Amerikában
nagy hagyománya van a "kétpárti" (bipartisan) külpolitikának. Természetesen
ez a krízishelyzetekben érvényesült a legjobban, így a két világháborúban
(de csak Amerika belépése után), majd nagyon határozottan a hidegháború
idején. A nagy veszély elmúltával azonban nemcsak az atlanti szövetség
kohéziója gyöngült meg, hanem a két nagy amerikai párt külpolitikai egyetértése
is. A boszniai, majd a koszovói beavatkozással (hozzátéve a Szomáliában
bekövetkezett csődöt és a felemás haiti eredményeket), s a NATO bővítésével
Clinton határozottan az aktív, Amerika erejét "idealista" célok érdekében
is bevető politika mellett tette le a voksot. A republikánusok körében
történetileg is erős izolácionizmust ugyan a pártból kivált Buchanan szinte
magával vitte, de Bush és csapata hangsúlyozott "internacionalizmusa" jórészt
abban merül ki, hogy élesen támadja a Clinton-kormányzatot a hadsereg -
úgymond - elhanyagolásáért, ütőképességének gyöngüléséért, s túlzott nemzetközi
szerepvállalásáért. A hadsereg állapotával kapcsolatos vitában a demokraták
viszont arra hivatkoznak, hogy a katonai költségvetés csökkentését az idősebb
Bush kezdte meg, az ütőképesség azonban Clinton - és történetesen egy republikánus
párti hadügyminiszter, Cohen - alatt nem gyöngült. Cheney, az utolsó republikánus
hadügyminiszter, jelenlegi alelnökjelölt ezért bírálatát az ún. "humanitárius
intervenciók" gyakorlatára irányította, s egyértelműen kijelentette, hogy
győzelmük esetén az amerikai katonákat kivonják a Balkánról.
A
Demokrata Párt nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó intézete (International
Democratic Institute) már jóval a konvenció előtt nagy figyelmet fordított
a külföldi politikusok és a diplomáciai testület programjának előkészítésére.
A többszáz (költségeit maga fizető) vendég számára öt napos előadás-sorozatot
szerveztek, amit Albright külügyminiszter nyitott meg, s az első ebéden
Clinton elnök is beszédet mondott. A miniszter asszony - hangsúlyozva,
hogy hivatali tiszténél fogva a pártok fölött áll - erős kritikával illette
a (republikánus többségű) Kongresszust, amiért nem biztosított elegendő
pénzt a külpolitikai feladatokhoz, a demokrácia világméretű terjesztéséhez
és erősítéséhez. Havelra és Mandelára hivatkozott, hogy a demokráciáért
vívott otthoni küzdelmükben milyen sokat jelentett a külföldi támogatás.
A már a távozásra gondoló Albright hangot adott reményének, hogy a XXI.
század a demokrácia és a türelem korszaka lesz, s megerősítette, hogy amíg
él, ezért fog munkálkodni.
Clinton
elnök előadását minisztere a nagy külpolitikai sikerek fölidézésével vezette
be: sikerült meggátolni, hogy a Szovjetunió szétesése nyomán a nukleáris
fegyverek elterjedjenek és kikerüljenek az ellenőrzés alól, megállították
a Balkánon az embertelenségeket, kibővítették a NATO-t, javultak a Közel-Keleten
a béke kilátásai. Clinton elnöknek személyes érdeme, hogy Amerika az új
történelmi helyzetben nem a befelé fordulást választotta, hanem egyben
tartotta szövetségeseit, segítette a demokrácia világméretű térnyerését,
jól kezelte Kínát és Oroszországot, Európában és azon kívül is jó irányt
szabott az új évszázadnak.
Clinton
beszédében az 1990-es éveket a demokrácia évtizedének nevezte. Méltó befejezés
Mexikó, Nigéria és Indonézia demokratikus átalakulása, s ezzel számszerűleg
jóval több ember választotta meg saját maga a vezetőit, mint a berlini
fal leomlása eredményeként. Az elnök elismeréssel szólt Bosznia és Horvátország
új vezetőiről és arról, hogy a demokratikusan megválasztott vezetők, mint
Barak, képesek a legnehezebb döntések meghozatalára is. A szabadság sikere
és kudarca egyaránt gyorsan terjed - ezért is utazik rövidesen Nigériába
és Kolumbiába. Kifejezte reményét, hogy a külpolitikában újra teret fog
nyerni a kétpárti támogatás, s a jelenlegi ellenzők is be fogják látni,
szükséges és eredményes volt a balkáni beavatkozás. A nemzeti és etnikai
konfliktusok kezelésére példának ajánlotta a sok nemzetiség békés együttműködését
megvalósító Egyesült Államokat.
Fontosnak
nevezte, hogy több támogatást kapjanak az egészségügyi rendszer összeomlásával
küszködő korábbi kommunista országok és fejlődő országok, mert az e területen
bekövetkező kudarc tönkreteheti magát a demokráciát. Végül a terrorizmus,
a kémiai és biológiai fegyverek terjedése, valamint a világméretű szegénység
elleni közös küzdelem fontosságát hangsúlyozta, s ehhez elengedhetetlennek
nevezte az amerikai védelmi képességek megőrzését, de a világproblémák
megoldásához az emberek képzésébe és intézményeik fejlesztésébe történő
befektetéseket nevezte a legeredményesebbnek.
A
konvenció utolsó napjának délelőttjén mutatkozott be Gore elnökjelölt
külpolitikai tanácsadói csapata, élén Leon Fuerth-szel. A Nashville-ben
működő stáb mintegy 150 személyből áll, de ők szándékosan a háttérben maradtak.
Vezetojük Marc Ginsburg, volt marokkói nagykövet, a tagok közül megjelent
- többek között Hunter volt brüsszeli NATO-nagykövet és Strasser volt pekingi
nagykövet. Fő céljuk a béke megőrzése, együttműködve "a korábbi ellenségekkel
[sic!], Oroszországgal és Kínával," összhangban szövetségeseikkel, de nem
csak a nagyhatalmakkal. Elkészült írásos programjuk, ennek legrészletesebb
változata az interneten a Gore2000.dem.org jelzeten található. Bushék a
régi, hidegháborús világban gondolkodnak, hangzott el, míg Gore és csapata
az új korszak veszélyeiből és lehetőségeiből indul ki. A republikánusok
által előnyben részesített egyoldalú cselekvés, az unilateralizmus a régi,
csődöt mondott izolacionizmus mai megfelelője.
A
nemzetbiztonsági főtanácsadói poszt várományosa, Fuerth, a biztonságpolitika
új kihívásai közé sorolta a környezetrombolást, egyes fajták kipusztulását
és a vizek elszennyeződését, a kábítószerek terjedését, a tömegpusztító
fegyverek megszerzésére is képes nemzetközi terrorizmust, a szegénységet
és az AIDS terjedését. Amerika kész lesz katonai erőt alkalmazni, ha jó
ügy érdekében lesz szükség a beavatkozásra és a nép is támogatni fogja
azt. Kérdésekre válaszolva elmondta, hogy a NATO területe elleni támadástól
egyelőre nem tart, a Balkánon szükség van az "exit" stratégiára, amit a
társadalom újjászületése jelent, s ebben az EU-nak vezető szerepet kell
vállalnia. Gore épp úgy el van kötelezve a közel-keleti béke mellett, mint
Clinton. Az országos rakétavédelmi rendszer ügyében Gore - tanácsadóival
együtt - egyelőre a szükséges technológia kifejlesztését tartja sürgetőnek,
a telepítés tekintetében a következő elnöknek kell döntenie, szövetségeseivel
közösen. Általában a "forward engagement" (előretekintő szerepvállalás)
lesz a vezérelv, ez fogja vezérelni az Oroszországgal és Kínával szembeni
politikát is.
A tanácsadók
hangsúlyozták Gore nemzetközi tapasztalatait és előretekintési képességét.
Szerintük Bush csak szóban támogatja a NATO bővítését, ok viszont komolyan
gondolják - európai szövetségeseikkel e kérdésben is szorosan egyeztetve.
A Balkánon jelentős haladást ért el a Clinton-kormányzat, e nyomon fognak
tovább haladni. Ugyanakkor nagy figyelmet fognak fordítani Kínára, Koreára,
sőt Afrikára is.
Clinton
szept. 1-i bejelentése, hogy az országos rakétavédelmi rendszer kiépítése
ügyében a döntést a következő elnökre hagyja, inkább Gore számára előnyös.
Bush ugyan máris erősen támadja a döntés elhalasztását, de nemzetközi szinten
egyértelműen kedvező (lesz) a fogadtatás, az amerikai választók pedig annyira
riadnak minden éles konfrontációtól, annyira egy békés világra vágynak
(mert annyi a veszíteni valójuk), hogy nagyon ügyesen kell Bush-nak érvelnie,
ha a mostani döntésből saját maga számára akar politikai tokét kovácsolni.
Bob Livingstone, a tekintélyes volt republikánus kongresszusi képviselő és a Republikánus Párt több szakértője úgy véli, hogy noha Gore a vártnál jobban javította a róla kialakult képet és így népszerűségi indexét, már érzékelhető az újabb fordulat, s Bush rövidesen ismét át fogja venni a vezetést. Nehéz küzdelem után nemcsak ő fog győzni, de a Kongresszusban is fönnmarad a republikánus többség. Egyelőre azonban tartani látszik a Demokraták lendülete.
