Kilenc éves koromban agydaganattal megoperáltak, majd
négy évvel később még három műtéten estem át az alapbetegségem kiújulása miatt.

 

Amit akartam romokban hever.
Uram, nem panaszkodom, szívem
csendes. De adj erőt, hogy el
tudjam viselni, amit nem akarok!

( Joseph von Eichendorff : Jelmondat )

1. fejezet
A keserű pohár

Szül.: 1980 06 13. Zavartalan terhesség, 40. gest hét, pvn., 3300 g. Azonnal felsírt, eseménytelen perinatalis időszak, zavartalan mozgásfejlődés.
Gyermekkori fert. bet: varicella, rubeola, mumps.
1985-ben tonsilloadenotomia. Betegségéig balkezes volt.
1989-ben a kéz ujjainak mozgásaiban fokozódó zavar - csellózást kénytelen volt abbahagyni.

     Ott ültünk, fekete fehér ünneplőbe öltöztetett gyerekek, egymás mellett egy sorban, a 10-es terem első sorában. A nagy , fekete zongora előtt, mögött és tetején oldalukra, hátukra fektetett apró csellócskák sorakoztak.

    Úgy izgultam! A karjaim minduntalan maguktól rángatóztak, oly görcsösen szorongtam. Hiába, ez volt életem első vizsgája! Úgy vártam, hogy mikor kerülök már sorra, csakhogy túl lehessek rajta, és elnyalhassam a három gombócos fagylaltot! ( Rendszerint ez volt édesanya jutalma a vizsgáért. )

     Arra a pillanatra nem emlékszem, amikor végre engem szólítottak, s a „vizsgázó" helyére ültem. Csak arra emlékszem, hogy a „Hornpipe-ot" kezdtem játszani. De a szép, jól ismert hangok helyett - melyeket már úgy begyakoroltam! - valami furcsa összevisszaság szólalt csak meg. Magda néni szelíd kérésére - „Zsuzsikám, kezdjük újra, jó?" - mégegyszer nekirugaszkodtam, s ezúttal sikeresen végigjátszottam, bár a sírást alig tudtam visszatartani.

     Ez a borzasztó vizsgaélmény annyira elvette a kedvemet! Már nem akartam kivárni a próbaidőszak végét sem; - ahogy eredetileg megbeszéltük a tanárommal - abba akartam hagyni a csellózást, inkább zongorázni akartam. Édesanyával el is beszélgettem erről. Azt mondta, hogy jól gondoljam meg, mert a konziba is sokkal nehezebb zongorával felvételizni, mint csellóval.

     A második félévben már zongorára jártam. A csellózásból semmi emlékem nem maradt, csak egy gyurma-Jézuska, melyet az óvodai szereplésemkor kaptam, és az asztalfiók mélyén porosodó 1. osztályos bizonyítvány, a hivatalos bejegyzéssel, mely szerint felsőbb osztályba léphetek.

     A második félévtől egyre erősebb fejfájások gyötörtek. (Így mondtam akkor, bár valójában a nyakam fájt.) Főleg reggelente, felkelés után. Egyszer még iskolába sem mentem miatta. Édesapa nevetett is rajtam, mert mikor ő fölkelt, már kutya-bajom volt, békésen legoztam.

     A hétvégi reggeleket gyakran közös legozással töltöttük. Nekem sokszor úgy fájt a nyakam, hogy nem tudtam a játékban részt venni, ágyból szemléltem csupán. A többieknek biztosan föl sem tűnt semmi, azt hitték, még álmos vagyok, azért nem játszom velük.

     A nyakfájásról még egy szomorú emlékem van. Húsvétkor Eszterrel az volt a szokásunk, hogy hajnalban kilopódzunk a fészekhez, és kikészítjük a szülők ajándékait. Ezen a húsvéton is így akartuk, nővérem fel is ébresztett. Csendben lopakodtunk át a hosszú előszobán. De ekkor borzasztó nyakfájás kezdett gyötörni; vissza kellett fordulnom, hogy lefekhessek. Eszternek rosszul esett, hogy nem mentem vele egy kis vacak fejfájás miatt.

     A hetek, hónapok múltával egyre ügyetlenebbé vált mozgásom is, ha kívülről nézve nem is volt olyan feltűnő. Csak engem bántott, hogy ez idáig ügyes labdajátékos, jó tornász, fürgemozgású, hajlékony, csinos s a vakmerőségig bátor gyerek voltam, - nemhiába nevezett nagyapám higanygolyónak - s most minduntalan kiesik a labda a kezemből, engem ütnek ki legelőször a kidobós játékban, a fogócskánál mindig megfognak, míg nekem sose sikerül foglyot ejtenem. Gyűlölni kezdtem az akadályversenyeket, csapatjátékokat, mert az én csapatom mindig vesztésre állt lassúságom miatt. Nem is szerettek beválasztani maguk közé; mikor a csapatkapitányok kiválasztották legénységüket, én mindig utoljára maradtam, s nem szükségből, csak kényszerűségből választottak be egyik vagy másik csapatba, a tornatanár felszólítására. A nyári hittantáborból is maradt egy ilyen kellemetlen emlékem, mikor labdajáték közben az egyik kislány megjegyezte: „A mi csapatunkban mindenki ügyes, csak a Zsuzsi nem!"

     89 őszén már Zugligetbe kezdtük meg az új iskolaévet; én a negyedik osztályt. Aranyosak voltak hozzám, befogadtak az osztályba. Voltak ugyan a fiúk közt, akik kóros soványságom vagy ügyetlenségem miatt csúfoltak, a legtöbben azonban inkább rácsodálkoztak ferde vállamra, csúnya, görcsszerű írásomra.

     Szerettem ezt az osztályt, értelmes, tanulni szerető, barátságos gyerekek voltak. Az iskolába járás azonban egyre nehezebben ment. A Széchenyi utcából metróval és busszal jutottunk fel a sulihoz, egy órás utazással. Ekkor a metrózástól még nem támadt kellemetlen érzésem, de gyakran annyira fájt a nyakam, hogy a buszon csak úgy tudtam ülni, ha egészen előre csúsztam az ülésen, és megtámasztottam a fejem, melyet ekkoriban hátra már egyáltalán nem bírtam hajtani.

     Ebben az évben az iskolában ebédeltem. Minden gyereknek kis tálcát, evőeszközt kellett magához vennie, s a konyhás néni arra tette rá a levest, a másodikat. Én mindig örültem, ha nem volt leves, hisz amúgy is annyit bajlódtam avval a tálcával, hát még ha folyadékot kellett vinni rajta! Mindig féltem, hogy kiöntöm, leejtem, összetöröm; pedig ez már a kis elsősöknek sem okozott semmi nehézséget. Ráadásul a gyerekek olyan figyelmetlenül ugrándoztak, lökdösődtek! Egyszer valóban meg is csúszott a levesestányér a tálcámon, de szerencsére az ügyeletes tanár hozzám sietett és elkapta.

     Októberben az iskolai orvosi vizsgálaton beszédhibásnak tituláltak, és elküldtek logopédiára. Néhány alkalommal el is mentem. Később derült ki, hogy fölösleges volt járnom, mert hibás beszédemnek más okai voltak, mintsem gondolták. Kaptam egy beutalót ortopédiára is, de édesanyámmal máshová mentünk, egy híres és kiváló ortopédushoz. Nagyon sokat kellett várni a rendelőben; a rendelés kezdete több órát csúszott, mert az orvos operált. Elképzelni sem tudtam, hogy lehet ilyen hosszú ideig operálni?... Az ortopédus beutalt az Apáthy István Gyermekkórházba. Ezzel kezdődtek el kalandjaim.
 

Vissza a kezdőlapraVissza a tartalomjegyzékhez