2005. december 16. péntek 22:08

 

Szabaddemokraták szikével

 

Sok víz lefolyt a Millenáris Parkban, 2002 tavasza óta. Ami azt illeti: maradt belőle, rendesen; a péntek délutáni kiállítás-megnyitóra igyekezve, bizony, eszembe jutott: talán már az építés idején nagyobb gondot kellett volna fordítani a járdák megépítésére. A főépület helyenként megközelíthetetlen; a hepehupás sétányokon olykor több méteres összefüggő víztócsa terpeszkedik. A gödrök talán akkor, talán azóta keletkeztek; no de a gödröket be lehet temetni. Gyakorta könnyebben, mint az árkokat… Ez számomra különösen akkor válik hangsúlyozottan igazzá, ha azt olvasom a kiállítás sajtóanyagában: a Millenáris Park korszerűsítésére másfél milliárdot fordított az Informatikai és Hírközlési Minisztérium. Tény és való: az épület szigetelése valóban hagyott maga után kívánni valót. De azért, ennyiből – már járdára is futhatta volna… Ha már annyira „bezzegezni” akarnak a szabaddemokraták…

Mert most övék a labda – legalábbis ez derült ki a kiállítás megnyitóján. Korábban, ugye, a választások után, a Centrum-pártos „baloldali kereszténydemokraták” zsákmánya lett. Ők legalábbis annak tekintették; emlékszem, milyen büszkén vették birtokukba… Most pedig mintha egy szabaddemokrata pártkongresszus kezdetén lennék, úgy néztem szét az előcsarnokban. Itt Kovács miniszter házigazdáskodik, amott Kóka miniszter házigizdásodik; de besorol Magyar, Petrétei, s a párt államtitkárainak hada. Szinte fehér holló a maga szocialista színezetével Mandúr László; s Mécs Imre talán maga sem tudja, hogy akkor ő most milyen madár is… Mert itt van ő is, áll a csoport mellett, mintha közéjük tartozna még; beszélgetnek is vele, udvariasan, hiszen a szabaddemokraták köztudottan azok; de később, a fogadáson szegény Mécs Imre olyan árván eszegette a malacsültet – szinte; de nem. Azt hiszem, azt mégsem… Csak eszegesse, amit főzött…

De milyen kiállításról beszélek? Lassan erre is sort kellene kerítenem – de elég nehezen alakul ki a dolog, beismerem. Hogy mentségem summázatával kezdjem - a szakmabeli „cinkosságával” kérdeztem a tárlat anyagával ismerkedő televíziós szerkesztőt: na, hogy fogsz ebből egy kétpercest forgatni? Egy perc, talán, legyintett, nagyot sóhajtva. És ebben már a miniszteri interjú, meg a kiállítás-rendező nyilatkozata is benne van. A többi – vágókép. Igen: a többi – néma csend…

Pedig – megnyílt a Jövő Háza. Ott voltunk. Szívesen folytatnám azzal, hogy most jöttünk vissza a jövőből – de ez nem lenne igaz. Ez kérem, maga a tőről metszett tegnap. És ma. Tudom, hogy hihetetlen, de nem volt bennem semmi káröröm. Tárgyilagosan, higgadtan, nagy adag szomorúsággal kérdeztem magamtól: hát tényleg eddig tartott a szabaddemokrata szürkeállomány? A Jövő Háza megtervezése és kialakítása csaknem másfélmilliárdba került, olvasom a sajtóanyagban, és – nem értem, hol a pénz. Vagy mégis…? De maradjunk tárgyilagosak. A tényekkel kezdve: benne vagyunk egy választási kampányban. (Ehhez már az MDF is csatlakozott, pedig nemrégiben kijelentették: csak akkor kezdenek kampányolni, amikor Sólyom „nyilatkozik” az időpontokról… Most viszont, lám, már plakátoznak rendesen – visszatalálva a két évvel ezelőtti harcmodorhoz. Az erőszakosság bélyegében egyformán ábrázolják a két nagy pártot – megfeledkezve, ismét, a tényekről…)

Na szóval – benne vagyunk egy kampányban. Amikor kiállítást nyitni a Millenáris Parkban – akkor is politikai kérdés, ha a szabaddemokraták nem próbálnának ebből ezt faragni. De rájátszanak  – amivel nem is lenne baj. Ha, amúgy, lenne labdájuk… Legalább egy műanyag pöttyös, vagy egy strand, netán egy rongy – ahhoz a bőrlasztihoz képest. Tudják – ami, itt, volt. Egyszer. Az Álmok Álmodói. Egy olyan kiállítás, amely előtt még a balliberális sajtó (na, persze, a dominánsok akkor sem…) is fejet hajtott. Az a kiállítás tele volt ötlettel, szívvel, nagyszerű installációkkal, de mindenek előtt – tele volt, velünk. Múltunkkal, jelenünkkel, jövőnkkel. Kultúránkkal és történelmünkkel. Közünk volt ahhoz a kiállításhoz; sok közünk. Erről, a legegyszerűbben, csak ezt lehet mondani; s a legtöbbet is csak valahogy így.

A Jövő Házában installált világhoz azonban nincs. Csak annyi, amennyi a világ bármely pontján élő embernek lehet; űrkutatáshoz, a Marshoz, a biológiai szívünkhöz, a számítógépekhez, robotikához, technikához. Ilyen kiállítás is kell, persze, nagy sikert is arat a Csodák Palotája bármikor; de ezzel odalépni az Álmok Álmodói helyére – több, mint egyértelmű. S megtestesíteni a liberalizmus filozófiáját akkor, amikor a nyugati társadalmak is egyre inkább a nemzeti identitások pozitív irányú újrafogalmazását sürgetik – ez kétes értékrendre vall… Ez, persze, ismét kitérő; beszéljek inkább arról, amit láttam. Rendben van. Hát, először is, láttam olyan kék műanyag robotokat. Beszéltek is, a szokásos géphangon; ennyi. A kisebb nyugat-európai élelmiszerboltokban ezeknél futurisztikusabb üvegvisszaváltó-automatákkal találkozhatunk… Beljebb haladva láthatjuk a játékelméletek installációit; sakk hat bábuval, színes pálcikák, satöbbi; játszhatunk a számítógépekkel – bár ezen azért nem ártana még finomítani. Mert én az egyiken – a gyerek már csak ilyen – megpróbálkoztam a legfelső sorral, aminek, ugye, normális esetben nem is lenne szabad képernyőn lennie. De itt – működik; s bizony, csak azért nem tudtam nyomtatót telepíteni, mert nem volt a rendszerre kötve. Ám levelezőprogramot simán létrehozhattam – bár a gép elsődleges célja az volt, hogy repülést szimuláljak rajta… Mármint a képernyőre meredve, amelyen a talajt nézhettem, repülési magasságból.

Aztán láttam néhány zsákot, amint egy képernyőre meredtek; s láttam egy kisebb termet, amelynek oldalán kerek ablakokat vágtak, s benne pedig asztalkák, rajtuk egy-egy monitor. Mint a régi telefonos bárok – a módi annyival újabb, hogy itt már mintha képtelefonok működnének. Amúgy messze ez volt a legszimpatikusabb hely; de fél perc múlva rájöttem, hogy ez a kávézó. Hát persze, hogy vendégmarasztalóra tervezték… Folytassam?

A megnyitó hangulatos pillanatának szánták talán azt, amikor Kovács miniszter egy hajtánymeghajtó-szerű alkalmatosságot nyomogatott, s ennek eredményeképpen egy maketten láthattuk, hogy a szív hogyan is működik; mikor melyik billentyű zár s nyit. Az installáció mögött, egy kisebb szobában pedig műtőasztal állt; fölötte, monitoron, szívműtét filmje pergett. E két epizód bennem valahogy egymásra vetült… Látni véltem Kovács és Magyar minisztereket, amint másfél milliárdért vásárolnak néhány vésőt és kalapácsot, s operálni kezdenek azokkal. A Jövő Háza? Akkor inkább a rögvalóság, motyogtam magamban, botorkálván kifelé, a sártengertől – hát, nem épp az óceánig…

Tamási Orosz János     

A nem éppen jobboldaliságáról ismert index.hu véleménye:

 .

Vissza a kezdőlapra