Kilenc éves koromban agydaganattal megoperáltak, majd
négy évvel később még három műtéten estem át az alapbetegségem kiújulása miatt.

 

Reményik Sándor : A keserű pohár

Ó, nem voltam türelmes szenvedő.
Testem a szenvedéshez nem szokott.
Az élet nem edzett, csak puhított.
S hogy megjelent a keserű pohár,
S felém libegett titokzatosan,
Mondván : most eljöttem, hogy kiigyál:
Megragadtam vadul a poharat
S falhoz vágtam. Ezer darabra ment.
De rögtön csorbítatlan megjelent.

S szólt másodszor is a sötét pohár:
Ím itt vagyok, hogy te is kiigyál.
És igazság ez: szenvednek sokan,
S a te részed még mindig hátra van.
S most kiiszod, ha akarod, ha nem.
Dühöngve vágtam közbe: nem!
Nem sóhajtok: „Múljék el ha lehet. -"
S fölvetettem daccal a fejemet.
Nagyot reccsent a csend -
S a makacs pohár újra falnak ment.
Ezer darabra ment.

De jaj, mert harmadszor is megjelent.
S akkor tudtam, hogy dühöm hasztalan,
Enyém, a sajátom e sötét pohár.
És ki kell ürítenem poharam.
Az ajkam kinyílt félig-öntudatlan,
Karom kinyúlt félig-akaratlan,
S felmérve csillagszabta sorsomat,
Fogtam, s lassan fenékig ürítettem
A poharat.

2. fejezet
Mely igen kesereg lelkem!

1990.01.04-én craniospinalis intramedullaris tumorának részleges eltávolítására került sor (op.: Dr. Paraicz), szövettan piloid astrocytoma. Postoperatív irraditatiót kapott.

     Január 2-án vittek be a kórházba, 4-én reggel nyolckor műtöttek. 3-án este megkaptam a beöntést. Senki sem világosított fel; nem tudtam, hogy miért dugnak belém gumicsövet, miért töltik meg a hasamat pukkadásig forró vízzel. Értetlenül álldogáltam a fürdőszobaajtóban; utasítás nélkül semmit sem mertem tenni. Szerencsére még idejében rám szóltak, hogy mehetek a WC-re. Másnap reggel injekcióra ébredtem - a mai napig fülemben cseng a nővér hangja, ahogy mondta: „Zsuzsikám, kapsz egy injekciót." - Ettől a pillanattól kezdve felébredésemig szinte semmi emlékem nincs egyetlen homályosan derengő esemény kivételével: valamilyen színes korongokat helyeztek el a testemen; egy nagyon kedves, szelíd hang hajolt fölém, és tőlem kérdezte, hogy melyik színű korongot hova tegye. Emlékszem, hogy alig bírtam neki válaszolni, nagyon nehezemre esett, hogy a szájamat úgy mozgassam, hogy érthető hangok jöjjenek ki rajta. Bizonyára azt figyelték, hogy mikor alszom el.

     Nem tudom hány nappal a műtét után arra ébredtem, hogy zöld köpenyes alakok valami nagyon finom folyadékot csöpögtetnek az ajkamra. S a zöld köpenyek egészen halkan, lágyan, a szüleim hangján suttogtak.

     Aztán teljesen magamhoz tértem. Emlékszem, amikor megszabadítottak a katétertől. Bár egy kicsit túl korainak bizonyult, s már arra készültek, hogy visszadugják, de ettől annyira megijedtem, hogy végre sikerült a dolgomat elvégeznem. Olyan emlékeim is vannak, hogy éjszakára bepelenkáztak, - bár én nagyon tiltakoztam, s bizonygattam, hogy nem fog többé előfordulni - s közben morogtak, hogy lám-lám, nem kellett volna még megszüntetni azt a katétert. Ezen napok valamelyikén újra meglumbáltak. De ezennel nem volt olyan borzasztó élmény, hiszen úgyse keltem föl. Meg az is lehet, hogy ezúttal kevesebb gerincfolyadékot vettek el tőlem.

     Pár nap múlva már az infúzió is eltűnt, s fel kellett ülni. Nagyon utáltam: szédültem, forgott velem a világ, meg egyáltalán, olyan furcsa volt! S a fejemet is olyan nehéz volt megtartani! Egy vörös hajú nővér azt mondta, hogy kicsit túl sokat kényeskedem.

     Egy borzasztó fürdőszobai élményt is szereztem: kivittek, hogy megmosdassanak, aztán kifolyt a kávé, s engem csóré-purdén ott felejtettek a pelenkázó asztalon. Csak vártam-vártam, hogy mikor jönnek értem, szólni nem mertem, vékony hangomat úgyse hallották volna. El is szundítottam közben, pedig nagyon fáztam.

     A pólyázó fölött a falon volt egy tükör. Nagy nehezen felemeltem annyira a fejemet, hogy éppen megláttam magam benne. Emlékszem, a látvány kicsit megdöbbentett, bár nem ért váratlanul, hiszen a doktor bácsi mondta, hogy le fogják vágni a hajamat. De azért mégis érdekes volt meglátnom magam ilyen apró, tüsi hajjal, kötéssel a nyakamon, már csak azért is, mert felébredésem óta erre egyáltalán nem gondoltam. Nem éreztem bánatot miatta, nem volt szükségem a hajamra, meg aztán valahogy föl se fogtam teljesen, hogy magamat látom a tükörben. Viszont a nyakam úgy megfájdult, hogy jobbnak találtam, ha abbahagyom a bámészkodást. Mikor a nővér végre visszavitt a szobába, olyan rossz mozdulattal vett az ölébe, hogy ismét élesen belenyilallt a nyakamba a fájás. Ezután a rémes élmény után kértem meg, hogy édesanyával fürödhessek meg, délutánonként. (Szegény nővérkék boldogan megengedték, hisz úgyis annyi dolguk volt! )

     Aztán még jobban lettem, átkerültem az első szobába. Ennek azért is örültem, mert itt ha a szoba felé fordultam is, - az ágyam ugyanis a fal mellett volt - nem láttam a padló pepita kockáit, amitől az előző helyemen nagyon szédültem.

     S úgy vártam mindig a délutánokat! Mikor hallottam, hogy valaki sietős léptekkel csoszog a szobám felé, amennyire tudtam, az ágy korlátjába kapaszkodva felhúztam magam, hogy mutassam: már milyen ügyes vagyok!

     Egyik délelőtt nyakfájásom közben az jutott az eszembe: lehet, hogy semmi értelme nem volt a műtétnek, hiszen ugyanúgy fáj a nyakam, mint előtte, sőt, most ha fekszem, akkor is fáj. Aztán a kezeimre néztem, s azt gondoltam: talán most már nem lesznek olyan ügyetlenek. S akkor megnyugodtam.

     Minden műtét után volt egy időszak, mikor azt hittem; most már ügyesek lesznek az én ujjaim is; úgy fogom majd meg a teáscsészét, mint a többiek, úgy gombolok, úgy kötöm be a cipőmet, úgy húzom fel a harisnyát, mint a többiek, úgy mozgatom, használom majd az ujjaimat, mint a többiek. S ezt nemcsak hittem, hanem próbáltam is; elképzeltem, hogy lám, tényleg úgy van. De aztán rá kellett jönnöm, hogy jó irányba semmi változás nem történt.

     Pár nap múlva a doktor bácsi kiszedte a varratokat. Ettől nagyon féltem, s bár nem mertem mondani, ő mégis észrevette, s megnyugtatott, hogy ez csak olyan lesz, mintha szúnyogok csipkednék a nyakamat.

     Utolsó kórházi emlékeim egy piros fotelhez kötődnek - ma is a szemem előtt van ez a szivaccsal töltött bőrfotel. Ebben a fotelben üldögéltem, mikor Mária néni meglátogatott. Nem ismert meg, azt hitte, hogy egy kisfiú vagyok, úgy kaptam a keze után, ahogy elment mellettem. S ebben a fotelban üldögéltem az utolsó itt töltött napon is, míg édesapa elment megvásárolni a nyakpántot, s míg megírták a zárójelentést.

     Nem szerettem a nyakpántot, mert meleg volt, és mert magasra nyomta az államat, de a haza vezető úton - és később is - nagy szolgálatot tett; csökkentette a kocsi zötykölődése okozta fájdalmakat.
 

Vissza a kezdőlapraVissza a tartalomjegyzékhez