Közel
kétéves kutatómunkába került a Révai 1944-es kiadványának megszerzése,
amely a most megjelent kötet alapjául szolgált – mondja Lothringer Miklós,
az Auktor kiadó igazgatója. A Reményik Sándor összes verseit tartalmazó
kiadványról beszél, s én hüledezve hallgatom. Itt tart a klasszikus magyar
költészet? Azt, hogy könyvészeti ritkaságot őrzök polcomon, eddig is tudtam.
De senkinek sem hittem volna el, hogy ilyen nehézségekbe ütközik egy reprint
kiadás; hogy a két vaskos kötetből álló Reményik-összes közgyűjteményi
szinten is fellelhetetlenné vált…
Bár
– két-három évtizeddel ezelőtt pillanatra sem döbbenek meg. Hiszen jól
emlékszem az öreg festő szomorú pillantására, amelynek kíséretében leemelte
könyvei közül és nekem ajándékozta őket. Őrizd meg, mondta, üzletben egyhamar
nem nagyon fogod látni „Erdély leghűségesebb költőjét”. Így is volt;
bár szűrten ki-kiadtak Reményik-válogatásokat, az életmű mindmáig csonka
maradt. De ma már az is hihetetlenül hangzik, hogy a magyar líra gyöngyszemeit
felölelő sorozatban cenzúrázva jelentek meg Dsida Jenő versei (a nyolcvanas
évek elején!); és példa számos akadna még. Számomra most e pusztulás és
pusztítás következményei fontosak: hogy alapművekhez sem lehet, vagy
csak hosszantartó nehézségek árán, hozzájutni; hogyan kívánhatnánk hát
meg az alapműveltséget…?
A
hűségnek e tájon furcsa metamorfózisai vannak. Reményik neve valaha fáklyaként
lobogott, vagy virrasztó mécsesként lobbant rímeinek lángja (ha félni kellett
idegen fülek miatt, a hangos szótól); nevét, így vagy úgy, de visszhangozták
a hegyek. „Se fárosz nem lettem, se fénybogár.” – írta 1926-ban; pedig
addigra már mindkettőt beteljesítette. Bűne, ha volt, csak annyi: kötődött
múltjához és a számára egyedül elképzelhető jövőhöz. S utolsó végvár maradt
számára a költészet, de e magasságból százezrek hallották meg kiáltásait.
Ma
viszont – kuriózumnál aligha több. A szabadság vágya már nem jelent kockázatot;
nem kell érte senkivel sem cinkosan összekacsintani; hát miért vágynánk
rá? A honszeretet dalai, az istenes versek, a láz és a lobogás nyomába
sem érhet a szappanoperáknak. S nem Reményik nevét, csupán korunk popsztárjait
kell ismerni a vetélkedők milliós fődíjaiért.
Sándor
Judit 1941-ben Kolozsvárott kötetnyi verssel búcsúzott mesterétől, Reményik
Sándortól. Amint vagyok – írta a borítóra. S mi, ma, vagyunk-e még!?
