Tizenhárom évvel ezelőtt kérdeztem a tanító nénimet, hogy kik is azok a marsallok. Abban az időben szokásos volt minden nap megemlíteni marsall Titót és mesélni hőstetteiről. A tanító néni azt felelte, hogy azok a nagy, magas emberek. Nekem egy ilyen magyarárat egyenlő volt az istenítéssel, és a marsallokat a felhőben képzeltem el, hogy fölöttünk őrködnek, elvárván tőlünk hogy teljesítsük minden óhajukat. Ebben az időben a Köztársaság Napja volt számomra a legnagyobb ünnep, és ekkor kaptam meg a piros kendőt meg a kék sapkát, ami a felnőttséget jelentette számomra. Nem is sejthettem, hogy az én generációm lesz az utolsó pionír-nemzedék.

A szerb nacionalizmus erősödésével családomban is szabadabb légkör keletkezett, és apám minden nap ebédkor elmesélt egy-egy részletet a magyar történelemből. Ez keltette valójában fel érdeklődésemet mely még máig se hagy el, és a történelem számomra az egyik legkedvencebb tudomány. Olyasmiről viszont, hogy Szent István nap viszont csak 1995 körül hallottam, mikor barátomnál újéveztem, és nagy meglepődésemre a magyar himnuszt kezdték énekelni, melyről én addig alig hallottam. Tudtam, ki volt I. István, darabocskákban ismertem tetteit is, de nem gondoltam, hogy az ő napján van a magyar államiság ünnepe. Ekkor viszont ez nem is jelentett sokat számomra, hiszen mi soha nem ünnepeltük, iskola nyáron nincsen, hogy erre a napra ne járjunk, ezért ezt úgy néztem, mint egy magyarországi dolog, amihez nincs sok közöm.

A következő évben utaztam a Balatonra nyaralni. Egy táborban voltam, ahol minden határon túli országból volt valaki.
Megismerkedtem az erdélyiekkel, kiket a mai napig is legjobban szeretek; hallottam a palócok különös nyelvjárását, és megtudtam, hogy a horvátországi magyarok nem olyanok, mint a genocid horvátok a szerb TV-n. Augusztus 20. eljött úgy hogy nem is figyeltem fel rá, de azon az estén tábortűz köré ültünk, egy gyerek gitározott, és hosszú ideig, majdnem hajnalig magyar nótákat énekeltünk, bármelyik is eszünkbe jutott. Érdekes volt számomra, hogy az olyan dalok, melyeket oly rég tanultam meg hogy nem is emlékszem mikor, mások számára is ismertek. Volt egy pár melyet ők másként tudtak, és voltak melyekről én soha addig nem hallottam. Éjfélkor felálltunk, és elénekeltük a magyar himnuszt, melyet alig tudtam.

Ilyen élmény után elhatároztam, hogy megismerem Szent István országát. El szerettem volna utazni minden fontos városba, meglátni az összes emlékművet mely jelent valamit. Kínosan haladt az egész, pénzügyi okok miatt, de végül is lassan-lassan, évről évre bejártam Budapestet, Esztergomot, Székesfehérvárt, Tihanyt, Egert, Szegedet, és végül is Székelyudvarhelyet meg az egész Háromszéket.

Rengeteg ismerőst szereztem ezeken az utazásokon, kik közül sokkal még ma is rendszeresen levelezek. Örülök, hogy vannak magyar barátaim külföldön, és habár tudom, hogy ők nem fognak meglátogatni engem az országom híre miatt, időről időre én utazhatok hozzájuk. Vagy lesz hova menekülni egy esetleges háború alatt

Gajo Csaba
2000. august 25.

Vissza a kezdőlapra