A Demokrata reváns állása
Az
amerikai politikai elemzők közkeletű bölcsessége szerint az nyeri a elnökválasztást,
aki szeptember első hétfője, (Labor Day, a Munka Ünnepe) után jobban áll.
Ezek szerint még nem lehet tudni, ki lesz az elnök, mert a nagy verseny
jelenleg döntetlenre áll.
A
republikánusok philadelphiai konvenciója után a közvéleménykutatások szerint
annyira megnőtt Bush előnye, hogy Gore számára még nagyobb lett a tét Los
Angelesben, a demokraták "elnökjelölő", azaz Gore-t formálisan is pajzsra
emelő gyűlésén. Ha ott nem fordítja meg a kilátásokat, helyzete reménytelenné
válik.
Nos, jó két héttel Los Angeles után megállapítható, hogy Gore behozta riválisát, sőt kis előnyt is szerzett. A konvenció nem jól indult Gore számára. Hívatlan vendégként megjelent az elnöki házaspár, az őket lelkesen támogató hollywoodi művészvilág segítségével összeszedtek egy csomó pénzt saját politikai céljaikra, Clinton pedig hattyúdalával, sokak szerint élete legjobb beszédével, igen magasra tette a mércét alelnöke és kijelölt utóda számára. Az utóbbi hetekben félreérthetetlen volt, hogy Gore finoman de határozottan el akarja magát határolni Clintontól, pontosabban magának (is) igényli a nyolc év sikereit, de az erkölcsi botlásokat immár nem vállalja. A Monica-válság során Clintont élesen elmarasztaló és más tekintetben is puritán Lieberman alelnöki jelölésének egyik nyilvánvaló célja az volt, hogy Gore erkölcsileg tisztára mossa magát. Másrészt a tőle határozottan jobbra álló szenátor választásával a jelenlegi alelnök a centrumot remélte megnyerni, azokat, akiket a Clinton-Gore páros radikalizmusba hajló liberalizmusa a republikánusok felé tolt, kivált a Philadelphiában nagyon centrista hangot megütő republikánus konvenció nyomán.
Augusztus
16-án mondta el Lieberman az alelnöki jelölést elfogadó beszédét.
Noha sosem tartották nagy hatású szónoknak, megerősítette hírét, mint őszinte,
becsületes, a politikai cinizmustól mentes, egyszerre konzervatív és progresszív
ember. Beszéde valóságos szerelmi vallomás volt Amerika, felesége és Gore
mellett. Az amerikai álom, a szegény bevándoroltak köréből indult és szorgalmával,
becsületes és kemény munkával kiemelkedő ember eleven példájaként azt ígérte,
hogy másokat is hozzá fog segíteni az álom megvalósításához. Nem vonta
kétségbe republikánus ellenfelei jóhiszeműségét, de Texas példáján mutatta
be, hogy politikájuk nem az egyszerű emberek, hanem a gazdagok érdekeit
szolgálja.
A
széles körben jól fogadott szavakra másnap ráerősített Gore záróbeszéde.
Populista volt és érzelgős (nem csupán a feleségével váltott hosszú csók
folytán), saját életpályáján mutatta be, mennyire megvannak benne a hagyományos
amerikai értékek, közte a vallás és a családszeretet, s mennyire szívén
viseli az amerikai nép javát. A jólét kiterjesztése mellett (ezt a republikánusok
szerinte még szavakban sem nagyon akarják) segíteni fogja a hátrányos helyzetű
rétegeket, meg fogja javítani az oktatás minőségét, miközben olcsóbbá is
teszi azt. Mindenki számára elérhető egészségügyi ellátást és gyógyszereket,
tisztább környezetet, egyenlő munkáért egyenlő bért ígért. Gore nem tűnt
eléggé őszintének, közmondásos merevségét túlzott gesztikulálással próbálta
megcáfolni, s feltűnő volt, hogy Amerika globális céljairól, felelősségéről
nem volt egy szava sem, hacsak a globális felmelegedés elleni lépések ígéretével
nem érjük be. A demokrata közönség lelkesedése sem tűnt eléggé szívből
jövőnek, inkább csak a szervezők, az előtapsolók ügyességét dicsérte, de
az országos fogadtatás mégis igen jó volt, szinte rácáfolt arra a közkeletű
tételre, hogy a tömegkommunikációs demokrácia korszakában kevéssé számít
a politikai program tartalma, annál többet a személy, aki mondja, az illető
rokonszenvességének mértéke. Gore bonyolult, nehezebben érthető fogalmazása
ellenére az elmúlt nyolc év vitathatatlan gazdasági eredményeinek kihangsúlyozásával
és a gazdagodás folytatásának és kiterjesztésének ígéretével a Demokraták
támogatottsága megugrott.
Ezzel együtt a Republikánusok tábora továbbra is egységesebbnek látszik. Ott a konzervatívabbak bíznak Bush-ban, határozott középre nyitása ellenére. A korábban demokrata privilégiumnak tekintett oktatási reform középpontba állítása és a fekete valamint spanyolajkú választóknak tett sok gesztus új szavazókat látszik hozni, a hagyományos bázis gyöngítése nélkül. A Demokratáknál továbbra is fönnáll a bal- és jobboldal, az "idealisták" és a "pragmatikusak" különbsége, kölcsönös bizalmatlansága. Gore mindkét tábornak a kedvébe igyekszik járni. Kiáll az "afro-amerikaiak" és más etnikai csoportok kiemelt támogatása, a homoszexuálisoknak teendő további gesztusok mellett, bírálja a környezetszennyező nagytőkét, ugyanakkor a takarékos költségvetés folytatását, a halálbüntetés fönntartását, a minőségi oktatás erősítését Ígéri. Ha a populista retorikát hallják meg többen, úgy az elnökválasztás két világosan elkülönülő politikai irányzat, ideológia küzdelme lesz, s ez esetben mind a jobb-, mind a baloldal erősen bízik saját győzelmében. Ha viszont mindkét jelölt a centrum emberének látszik, akkor kicsi a különbség az "Új Republikanizmus" és az "Új Demokraták" között, ez esetben pedig a két jelölt közötti "szépségversenyben" a "szebbik," tehát Bush az esélyesebb. A két jelölt valódi arculatát, a programjuk és vonzerejük közötti különbséget így a nyilvános viták fogják megmutatni, eldöntve a verseny kimenetelét.
MHL megjegyzés: A friss hírek szerint sajátos fordulatot vett a kamány azzal, hogy Bush sértő megjegyzést tett egy újságíróra, nem tudván, hogy már bekapcsolt mikrofonok erősítik meg halk megjegyzését. Nem volt olyan durva, mint Szabó képviselő úr (MSZP) a magyar parlamentben, de lehet, hogy több kellemetlensége lesz belőle.
A lényeg: a verseny nyitott. Magyarországnak, bárki győz is, fontosak a jó kapcsolatok.
Vissza
a kezdőlapra