben; bizony, elérkezhet az a pillanat, amikor tehetetlennek érzi magát – nélküled. Segítsd igazad igazzá válását, egy picinyke csodával, kéri akkor az ember; de te ekkor távolodsz igazán. Belső békédre nem általam lelsz – én csak kiteljesítem azt. Üzeni ez a pillanat.

Köszönöm neked, Uram, hogy advent két vasárnapja között, egy szürke hétköznapon, megmutattad magad nekem. Köszönöm neked, hogy nem ütöttem el azt az úttesten átrohanó gyermeket.

S nem azért, mert akkor, abban a pillanatban, megsegítettél volna. Nem. Velem voltál már kora reggel óta, ahogyan velem vagy, ki tudja, mióta; láttad botlásaimat és láttad útkeresésemet és láttad: miért, hogy ma már – vissza is ütök. Megérted indulatom, bár lefogod kezem. Mert te vagy az, azt hiszem… Nem élhetünk, mint előkelő idegenek, únt csaták vérrel telt gödreinek felszíneiről visszatükröződő árnyalakokként; nem nézhetjük, előkelő idegenekként: hogyan perlik el tőlünk, újra és újra, a tőled kapott életet. S mégis: jobb veled csatákat veszteni, mint győzni – nélküled. Ezt a nélküled győztesek sohasem érthetik meg; s olykor az éretted győzők is elbuknak végső rostádon; eszközeik te általadi megmérettetésekor. Még ma is csak sejtem ezt; s úgy vélem: ahogy egyre bölcsebbé teszel, úgy kovácsolsz egyre nehezebb lakatot számra… Engedsz percekért s órákért irgalmatlan harcokat vívnom; de, mikor már megváltás lenne célom, csúf maszkokat aggatsz rám; teszel általuk nevetségessé. Mert talán meggyőzheted a tévelygőket, de nem tévelyeghetsz a meggyőzhetetlenekkel.

Köszönöm neked, Uram, hogy velem voltál, s velem vagy. Köszönöm neked, hogy nem ütöttem el azt az úttesten átrohanó gyermeket…

S köszönöm, hogy immáron hónapok óta folyton figyelmeztetsz – például a szerencsejáték által. Mert egyetlen hét sem múlik el anélkül, hogy a lottó öt nyertes száma között ne lenne legalább egy olyan, amelyet én is beikszelek; de kettőnél több soha nincs. Többnyire már szelvényt sem veszek, de te nem untál rá a játékra; bevallom, magam is egyre szórakoztatóbbnak tartom. Adtál annyit, amennyi elég fedélre s tán élethosszig tartó télre; s több mint elegendő – a reményre. Tudod jól, hogy többre mindig azért vágytam: lelhessek nyugalmat ahhoz, hogy megírhassam végre ellened s éretted végbevitt cselekvéseim krónikáit; papírra vethessem mindazt, amit a perceken s órákon túli világról, életről gondolok. S lázadtam: miért, hogy nem segítesz hozzá? Mert, amíg nem éled, nem írhatsz róla, válaszoltad süket füleimnek; s most, csak most, hogy már tudom: (de… - ismét tréfálsz velem? Lám, írás közben, e pillanatban, megzavart gyermekem, ó, mily rettenet ez még ma is, ha nem veled beszélgetek éppen; most berontott, adventi naptárral kezében, hogy a felnyíló ablak alatt lévő csokoládét vegyem ki, s én örömtől tudnék sírni, Uram, nem a gőg dühe fogott el; ne, ne tedd ezt, Uram. Ne tereld most másra szavunk…); mert igen: már tudom, hogy egy remetelak mélyére, ha vetne sorsom, sem roppannék már össze, s nem gyúlnék haragra ellened; és most, lám, már segítesz. No, túlzásba nem viszed – mi kell, abból a legtöbbet adod, de a szerencsejátékban incselkedik velem mézesmadzagod…

Köszönöm, Uram. Azt a hétköznapot. Amelyen két kisváros hivatalain vittél keresztül; s mindegyikben emberek fogadtak. Nem robotok, lélektelen paragrafus-csendőrök; nem. S okát kutatva magamra mutatok: nem voltam sehol türelmetlen, Uram. E nagyvárosban, melyben még illik lennem, apróbb dolgok miatt is halálra válok; most derűs voltam, mindvégig, s talán ez segített. Talán ez? Nem tudom. De mások arrafelé az emberek – ezt vallom, még ha neked nem is tetsző e szó. Ne különböztess, mert azzal tőlem fogsz különbözni, mondod szelíden, s én értelek, de az nem lehet, hogy amott mindenki ennyire jó legyen, s emitt mindenki sebedbe marna, csak, hogy jobban fájj… Uram. Nem értem. Nem is akarom – hisz épp ez lényeged. Aznap jót cselekedtek vélem, s én jót cselekedhettem; ez maradjon köztünk, ha lehet, te is felejtsd el, nem fontos; de létezésed lényegéhez kerültem ismét közelebb – s akkor az a gyermek.

Átrohant az úttesten; talán, ha egy tizedmásodperccel korábban indul, ha egy kicsit gyorsabban vezetek én, ha megcsúszik, ha – bármi; de semmi nem történt. Átfutott, s én utána döbbentem meg. Azon, hogy nem káromkodok; nem érzek görcsös félelmet gyomromban s agyamban; nem lüktetnek bennem indulatok. Mert ennyire lekötöttél, Uram… Mert nem csak akkor, mert aznap mindvégig magad mutattad nekem; s én ezt e pillanatban értettem meg. S itt a pont – aki többet kíván ennél, az mindig másra s mindig kevesebbre fog gondolni; s marad mindkettőnk számára egy útját kereső, előkelő idegen; de aki megértett, az legfeljebb azon mosolyog: eddig miért s merre kóborolhattam el…

Köszönöm neked, Uram, hogy advent két vasárnapja között, egy szürke hétköznapon, megmutattad magad nekem. Megmutattad, abban a testetlen valódban, lélekáttetszőségben, szellemlényedben; abban, amelyben, mi, olykor hívőként is hitetlen emberek, nem szoktuk faggatni létezésedet. Máshol s másban keresünk – holott akkor és ott vagy, ahol, s amikor, akár már el is mersz hagyni bennünket.     

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra