2005. december 17. szombat 17:29

 

Valódi pénz állt a házhoz?

 

Bevallom, egyszerű „civilként”, nem is igen látom át, hogy a lényegében három század százalék körül folyó vita nagyságrendjei milyen következményeket hordoznak – írtam egy-két hete itt, e virtuális hasábokon. S ma sem érzek mást – bár természetesen értem a számok nagyságrendjét. „Veszem” Gyurcsány állampolgári jogon nekem is szóló üzenetét: a családom így kétmillió forinttal többet kap majd az uniótól. Veszem, bár nem értem – hogy is jön ki, így azonnal, ez a szám? Hány tagú az átlagcsalád ebben az egyenletben, például? De amit végképp nem értek – na, az nem is egyetlen egy dolog. Vegyük sorra…

Mi is volt az a brit javaslat, amely Barrosonál is kiverte a biztosítékot? A britek a 2007 és 2013 közötti összes költés főösszegét a GNI 1,03 százalékában: 851 milliárd euróban határozták meg. (A júniusi luxemburgi javaslat 1,06 százalék, azaz 871 milliárd euró volt.) Az EU miniszterelnökei által most elfogadott harmadik brit javaslat sarokszáma: 1,045 %. A három század százalékot tehát sikerült leszorítaniuk másfél század százalékra – ám ez még mindig – nagyjából – hatszor kevesebb annál, mint ami az Unió célszáma volt. Mint tudjuk: az Európai Parlament a nemzeti összbevétel 1,14 százalékát akarja – közösen - elkölteni. Ennyit a számokról – nézzünk inkább a nagyságrendek és a történések mögé.

Nagyon röviden, és nagyon egyszerűen, nem értek néhány alapelvet. Az egyik: évek óta mást sem hallok (és ez uniós csatlakozásunk után csak felerősödött), mint azt, hogy a jövőben lényegében majdnem minden fontosabb kérdés az Európai Parlamentben fog eldőlni. Ami, persze, a maga sommásságában nem igaz, de a lényeget jól közelíti meg: beléptünk egy olyan szervezetbe, amely a közös gazdasági célok elérése érdekében közös költségvetést dolgoz ki. S nemzeti érdekképviseletünk azokon a képviselőkön múlik, akiket odaküldtünk. Meg a biztoson is, ha ez biztos… Na szóval: a huszonnégy magyar képviselő munkája is kifejeződött az EP költségvetési javaslatában. Ahogyan, úgy gondolom, valamennyi tagállam képviselőjének kompromisszum-készségén is múlt az a kiindulópont – amely ellen először Luxemburgban, majd később Londonban indítottak már-már frontális támadást. S a tagállamok miniszterelnökei végül le is faragtak azon egy tized százalékot – egy olyan vitasorozatban, amely, egyúttal, az unió tekintélyéből is faragott, a nevezett egy tized százaléknál vélhetően többet… És ez nagyon szomorú.

Szenvedett-e valódi vereséget Tony Blair? A hozzáértők ezt biztosan megválaszolják majd; figyelemmel fogom olvasni írásaikat; de első pillanatban ezt a félmondatot emeli ki tekintetem a beszámolókból: a Nagy-Britanniának járó visszatérítés így is növekszik, de 2,5 milliárd euróval kevésbé, mint a korábbi tervek szerint. S ha ehhez hozzáveszem, hogy másfél század százalékot lefaragott a korábbi luxemburgi javaslatból is – akkor, közgazdasági laikusként, nem igazán értenék meg egy Blairre fanyalgó brit polgárt. De Gyurcsány már egészen más tészta – ugyanebből a nézőpontból. Mert nem látok valódi küzdelmet, és valódi magyar győzelmet egy olyan alkuban, amelynek során sem az unióban dolgozó magyar képviselők által elért sarokszámot, de még csak a luxemburgi számot sem sikerült megőrizni. Mert összegszerűségében jóval elmaradt attól is; bár az „alapvetően rugalmasabb felhasználási szabályok miatt” akár egy relatív többletforrásként is ábrázolható – dumában. (Lásd a magyar kormánytagok első értékeléseit). Számomra azonban e pillanatban még jobban érthető és értelmezhető Orbán Viktor figyelmeztetése: nem szabad elfogadni azt, hogy nem kapunk többet, de bővül az elkölthető célok területe. Mert mi is történt? Durván kilencszáz millió euróval kevesebbet kapunk a luxemburgi javaslathoz képest – de ezt a kevesebbet szélesebb körben költhetjük el. Biztos, hogy van ebben pozitívum; de én azért e tekintetben – ismétlem, ismét: közgazdasági laikusként – gyanúperrel élek… Hiszen az, hogy kevesebbet költünk sokkal szélesebb körben, azt is jelentheti, hogy a felzárkózás fontos területeire a korábbinál is kevesebbet fordítunk. Szeretném, ha nem így lenne… Szeretném, ha például a magyar mezőgazdaságnak nem jutna kevesebb, épp a területek bővülésére hivatkozva; amely gesztust akár még Blair is nagyra értékelné; s ami talán inkább felvetődött a narancsfelfújt fölött, anno – de ne szaladjon ennyire el a fantáziám…

A lényeg: azon kívül, hogy született végre egy elfogadott brit költségvetési javaslat – ünnepelni valót nem igazán látok. Annál több – a tekintély megőrzésének és a valódi tagállami szándékok kipuhatolásának szándékaira irányuló – feladatot vélek ebben felfedezni; amely feladat az uniós képviselőkre hárul majd, a brit költségvetési javaslat uniós parlamenti vitájában. Lesz miért odafigyelnünk munkájukra.

 Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra