Az írás tudatlanjai
Történhet-e
velünk bármi jó, ha az egyén lemond a gondolkodásról, a társadalom pedig
asszisztál e lemondáshoz, sőt, fogalmazásgátló módszereivel serkeni is
azt!? A válasz aligha lehet kétséges; a kérdés csupán az: bizonyítható-e
az egyénről és a társadalomról megfogalmazott állítás? Természetesen –
nem. Mert bár mindkét jelenség megtapasztalható módon van jelen közéletünkben;
mégis úgy beszélünk róluk, mint a hazai kábítószer-fogyasztásról - annak
kezdeteikor. Talán emlékeznek még: tranzitútvonalból rég célállomássá váltunk,
mire a sajtó cikkezni kezdhetett a témáról, a nyolcvanas évek elején, s
fiatalok tucatjainak kellett meghalniuk ahhoz, hogy ejnyebejnye-szintű
nyilatkozatok helyett drogmegelőző programok induljanak. Úgy húsz év késéssel…
De: gondolkodás és fogalmazásgátlás, mondom, azaz: analfabétizmus. Küzdenünk
kell ellene, hirdeti évente egyszer egy világnap, ám alig esik szó annak
talán súlyosabb változatáról: a funkcionális írástudatlanságról. A fejlett
országok felnőtt lakosságának több mint húsz százaléka áll az írási, olvasási,
számolási készségek olyan mértékben visszamaradt szintjén, amelyen már
nem képesek megfelelően kommunikálni az őket körülvevő világgal. Magyarországon
súlyosabb a helyzet: a lakosság huszonöt-harminc százalékát érintheti ez
a probléma. Ha ugyan – érinti. Ha ugyan – problémaként éli meg azt, amit
a tudós statisztikusok felrónak neki…
Az
arcárért ugyanis mindenki maga felel. Az egyén dönt: olcsó krimit vagy
szépirodalmat, bulvárlapot vagy folyóiratot vesz-e a kezébe; csak címeket
és képaláírásokat olvas-e el az újságokban, vagy hosszabb elemzéseket is.
Tőle függ: beéri-e vad angyalok és Esmeraldák felszínes szókincsű történetecskéivel,
több száz adagban csepegtetve, vagy rátalál a komolyabb műfajú alkotásokra
is. Tőle függ, mondom, de koránt sincs könnyű döntési helyzetben. Mert
a társadalom, bizony, bőven ellátja a „fogalmazásgátló tablettákkal”. Az
előbb felsorolt alternatíváktól – vissza az időben – az oktatási rendszer
hiányosságáig. Az iskolában végigkísérik őket a kommunikációs készséget
erősen csökkentő tesztlapok; de már az óvodában sem beszélgetünk eleget
a gyerekekkel. Talán azért, mert – nem is tudunk…
Nincs
időnk, vagy egyszerűen csak fáradtak vagyunk – a kölyök majd el lesz a
videóval. Nézi is kötelességtudóan a hangeffektekkel és egyszavas mondatokból
álló dialógusokkal „bonyolított” rajzfilmeket – s mire észbe kapunk, már
maga is hangutánzó horkantásokkal, és kézjelekkel kifejezve mondja el:
mi történt vele a játszótéren, vagy az iskolában. Nem tanul meg mesélni;
de igazán pozitív hatások később sem érik. Gondoljunk bele: hány zavaros
beszédű, ügyetlenül fogalmazó, hiányos szókincsű polgártársunkkal találkozunk,
nap, mint nap. Romlik az élő nyelv minősége; romlik a közbeszéd. S mintha
mindezt az érintettek többsége súlytalannak érezné… A parlamenti képviselő
belekiabál társa felszólalásába – és nem érti a pedagógust, aki a tanulók
növekvő tanórai fegyelmezetlenségére panaszkodik. Hát tartson fegyelmet,
vonják meg vállukat. Az elektronikus médiában divat lett a magyartalan
hangsúlyokat alkalmazó „pörgő” beszédstílus – és nem értjük, miért nem
értjük a fiatalabb nemzedékek szavait, mondatritmusát. S jöhetne még példára
példa – de lássuk inkább a vitatható eredményt. Az állampolgár jó negyede
funkcionális analfabétaként él; az őt körülvevő világgal csak értéktelen
s jellegtelen dialógust tud folytatni – s mert nem érti a világ dolgait,
hát előbb-utóbb nem is kíván azokba beleszólni. Nem ír, nem olvas, nem
politizál. A minőségi kultúra ezért egyre nagyobb tömegengedményekre kényszerül;
s a politika – a választói közakarat passzivitása miatt – a legitimitás
alsó határán egyensúlyoz. De – mert megteheti – egyre kevésbé figyel a
tömegengedményekre… Itt a vége, fuss el véle, mondanám, ha nem kívánkozna
ide egy friss ellenpélda. Hetvenöt esztendeje halt meg Stanisław Władisław
Reymont, a lengyel kultúra halhatatlana, a Nobel-díjas író. (Emlékkiállítása
hétfőn nyílik a Lengyel Intézetben.) Híres regényében – Parasztok – van
egy aforisztikus mondat: „A gyerekeknek nagyobb szükségük van az iskolára,
mint a csizmára.” A mondat – első hallásra – ellentmond annak, amit eddig
eldohogtam, de ha ismerjük a hátterét – akkor bizony örökérvényű tanulságot
hordoz. A falu ugyanis a helybéli csizmadiára akarja rábízni a „közoktatást”,
mert a tanító úr működése semmit sem ért – ellentétben vele. Aki megtanította
őket írni, olvasni, és – a német befolyás ellen – lengyelül gondolkodni.
Csizmadiák kerestetnek
