Kilenc éves koromban agydaganattal megoperáltak, majd
négy évvel később még három műtéten estem át az alapbetegségem kiújulása miatt.

(... Az ortopédus beutalt az Apáthy István Gyermekkórházba. Ezzel kezdődtek el kalandjaim.)

     Ebben a kórházban két hetet töltöttem, hétvégére hazaengedtek. Első héten sokat játszottam szobatársaimmal; mindegyikükre jól emlékszem. Volt köztük egy nagylány, (nyolcadikos lehetett ) ővele „komoly dolgokkal foglalkoztam": kirakóztunk. Volt egy négyéves kislány, Betti, vele sokat kártyáztam. A szobában lakott még egy hároméves kislány, aki mindig sírt, és egy ötéves kislány, Viki, aki szegény nagyon beteg volt, járni, beszélni is elfelejtett, olyan volt, mint egy kisbaba. Szegényt gyakran bántotta egy Erika nevű, zavart elméjű szobatársunk.

     Úgy szerettem benyúlni rácsos ágyának rúdjai közt, hogy megsimogathassam, megvigasztalhassam azt a könnyes szemű kis teremtést! Olyan édesen tudott mosolyogni!

     Vizitkor a nővérek gyakran sugdolóztak egymás közt. Én ilyenkor legtöbbször alvást színleltem, annyira idegenkedtem attól, hogy ágyamat körülállva minden szem engem nézzen. Egy beszélgetésük megcsapta a fülemet: egy Zsuzsi nevű kislányról beszéltek, aki olyan aranyos volt, még a kellemetlen vizsgálatok közben is csak mosolygott, s hogy most operálták szegényt. (Később, az Amerikai úton láttam egy Zsuzsi nevű kislányt, mikor én odakerültem, ő már jól volt. Ugyanott műtötték, mint engem: hátul, a nyakán látszott a vágás. Mikor mosolyogva mesélte édesapjának, hogy: „belészúrtak a hátamba egy tűvel, de nem fájt", eszembe jutott az Apáthy kórház nővéreinek beszélgetése. Biztos voltam benne, hogy ő az az aranyos Zsuzsika. Később még sugarazásra is együtt jártunk. Mondták is a nővérek, hogy egyik is Zsuzsi, másik is Zsuzsi, csak én is nézzek úgy ki, mint ő - mert egy elég dundi kislány volt.)

    Csütörtökön hoztak egy új lányt a szobába, akivel nagyon jól elbeszélgettem. Szegény csak mankóval tudott járni, avval is nehezen. Egész nap egymás ágyán ültünk, úgy beszélgettünk. Megbeszéltük, hányszor voltunk kórházban, hány műtétünk volt. Szegényen nagyon sok műtéti heg látszott, melyek végighúzódtak a lábain. Én is elmondtam mindent magamról, amit csak tudtam. Ekkor azonban még csak egy mandula-műtétről, és egy kis barna foltocska eltávolításáról tudtam beszámolni.

     A hét második felében én is kaptam gyógyszert, ugyanúgy, mint a többi gyerek. A nevére is emlékszem: kemadrin. Később megtudtam, hogy ez a gyógyszer mutatta ki, hogy betegségem nem szklerózis multiplex - mint ahogyan azt gyanították. Egyre sűrűsödtek az egyéb kivizsgálások is. Ezek közül már csak egyre emlékszem; az egyik nővérnek a köpenyét kellett végig begombolnom. Bizony elég nehezen ment, pedig nagy gombok és gomblyukak voltak! Három gomb begombolása után aztán megkönyörültek rajtam, s befejezték a vizsgálatot., mely nekem nagyon nem tetszett, megalázónak éreztem, pláne, hogy még dicsértek is.

     A második hét hamar eltelt, nem volt valami eseménydús. Hétfőn, amint befeküdtem, és édesanyám elment, értem jött egy nővér, és hosszú folyosókon keresztül a vizsgálóba vezetett. Olyan rejtélyes volt! Úgy féltem! S azóta sem értem, hogy miért nem mondták el előre, hogy mit fognak velem csinálni.(Nyilván mindegyikőjük azt hitte, hogy majd a másikuk felvilágosít.) Felültettek az ágyra, s beleszúrtak a hátamba egy nagy tűvel. Sírni se mertem, nem is volt szokásom. Emlékszem; egy népdalt dúdoltam magamban: „Édesanyám sok szép szava / kire nem hajlottam soha... igen, biztosan így van! Mert ha megettem volna azt sok zöldséget, gyümölcsöt, ha rendesen tornáztam volna mindennap, akkor most nem kéne itt lennem!" - gondoltam. S az is rosszul esett, hogy a vizsgálat közben nem hozzám beszéltek, hanem a doktor néni a körülötte álló orvostanhallgatóknak magyarázott. Úgy éreztem magam, mintha valami kísérleti alany lettem volna! Mikor végre vége volt a lumbálásnak, azonnal tolókocsiba ültettek. Még vért vettek tőlem, aztán visszatoltak a szobámba, ágyba fektettek. Nem értettem, miért nem mehettem vissza a saját lábamon? Nincs semmi bajom, miért bánnak úgy velem, mint egy nyomorékkal?! S azt elfelejtették megmondani, hogy nem kelhetek fel. Emlékszem, mikor kitámolyogtam WC-re, s nem értettem, mit csináltak velem, miért vagyok ilyen rosszul? Délután, édesanya mondott el mindent, mikor sírásra görbült szájjal, elhagyatva talált rám a párnák között. Tőle tudtam meg, hogy nem csináltak velem semmi rémeset, csak meglumbáltak, ezért szédülök, s nem szabad felkeljek, mert akkor nagyon fájni fog a fejem. De még a Túró Rudi sem tudott igazán megvigasztalni.

    Hogy szobatársaimmal mi volt ezen a héten, arra egyáltalán nem emlékszem. Mintha egyszer a kis Betti odajött volna csodálkozva az ágyamhoz, a Fekete Pétert szorongatva a kezében. Az Apáthy kórházról az utolsó emlékem az, hogy nagyon nehezen szoktam rá az ágytálra. Egyszer meg is kértem a nővérkét, hogy hadd üljek fel, de olyan rossz volt, hogy így nyöszörögtem: inkább visszafekszem.

     Az Apáthy kórházból az Amerikai útra kerültem, ahol CT-kel, injekciókkal, vérvételekkel folytatódtak a kivizsgálások. Mikor éppen „békén hagytak", leültem a többi gyerek közé videót nézni. Legtöbbször a Vukot néztük, már kívülről tudtam az egészet. Egyébként nem játszottunk egymással, valahogy senkinek sem volt hozzá kedve. Csak azzal dicsekedtünk, hogy ki hány szurit kapott.

     Ebben az időben még nem volt a gyerekosztálynak külön intenzív részlege; a frissen operált gyerekeket csak egy üvegfal választotta el a többiektől. Sokszor kukucskáltam át abba a szobába. Ha jól emlékszem, a nagybetegeknek két belső szoba állt rendelkezésükre, melyekben általában három ágy volt, néha több is. A többiek számára szintén két szoba volt, egy nagyon sok ágyas, és egy valamivel kisebb. Jobban szerettem, ha a kicsi szobában kaptam helyet, bár a szobák teljesen egybenyíltak.

     Idegenül éreztem magam ezek között a gyerekek között, kik kopaszra nyírt fejecskéjüket a fotel karfájának támasztva, bágyadtan üldögéltek a TV előtt, nem mintha a műsor érdekelte volna őket, de hát mit csináljon az ember, ha nem engedik, hogy aludjon, hanem infúzióstul kirángatják a puha ágyból, és kiültetik a fotelba! S csak azt a pillanatot várja sóvárogva, mikor a délutáni kék köténybe, nylon papucsba csoszogó látogatók közül valamelyik őhozzá jön, valamelyik az ő szerető édesanyja, aki letörli sápadt arcocskájáról a könnyeket. S egyik másik gyermek oly nehezen engedte el édesanyját! „Maradj még, anya, ne menj el, ne hagyj itt!" Én sose sírtam, hiszen egy nagylány már nem sír. De a délutáni „anya után zokogás" hallatára gyakran az én szemem is könnybe lábadt. Hát igen, az egyik mentős is megmondta: az a dolga a gyereknek, hogy sírjon.

     Este rendszerint az éjszakás nővérek vették birtokba a TV-t. Mivel a szobaajtókat nem csukták be, minden este a Híradóra, reklámokra, a részeg Józsi bácsi kalandjaira aludtam el. Ezen műsorok dallamát meghallva ma is valami különleges, bizsergető érzés fog el, éppúgy, mint mikor azokat a kazettákat, zeneműveket hallgatom, melyeket akkoriban hallgattam.

     Pontosan nem emlékszem, milyen hosszú ideig tartottak a kivizsgálások, de nem voltam szünet nélkül kórházban, néhány napra, hétvégére mindig hazaengedtek. December elején beutaltak NMR vizsgálatra. Egy órán keresztül mozdulatlanul kellett feküdnöm egy sötét csőben, ami szüntelenül kattogott, berregett, zakatolt. De nem unatkoztam, inkább szundítottam egyet. Jólesett, hogy édesapa közben meg-megsimogatta a csőből kilógó lábamat. S ez a vizsgálat mentett meg egy újabb lumbálástól; a felvételeken minden pontosan látszott. Emlékszem, mikor a doktor bácsi a fény felé fordítva, hümmögve tanulmányozta őket, szüntelenül ezt mondogatva: „Hm... hm.... nagyon érdekes."

    Most már otthon maradhattam. S még iskolába se kellett járnom! Nem emlékszem, hogy mivel töltöttem napjaimat. Egy konkrét eseményre emlékszem csak, mikor édesanya kedvéért kazettára énekeltem néhány adventi éneket. Semmi rendkívülit nem találtam ebben, hiszen csináltunk ilyet máskor is. Csak évekkel később gondoltam arra, hogy ez a kazetta megőrizte volna a hangomat, ha én többé már nem tudtam volna énekelni.

     Az idő hamar elment, már itt volt a karácsonyi szünet, az egész család sürgött, forgott, készülődött. Csak egyszer merevedett le az élet, a tükör előtt. Nővérem volt ott, és édesanyám. Éppen fésülködtem, s a kórházbeli gyerekekről meséltem valamit, mire nagy csönd támadt, aztán édesanya szólalt meg, egészen halkan ezt mondta: „Téged is meg fognak műteni." Én megrándítottam a vállam, és zavaromban ezt mondtam: „Tudom."

     Aztán hamar elmúlt a karácsony is. Szilveszter éjszakáján 2-ig fennmaradtunk. Én ezen az éjszakán édesanya mellé bújtam, s mi még fél 4-ig pusmogtunk.

     Az újévi malacevéskor két lófarokba kötöttük a hajamat. Úgy szerettem volna hosszú hajat! Mint amilyen a húgomnak volt. Legalább egy nap hadd élvezzem a gumit a hajamban! A kis négy éves unokatestvéremnek nem tetszett, meg is jegyezte. De ha nem is állt jól... nekem jólesett.

     Igen, még utoljára jól esett a választék, a szabad tarkó, a fültő fölött lifegő két kis lófarok. Pedig mit tudtam én akkor, hogy a nyakamon évekig szégyellni fogom a vágást, hogy a fülem mögött két foltban nem nő majd hajam, hogy ezen kívül még háromszor levágják majd a hajamat, s hogy kénytelen leszek rövid hajat hordani, mert nem tudom magam megfrizurázni.
 

Vissza a kezdőlapraVissza a tartalomjegyzékhez