Költő
S. Zsuzsanna
EGY
ÉLETRAJZI ADAT
Kilenc
éves koromban agydaganattal megoperáltak, majd
négy
évvel később még három műtéten estem át az alapbetegségem kiújulása miatt.
Az 5.fejezet folytatása
Testvéreim épp nem voltak otthon: mindenféle táborokban nyaraltak, így zavartalanul folytattam evés utáni programjaimat. Az volt a legrosszabb, hogy sok gyógyszert kellett ennem, s ez nagyon nehezen ment, mert ahhoz, hogy egybe lenyeljem őket, túl nagyok voltak, porrá törve pedig félre csúsztak. Mégis szét kellett zúzni, s péppé alakítani: csak így volt arra remény, hogy lejutnak a gyomromba. Első alkalommal megpróbáltam egy kapszulát egybe lenyelni, de nem sikerült; felszaladt az orromba, eltűnt a garatomba, mindenhova akart menni, csak a nyelőcsövembe nem. Nagy nehezen aztán sikerült visszaköpnöm, s ezentúl könnyebben lecsúszó sziruppá alakítva próbáltam megenni a gyógyszereket.
Pár nap múlva hazaérkeztek testvéreim; őelőttük már szégyelltem köpködni. Igyekeztem ezért kimenni a fürdőbe, de mivel ez sem ment egyedül, ez sem segített rajtam. Szerencsére hamarosan tudtam már annyira enni, hogy köpködnöm már nem kellett utána.
Bár beszélni sem tudtam - még suttogva sem - nagyon nem bánkódtam emiatt, pedig nálunk mindig olyan hangzavar van! Észrevettem ugyan, hogy ha befogom az orromat, úgy a hangzók, melyeket kiejtek érthetőbbé válnak, de nem nagyon éltem ezzel a lehetőséggel, egyrészt mert szégyelltem, másrészt nem érte meg a fáradtságot, mivel így is nagyon halk volt.
Nem bánkódtam mégsem, már megszoktam ezalatt a három hónap alatt: egészen elszigetelődtem a külvilágtól, egy burok képződött körém, mely elzárt ugyan a külvilág eseményeitől, örömeitől, de meg is óvott a nélkülözések miatti bánkódástól. Nem szerettem az emberekkel találkozni, nem akartam, hogy kizökkentsenek békés magányomból, s akkor aztán mi marad nekem?!... Csak olyankor bántott, hogy nem szólhatok, nem mozdulhatok, ha szükségem volt valamire. Nem akartam, hogy mások szolgáljanak ki, nem akartam terhükre lenni. De bármennyire is nehezemre esett, ilyenkor mégis ki kellett törnöm magányomból, legalább annyira, hogy megértessem valakivel, hogy mit szeretnék; nehogy aztán még nagyobb gondot és bajt okozzak abból, hogy nem szólok időben.
Lassan-lassan javulgatott állapotom - mármint ami a nyelést és a beszédet illeti; a mozgásra nem is gondoltam ezen nehézségek közepette. Míg édesanya a kertben dolgozgatott, engem kiültetett maga mellé egy fotelba, s én elnézegettem, ahogy virágot ültetett, öntözött, füvet nyírt. Gyakran avval „szórakoztattam" magam, hogy köpködtem a fűbe. De az apró javulásoknak mindig úgy örültem! Ujjongott a lelkem, mikor egyszerre kettő, három, majd még több korty vizet bírtam inni anélkül, hogy félreszaladt volna, vagy kicsurgott volna az orromon! S egyik nap egyszer csak elfogott a vágy, hogy énekeljek! Egy karácsonyi dal jutott eszembe, a „Soha nem volt még ilyen áldott éj." Megpróbáltam hát elénekelni. Alig hallható, vékony hang jött ki torkomon, de kijött! Egyre jobban belelkesültem, s bár két szótag után hatalmas levegőt kellett vegyek, végigénekeltem az éneket.
Augusztus végén lementünk Felsőőrsre. Szülői segítséggel már a Balatonban is fürödtem, persze csak mentőmellénnyel. Ahogy múltak a napok, a hetek, egyre jobban lettem, beszédem, nyelésem csaknem hiánytalanul rendbejött, mozgásom is egyre javult, segítséggel már kisebb sétákra is elmerészkedtem.
S lassan eljött a szeptember; testvéreim iskolába mentek, én meg otthon lábadoztam, csupán angolból és történelemből kaptam néhány leckét, mert ez a két tanár olyan rendes volt, hogy eljöttek hozzám és megtartottak nekem egy-egy órát.
Egyik szombaton eljött az ideje annak is, hogy édesapa beváltsa ígéretét, s bár mozgásom még nem jött helyre, - a bal karomat nem tudtam megemelni - úgy gondoltam, hogy már nem érdemes tovább várni, s elmentünk vendéglőbe vacsorázni. Ezt még akkor ígérte meg, mikor nem tudtam rendesen enni.
Októbertől pedig már iskolába is jártam; eleinte édesanya vitt-hozott autóval, később már gyalog is tudtam menni, ha kísértek.
Jól esett ez a pár hónap, melyek alatt 8.-os voltam; tanultam, dolgozatot írtam, magyarból egyszer még feleltem is - a tanár úr kihívott a táblához, s megkérdezte, hogy mostmár rendesen járok-e iskolába. Én azt válaszoltam erre, hogy megpróbálok. Erre aztán kikérdezte tőlem a memoritereket. Én megtanultam a verseket, de néhány versszak elmondása után mégis mindegyikben elakadtam. A tanár úr viszont nagyon rendes volt hozzám; mikor érezte, hogy nem tudom tovább, leállított, s egy másik versbe kérdezett bele. Így a többieknek föl sem tűnt semmi, azt hitték, hogy betéve tudom az összes verset. - S énekkarra is ugyanúgy jártam, mint annak előtte, sőt, még a templomi scholába is újra járni kezdtem - a próba a templomtoronyban volt, ahova hosszú csigalépcső vezetett fel. Nagyon nehezen másztam fel, lefelé meg még rosszabb érzés volt. Jólesett, mikor a karnagy úr meglátva, amint óvatosan lépkedek lefelé rámmosolygott, és barátságosan ezt mondta: „Nahát, látom, milyen ügyes vagy már!" - Mégis, akárhogy igyekeztem iskolás lenni, inkább csak vendégként bántak velem: akkor tanultam, mikor akartam, akkor írtam dolgozatot, mikor tudtam, olyan tempóban, ahogy tudtam, akkor mentem haza, amikor akartam, s ha egy nap nem mentem el, nem írtak be hiányzónak. Élveztem, hogy a tanárok mind részvéttel kérdezgetik, hogy hogy vagyok, mennyit voltam kórházban, nagyon rossz volt-e. A legjobban Laci bával - a „rokonommal" - tudtam beszélgetni, mialatt a többiek Zugligeti Körüket futották. Ő kérdezett a legtöbbet a műtétről, kezelésekről, rögtön észrevette, ha jobban lettem, biztatott, hogy majd minden rendbe jön.
Eleinte úgy is tűnt, egyre jobban, egyre többet tudtam mozogni. A továbbtanulásról is gondolkodtunk. Az nem jött volna szóba, hogy felvételizzek, de szerencsére a Szent Margitban éppen nem volt felvételi (ez volt az utolsó ilyen év!), így hát ide jelentkeztem. Örültem neki, mert annak idején Mária néni is ide járt. Egyszer édesanyával elmentünk beszélgetni az egyházi osztályok igazgatójával - akkor még csak két egyházi osztály indult. Nagyon kedves volt hozzám, s arra biztatott, hogy egyszer menjek el a gimnázium kápolnájában tartott misére.
El is mentünk édesanyával valamelyik februári vasárnapon. S pont ezen a napon lettem ismét rosszabbul. Majdnem leestem a lépcsőn, mert azt hittem, hogy le tudok menni egyedül. Ettől a naptól kezdve nem jártam iskolába se, otthon is egyre nehezebben jártam, mozogtam. Újra megemelkedett a naponta általam elfogyasztott gyógyszerek száma, főként az oradexon-é. Ez a gyógyszer javított még valamit a mozgásomon. Ebből hét közepétől fokozatosan egyre kevesebbet kellett szednem, ennek következtében csütörtök este egész jól tudtam zongorázni, - s ezt mindig igyekeztem ki is használni - míg hétfőn egyáltalán nem. S ez hétről hétre mindig így volt. Utolsó iskolai teljesítményem az volt, hogy a törzsanyag tanárok által bejelölt legfontosabb részeit megtanulgattam, s a tanárok eljöttek hozzám, és kikérdezték.
Szüleim és a doktornő újabb műtétről tanakodtak. A doktornő az eddigieknél komolyabb műtétet ajánlott, azt azonban az a sebész, aki eddig operált, nem vállalta, nem is ajánlotta: azt gondolta, nem szabad ennél jobban hozzányúlni a tumorhoz, nagyon rossz helyen van ahhoz. De mi a doktornő tanácsára elmentünk egy fiatal, jóhírű sebészhez, aki ennek a fajta műtétnek a specialistája volt, s akit nagybátyám is ismert, - a Piarista Gimnáziumban osztálytársa volt - s jóban volt vele. Ő felvilágosított minket, hogy valójában milyen műtétről van is szó, és mire lehet számítani utána. Elmondta, hogy mivel sajnos nagyon rossz helyen van a tumor, nagy a rizikófaktor, ami azt jelenti, hogy a legjobb, amit várni lehet az, hogy ugyanolyan állapotban leszek műtét után, mint előtte voltam. Ezért tehát - bár a daganat nem rosszindulatú - célszerű minél hamarabb végrehajtani az operációt, hogy addig már ne romoljon az állapotom. Azt is mondta, hogy műtét utáni rehabilitációval lehet majd javítani a mozgáson.
Édesapa úgy gondolta, hogy túlságosan felnőttként beszélt velem a doktor úr, s azzal vígasztalt, hogy az orvosok mindig negatív képet festenek a dolgokról. Viszont azt is mondta, hogy arra számítsak, hogy a seb valószínűleg lassabban fog majd begyógyulni, mivel már harmadszor lesz a nyakamon ugyanazon a helyen a vágás.
Én már nem voltam kicsi: tizenötödik életévemben jártam, mindent értettem, felfogtam. De valahogy gyermeki lelkülettel álltam mégis a világ dolgai előtt, egyáltalán nem féltem a műtéttől, sőt, inkább vártam. Csak azt éreztem, hogy ahogy most vagyok, az nem jó. Nem gondoltam bele, hogy mi lesz vajon a műtét után. Hallottam és felfogtam az orvos szavait, melyek azonban nem ráztak meg, nem kavartak fel egyáltalán. Szépen, nyugodttan végeztem a dolgomat; édesapát megkértem, hogy vigyen le a templomba, s én meggyóntam - mint ahogyan hittanból tanultam, hogy ilyenkor mit kell tenni.
A műtét előtti napok egyikén édesapával valami miatt felugrottunk az unokatestvéremékhez.
Nagynéném kérdezte, hogy mi van velem, mire édesapa válaszolta, hogy: „
holnap megyünk be a kórházba." Erre nem szólt semmit, csak a fejemre tette
a kezét. S unokatestvérem pedig, aki szintén ott volt, jelentőségteljesen,
hosszan rám nézett, rám mosolygott.
Reményik Sándor : Ne próbálj!
Engem gyengébb fából faragtál ki,
Hogysem próbáidat
Állhatnám, Uramisten
Dicsérve téged rendületlenül.
Azért ígyen könyörgök Hozzád:
Ne próbálj engemet!
Tudom, hogy vannak választottjaid,
Akiket szentté finomít a bánat,
Akiket hőssé edz a szenvedés,
Akik áldják és magasztalják
Süvöltő ostorod,
Mert minden csapás nyereség nekik.
Nem én, nem én!
Én igazabbá, emberebbé
Nem tisztulok sötét eged alatt.
Engem csak torzzá teszel és fonákká,
Engem csak összetörsz,
De szobrot szenvedéssel
Mégsem faragsz belőlem, Istenem.Nekem kék szemed derült ege kell,
Örök mosolyod aranykupolája,
Őszi erdőben halk lélekzeted:
Hogy kinyíljék szívem,
Szépségben s szeretetben - másokért,
Hogy ne kerengjek, mint a kerge állat
Veszett irammal, öntudatlanul
Önzésem és nyomorúságom
Őrült köreiben.Ha azt akarod, hogy dicsérjelek
Szárnyaló énekkel, én Istenem:
Adj enyhülést, ne próbálj engemet!
