Költő S. Zsuzsanna
EGY ÉLETRAJZI ADAT
 

Kilenc éves koromban agydaganattal megoperáltak, majd
négy évvel később még három műtéten estem át az alapbetegségem kiújulása miatt.

6. fejezet
Rondo

1995. 05. 03-án opus (op.: Dr. Nyáry, WHO: 50 14 B): hátsó scala kp. vonalas feltárásból tu. resectio történt. Műtét előtt a jobb oldali véna log. int. keresztül p. elektróda behelyezés történt, melyet a műtét utáni 2. napon eltávolítottunk. A postoperativ időszakban átmenetileg assistalt lélegeztetésre, illetőleg CPAP-kezelésre szorult, majd légzése fokozatosan rendeződött, per oralisan jól etethetővé vált, mozgásai mind a négy végtagban fokozatosan javultak.
Kibocsátáskor járóképes, tudatilag vegetative rendelkezett. A jobb oldali végtagok mozgásban min. elmaradnak. Otthonába bocsátjuk azzal, hogy rehabilitációja tovább folytatandó. Gyógyszeresen otthon még napi 3 tbl. Oradexon, 2x1/4 tbl. Furosemid, 2x1 tbl. Panangin adása javasolt, majd az Oradexon fokozatos csökkenése megbeszélés szerint. Controll MR vizsgálatra 1995. 07. 06-án 17 órára az IMC-be előjegyeztük.

     Május másodikán, egy keddi napon feküdtem be a kórházba. Néhány nappal ezelőttre voltam berendelve, de akkor valami miatt hazaküldtek még pár napra.

     Így másodikán már nem kellett éhgyomorral mennem, mivel a vért már leszedték az előző alkalommal. Sokat vettek; még egyik műtétem előtt sem szedtek ennyit. A nővérek nagyon sajnáltak, hogy már megint műtenek.

     Rögtön az intenzív osztályon kaptam helyet; első nap büszke is volt az ottani nővér, hogy olyan betege van, aki egyedül tud járni. (Apróbb utakat ugyanis meg tudtam tenni egyedül is.) Azon is csodálkozott, hogy hogyan lehet az, hogy már egy éve szedem az oradexont, ami egy nagyon erős hormon-gyógyszer, s mégsem híztam meg, mint ahogy mások szoktak.

     Aznap semmi különösebb nem történt. Egy nagyon barátságos, fiatal, férfi orvos tetőtől talpig megvizsgált, születésem pillanatától mindent feljegyzett rólam. Én már megszoktam ezeket a vizsgálatokat, mikor mezítelenre kell vetkőzni. Nem szégyellem magam senki orvos előtt, hisz nincsen ebben semmi szégyellni való. De azért mégiscsak jobb érzés, ha egy nő orvos vizsgál. Ráadásul ez alkalommal még fehérnemű sem volt rajtam, mivel előzőleg már pizsamára vetkőztettek.

     Délután elkísértek a BAEP vizsgálóba. Emlékszem, hogy a fiatal fiú, aki kísért, nem fogta meg a kezem, s a doktornő - aki meglátott minket a folyosó végéről - odaszólt neki, hogy : „Ő nem tud ám egyedül járni!" Késő délután a doktornő a sebész úrral bejött hozzám - én épp törökülésben ültem az ágyamon - s mondták, hogy holnap lesz a műtét. Nem mondtak semmi biztatót, de a doktornő nyugtatóan rám tette a kezét, egymásra mosolyogtunk, s ez olyan jól esett! Vacsora után felkészítettek a műtétre (beöntés, hajnyírás ), majd átkísértek a fürdőszobába, hogy még ez este kádban fürödhessek. De szegény nővérke nagyon féltett, minden pillanatban azt hitte, hogy el fogok esni. Aztán visszamentünk az intenzívre, s lefeküdtem, de még sokáig nem bírtam elaludni. Láttam, hogy a nővérke mint készíti az ágyamhoz a műanyag csöveket, infúziós állványokat s egyéb műszereket. Ettől kicsit izgulni kezdtem, mert tudtam - már láttam és hallottam (nagyon rossz hangja van!) más gyerekeknél - hogy ilyen csöveket a lélegeztető gépeknél használnak; evvel tisztítják a gép csövét. Mégis, mikor a nővérke megkérdezte, hogy ne adjon-e nyugtatót, - ezt eddig még egyik műtétem előtt sem kérdezték meg! - azt válaszoltam neki, hogy nem kérek. .Mondta, hogy jobb is, mert az altatásnál problémák származhatnak belőle. Sokáig feküdtem még ébren, csukott szemmel. Nem gondoltam arra, hogy milyen lesz vajon a műtét, s hogy utána mi lesz, nem jártattam az agyam semmin - csak aludni próbáltam. Félálomban még hallottam, amint a nővérke csöndesen beszélget a szobatársammal, s ezt mondja neki: „Halkan beszéljünk, örüljünk, hogy végre elaludt szegény; holnap nagyon nagy műtéte lesz." Végre valahára elaludtam; mély álomba merültem, csak reggel nyolckor ébredtem fel, mikor a műtőbe vittek.

     Most már csak azt vártam, hogy elaltassanak. Bár egy injekciót már kaptam lenn, az osztályon, attól nem aludtam el. Ébren voltam, mikor a zöldruhás, szájvédős, gumisapkás sürgő-forgó alakok levették rólam a pizsamát, elhelyezték rajtam a tappancsokat, melyekre a monitor drótjait kapcsolták. Bal karomra vérnyomásmérőt tekertek, s azt mondták, hogy három percenként meg fogják mérni a vérnyomásomat. Utolsó emlékem az, hogy megkérdezték, hány kilo vagyok. Ekkor végre elkábítottak.

     A nyolc órás műtét után öt napig gépen voltam. Erről az időszakról nem sok emlékem van, bár az utolsó napokban tudatom már teljesen tiszta volt. Igaz, inkább csak azokra az eseményekre emlékszem, melyeknek én voltam a szereplője; a világból nem maradt semmi, csak egy nagy üresség, benne egy hófehér ágy, abban pedig én. De még én is csak azokban a pillanatokban, amikor hozzám szóltak, velem foglalkoztak. Ezek az apró pillanatképek viszont olyan élesen rajzolódnak ki a sűrű ködből, hogy sose fogom őket elfelejteni.

     Az egyik ilyen emlékem nem sokkal a műtét utáni egyik eseményhez kötődhet: a sebész professzor úr állt az ágyam lábánál, mosoly nélkül, szelíd-komolyan nézett rám. Mellette nagybátyám állt, de az ő arckifejezésére nem emlékszem, csak a hangja ivódott be kitörölhetetlenül emlékeim közé, amint mókásan mondja: „Mintha egy kis mosolygásfélét látnék ott a csövek között!"

     Ugyanilyen élesen a szívembe vésődtek, oly jól estek nagybátyámnak azon szavai is, melyet akkor mondott, mikor már otthon voltam, s eljöttek, hogy meglátogassanak: „Hát így már jobban nézel ki, mint a csövek között!"

     Emlékszem egy olyan eseményre is, hogy valami nagyon rossz volt, - azt nem tudom, hogy mi - és az egyik doktornő ismert hangja nagyon kedvesen, szelíden beszélt hozzám; azt mondta, hogy ő is hasra szokott feküdni, ha már megunta a hanyatt fekvést, s úgy szokott olvasni. S miközben ezt mondta, valahogyan a hasamra fordított, - erre a pillanatra nem emlékszem - s a hátamra új tappancsokat nyomott a monitor drótjainak. Emlékszem, ahogy hasamra fordítva feküdtem, az orrom előtt egy nagy, színes újsággal. És nagyon kényelmetlen volt, főként a szájamból kijövő cső miatt.

     A következő kép, mely elevenen kilép a semmiből, szüleimet jeleníti meg. Velük még „beszéltem" is: amennyire tudtam a szájamban, torkomban lévő csőtől próbáltam tátogni, szélesen artikulálni, hogy megértsék, amit mondani akarok. Egyik ilyen alkalommal megkérdeztem, hogy tudok-e beszélni, mire édesapa nevetve mondta: „Hát persze, már beszéltél is! Nem emlékszel?" Azt is megkérdeztem, hogy enni tudok-e, de erre nem tudtak biztos választ adni. Máskor meg édesanya kérdezte tőlem, hogy mit hozzon nekem, s én boldogan mondtam, hogy könyvet, mert ellentétben az eddigi műtéteimmel, most egyáltalán nem mozgott előttem a világ! De azért az olvasással még várnom kellett, mert hát hanyatt fekve, csövek között, lélegeztető gépre kapcsolva elég nehéz olvasni.

     Egy másik alkalommal édesapa azt kérdezte, hogy érzem-e, hogy segítenek levegőt venni. Azt válaszoltam, hogy nem, mert valóban nem éreztem semmi ilyesmit. Meg aztán nem is gondoltam ilyesmire egyáltalán.

     Nem tudom, hogy miért nem, - talán mert sokáig kábult voltam, és csak fokozatosan tértem magamhoz - de egyáltalán nem csodálkoztam azon, hogy mi van velem, miért van a szájamban egy cső, amitől nem jön ki hang a torkomon. Valahogy mindezt természetesnek vettem, bár ez idáig egyik műtétem után sem voltam gépen. Tudatom mélyén összekapcsoltam ezt a műtét előtti emlékeimmel, mikor a nővérke azokat a műanyag csöveket az ágyam fölé készítette. Láttam ugyanis én már több gyereket ilyen gépen, s tudtam, hogy ezekkel a csövekkel időnként kiszippantják a gép csövében felgyülemlett váladékot. ( Azért kezdtem akkor este e csöveket meglátva félni, mert nem tudtam, hogy nem fáj-e, amit ezekkel csinálnak. Műtét után azonban megnyugodva vettem tudomásul, hogy a dolognak ezen részében semmi kellemetlen nincsen, nem is lehet érezni.)

     Arra is emlékszem, mikor édesanya simogatta a bal kezemet, s közben kérdezgette, hogy érzem-e. De én bizony alig éreztem vele valamit.

     Gépen létem időszakáról az utolsó emlékem szintén egy szüleimmel lebonyolított párbeszéd: édesapa állt az ágyam mellett, s kérdezte, hogy miért sírok. De nem akartam neki megmondani - női ügyekről volt szó. Akkor megkérdezte, hogy hívja-e édesanyát, mire én bólintottam. (Úgy látszik, egyszerre csak egy ember tudott odajönni hozzám.) Neki „megmondtam", hogy mi a bánatom oka; hogy nem tudom, miért menstruálok most, mikor otthon épp kórházba kerülésem előtt jött meg, még örültem is neki, hogy túl vagyok rajta.

     Nem akartam, hogy olyankor jöjjön meg, amikor nem tudom magam ellátni! Bár ez a nővéreknek semmilyen nehézséget nem okozhatott, én nem tudtam elképzelni, hogy probléma nélkül hogy intézik ezt el, pláne akkor, amikor az ember katéteren van.

     De édesanya megnyugtatott, hogy ez teljesen rendjén van, nincsen semmi baj, az ilyen műtéteknél előfordul az ilyesmi.

     Vasárnap délelőttre fokozatosan rendeződött légzésem, s megszabadítottak a géptől. A doktornő emelte ki belőlem a csövet, miközben a nővérke a csőbe dugott szívókával - amilyeneket műtét előtt készítettek az ágyam fölé - még egy utolsót szippantott. A doktornő aztán megkérdezte: „Ugye, jó, hogy végre megszabadultál ettől a csőtől?" Én pedig rekedt hangon válaszoltam, hogy igen, mire barátságosan, félhangosan mondta: „Jaj, hogy mondja már, hogy igen!" S aztán még hozzátette, hogy nemsokára elmúlik a rekedtség is, csak a cső miatt van.

     E naptól kezdve csodálatos módon szinte pillanatról pillanatra egyre jobban lettem. Nem sokkal a lélegeztető géptől való megszabadulásom után levették rólam a vérnyomásmérőt is - ami a műtét kezdete óta karomon volt; csúnyán felrepedezett tőle a bőröm. Hamarosan kivették az orromból a szondát is, és végre rendesen ehettem - azaz etettek. Erre az eseményre pontosan emlékszem: aznap ebédre gyümölcsleves volt, melynek levét a nővérke elkezdte a szondán át belém önteni; éreztem, ahogy a meleg, íztelennek tetsző lé leérkezik a gyomromba. De közben megsajnált, hogy ilyen jól vagyok már, és mégsem érezhetem a finom leves ízét; s óvatosan, kanállal kezdett etetni. S én boldogan ettem a finom levest, mely oly jól esett, s melynek lenyelése semmi nehézséget nem okozott!

     Nem telt el sok nap, s elvették tőlem a monitort is, s a katétertől is megszabadítottak. Egyetlen cső maradt már csak: az infúzió, ami a nyakamba volt bekötve.

     Egyik nap megkértem a nővérkét, hadd menjek ki a WC-re, - az ágytálon nem tudtam sikeresen elvégezni a dolgomat - s megengedte! Egy ideig az ágy szélére ültettek, hogy ne álljak fel olyan hirtelen, majd ketten, két felől belém karoltak, s kikísértek. Nem ment nehezen a járás, de azért nagyon gyönge voltam még, s mire visszaértünk az ágyhoz, a vérnyomásom is leesett, bár nem ájultam el. De boldog voltam! Jól esett végre a mozgás, s a nővérek is el voltak ragadtatva, hogy milyen jól vagyok, én vagyok a legjobban a gyerekek között!

     Nemsokára elkerültem az intenzívről, s ezután minden délelőtt jött hozzám a gyógytornász. Szerettem tornázni, alig vártam, hogy jöjjön; mozogni akartam. Ő mindig dicsért, biztatott: „Nem baj, Zsuzsó; Ügyes vagy, Zsuzsó; Ne sírj, Zsuzsó; Jól van, Zsuzsó!" Az első napokban különösképpen szükségem volt a biztatásra, mert előfordult, hogy jóformán meg se bírtam mozdulni. De aztán gyors ütemben javult mozgásom, s már fekve is, állva is tornáztunk, sőt, még sétáltunk is. Eleinte a lábamat nem tudtam rendesen kinyújtani, iszonyúan fájt, húzódott. De éreztem, hogy nem sok kell még hozzá, s menni fog. Egész hétvégén - mikor nem jött a gyógytornász - tornáztattam a lábam, nyújtogattam, még ebéd közben is, az asztal alatt. S hétfőn a gyógytornász csodálkozva csapta össze a kezét, mikor minden gond nélkül megemeltem vízszintesig a lábam! Boldog büszkeség töltött el.

     Jól voltam, minden étkezéskor kikísértek az étkezőbe, együtt ettem a többiekkel, nem pedig az ágyban, egyedül! Beszélgettem velük, vigasztaltam egy kisfiút, akinek az enyémhez nagyon hasonló baja volt. Egy évvel ezelőtt is együtt feküdtünk itt, nekem akkor volt a shunt-műtétem, neki pedig a nagy műtéte, mely után ő is napokig gépen volt. Aztán jól lett, de a sors úgy hozta, hogy egy év múlva ismét találkoztunk egymással, - pontosabban csak a nevéről ismertem fel, mivel előzőleg az intenzíven feküdtünk együtt, külön szobában, így nem láthattuk egymást - csak most ő kapott shunt-öt, s nekem volt nagy műtétem. S abban is hasonlítottunk egymásra, hogy neki is ataxiája volt, s e mellett ő is nehezen tudott beszélni, s gyakran félrenyelt. Pedig úgy szeretett volna enni szegény! (Hát nem is volt egy sovány kisfiú!) Úgy örült, mikor végre nem kellett pépes ételt egyen, hanem vajas zsemlét ehetett! Mosolyogva néztük, ahogy öt zsemle befalása után azt mondta: Ez egyelőre elég lesz. De gyakran sírdogált, haza kívánkozott, s attól félt, hogy amíg nem jön teljesen rendbe, nem engedik haza. Vigasztalni próbáltam, mondtam neki, hogy engem is hazaengedtek, pedig rosszabbul voltam, mint most ő - habár ez elég elképzelhetetlennek tűnt, hiszen most sokkal jobban voltam nála.

     Gyakran gondolok azóta is őrá, aki közelebb került szívemhez, mint bármelyik másik gyerek a kórházból; remélem, hogy meggyógyult ő is, hogy jobban lett. Hiszen én sem mertem hinni magamról, hogy egyszer még újra tudok rendesen enni, beszélni, járni! Ha őrá gondolok, elszégyellem magam, amiért apró-cseprő bajaim miatt bánkódom. S összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy én meggyógyultam, gimnáziumot végeztem, ő pedig talán azóta se jött rendbe.

     Bár egyre jobban tudtam mozogni, egyszer-egyszer még visszatért a nyomasztó érzés, mikor szinte nem bírtam mozdulni se. Főleg az alvásból való felébredés első pillanatai voltak igen kellemetlenek. Ilyenkor bármily nehéz volt, erőt kellett vegyek magamon, s meg kellett valahogy mozduljak, hogy visszatérjen belém az erő.

     Egyik alkalommal például az oldalamra akartam fordulni, mert már meguntam a hanyatt fekvést. Igen ám, de túl hirtelen fordultam meg, s majdnem átfordultam a hasamra! Ez a póz nagyon rossz volt, különösképpen a nyakamnak, de akárhogy erőlködtem, nem tudtam visszafordulni. A szomszéd ágyban fekvő fiú észrevette, hogy valami baj van, s szólni akart a nővérkének, mikor végre sikerült visszafordulnom. Ezután már óvatosabb voltam.

     Ez az utolsó rossz emlékem. Ezután már semmi kellemetlen nem ért. Pár nap elteltével már olyan jól voltam, hogy egyszer csak elindultam egyedül! A nővérek nagyon féltettek, de nagyon örültek. Hát még én! Remélni sem mertem, hogy ily kevéssel a műtét után, már a kórházban egyedül fogok tudni járni! Hiszen eddigi műtéteim után több hónapi lábadozással jutottam el erre a szintre - ha egyáltalán eljutottam.
 

Vissza a kezdőlapra Vissza a tartalomjegyzékhez