2005. december 23. péntek 18:19

 

Kilépve Karácsony mögül

 

„EGY SZÁL MOSOLYON / FÜGGÖTT / aztán / elvágták / a köldökzsinórt” – motyogom majd megint, tudom, amíg a képet keresem. Amely fölött most és mindörökké látom a Gyermeket, amint elmélyülten, precízen bontogatja a csokoládét. Óvatosan fejti le a színes sztaniolpapírokat; be ne szakadjon, egyik sem. Szükség lesz rájuk: napfény lesz egyikből, szivárvány másikából. Ezüst égbolt is kell, a zöld fű fölé. Bontja az édességet, s tervezget a csomagolóanyagokkal. Nem tudom, hány éves. Talán már sejt valamit a világról; de lehet, hogy még minden olyan vakítóan csillogó előtte, mint e színes sztaniolok. Még semmit sem tud talán, a maga mélységében, kisebbségről és többségről; fürdik az őt körülvevő hatalmas családi szeretetben. Amelyről, persze, szintén semmit sem tudok; barátok későbbi emlékezéseiből ugyan összerakható valamelyes kép; no de ki tudhatná, milyen is volt valójában ez a sztaniolokból összeálló s máig kimerevedő pillanat?

A Gyermek szülei költők voltak. Becenevét könyvek címei is őrzik; mesék, versek gyűjteményei, amelyek neki és általa fogalmazódtak. Szelídebben élő, a felszínes világ percnyi gyerekszenzációinak ellenállóbb családok könyvespolcain ma is ott vannak e művek. Aki olvas, vagy még csak felolvas valakinek azokból, nem kell tudnia arról, hogy már mindhárman halottak. Édesapja és édesanyja önkezükkel vetettek véget életüknek; a Gyermeket egy földrengés kőomlásai temették maguk alá. És halálával megelőzte szülei halálát. Akikben ez a mérhetetlen veszteség talán csak „ürügy” volt. Rossz szó ez, de nem akarok eltakaróbbat keresni. Ürügy, mondom, amelynek eleven, megfogható kínjával a végtelenbe lehetett zuhanni; általa jobban kérdőre lehetett vonni a sorsot. Mint arról tűnődni, azért pörölni: kellek-e még magyarságommal anyanyelvem egyetemes közösségének; kellek-e még, a magam teljességében?

Látom a Gyermeket; verseket kap, dedikált könyveket szomorú bácsiktól és néniktől. Polcán őrizgeti azokat; az egyikbe belerejti a színes sztaniolokból készített képet. Abban találom majd meg én, sok-sok évvel később, egy antikvárium polcán; olvasom benne az ajánlást; egy halott fiúnak szól, közismert becenevén szólítja abban egy már szintén halott költő, akit magam is közelről ismertem; …halottak mind, akik reméltek, házat, hazát, bölcsőt, keresztfát…; reméltek áldott pillanatot, képet, amelyen szivárvány van, szikrázó hó, s a tavasz aranyló napfényében már rengeteg hóvirág fürdik. De most még tél van, lehet: épp elcsendesedett Karácsony muzsikája; a Gyermek eltelt ajándékaival és a talán most extra adag csokoládéval – s egy örök pillanatot, megmaradó képet, ölelő tájat álmodik a boldogság színeiből. Még semmit sem tud múltról, vagy jövendőről. Később még átéli szülei olykor világot zúzó elkeseredéseit; s már sejt is annak legbelső okaiból valamit. Talán már arcon verték őt a bozgor kifejezéssel; talán már valóban arcon verték, valahol, magyarul szóló jókedvéért. Ezt nem tudom; csak annyit, hogy a kövek, amelyek, ugye, maradnak – önmaguk alá temették.

Beszéljek-e az általa meg nem élt jövőről? Meséljek-e arról: mit hagyott maga után? A szülei szívébe robban kráterekről nem szólok; mit tudhatunk mi azokról? De robbant a miénkbe is néhány; akkor, legvégül, amikor tárgyilagosnak imitált és szenvedélyessé vált viták harsogtak, egyaránt, arról: miért nincs különbség magyar és magyar között, s miért van akkor mégis, csak. Egy kultúrkör közössége minősítette le e vitában önmagát; vált abban mindenki szellemi földönfutóvá. Az is, aki megtagadta, anyagi szempontok által, a testvéri befogadó gesztus ölelő válaszát; s az is, aki ezért perlekedett. Hisz rá kellett döbbennie: mennyire kicsiny is már hazája s nemzete hite a hazában s a nemzetben… Karácsony van; áldott ünnep. A megváltás bűvköre. Vagy sztaniolból ragasztott napfény és szivárvány csupán…?

Nem tudom. Csak azt: ma este minden más – eltörpül. A szeretet számvetésének estéjén csak az számít: ki gondolkodik, és ki cselekszik a haza és nemzet teljességében, egyetemességében. Mert a teljességet kell átölelnünk ahhoz, hogy részeivé válhassunk. Ki részként él s viselkedik – sohasem egészül ki. Aki csak azt számolgatja: ki ígér neki pár morzsával többet; attól mindig lesz mit elvenni. Annak mindig lesz mit elveszíteni; akkor is, ha a legtöbbről önként, sietve, saját maga mond le. Szorongva a teljességtől „a keserű, a vad, / a kenyérhéjnyi ég alatt”.  Így ünnepeljen ma este, mindenki, nagyon kérem…

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra