Kilenc éves koromban agydaganattal megoperáltak, majd
négy évvel később még három műtéten estem át az alapbetegségem kiújulása miatt.
(Nem szerettem a nyakpántot, mert meleg volt, és mert magasra nyomta az államat, de a haza vezető úton - és később is - nagy szolgálatot tett; csökkentette a kocsi zötykölődése okozta fájdalmakat.) Az 2. fejezet folytatása
Hazaérve kiszálltunk a kocsiból, s édesapa az ölében felvitt a második emeletre. A nagyszobában vetettek nekem ágyat, ahol még ott tündökölt a karácsonyfa is. Testvéreim közül csak a két kicsi volt otthon, a másfél éves öcsém, és a nagycsoportos húgom, aki éppen betegeskedett, így nem volt oviban. De szinte megközelíteni sem mert engem, meg volt illetődve, inkább átsomfordált a gyerekszobába. Én hol a fotelban üldögéltem, hol visszakéredzkedtem az ágyba, a nyakpántot hol kértem, hol nem, sehogy sem volt jó.Délután hazaérkezett előbb a második osztályos húgom, majd a nővérem is. Ők már be mertek jönni a szobába és köszöntek is, de ők is nagyon feszélyezettek voltak, még puszit sem mertek adni. Ezt a „most mi legyen" hangulatot csak öcsém tudta megtörni, aki nevetve táncikolta körül a fotelt, megsimogatott, puszilgatott, rám mosolygott. A többi testvéremtől azonban kicsit elidegenedtem.
Az évek során, betegségem későbbi fázisaiban sokszor felújult ez a már éppen feloszlani látszó feszélyezett viszonyunk. Mintha nem tudnánk, hogy igazában mit is kezdjünk egymással - én legalábbis így éreztem.
Egy hétvégét nyugalomban töltöttem el, de hétfőn korán felébresztettek; sugarazásra kellett menni. Hónapokon keresztül minden délelőtti program ebből állt. Sokáig nagyon nehezen ment a reggeli kelés, mindig az ájulás kerülgetett, többször valóban el is ájultam; volt, hogy a vérpezsdítő hideg-meleg zuhanyozás közben. E reggeleknek másik borzalmas élményei a reggelik voltak. Semmi étvágyam nem volt, pár falásnál többet nem bírtam enni, gyomrom minden porcikája tiltakozott ez ellen. Pedig olyan sovány voltam, hogy aki rám nézett, rögtön megéhezett. Az evés azért is ment olyan nehezen, mert annyi erőm sem volt, hogy a kanalat a szájamhoz emeljem. Édesanya segített; egy kanállal ő, eggyel én merítettem a levesből - de csak az ő kedvéért.
A kivizsgálások kezdetétől mindezidáig egyszer sem sírtam, akárhogy fájt, akármilyen rossz volt, akármilyen rosszul éreztem magam. Úgy viselkedtem, mint egy szárnyaszegett madárka, aki összekuporodva, ijedten pislogva lapul fészkében. Most azonban, - mint amikor egy gát átszakad - zokogva borultam édesanya vállára, hullt a könnyem, mint a záporeső.. Majd mikor megnyugodtam, szepegve csak ennyit mondtam bánatom okául: „Én is akarok játszani!"
Aztán fokozatosan egyre jobban lettem; már önállóan jártam, egyre biztosabban. Emlékszem, mikor először kitámolyogtam (egyedül!) a hosszú előszobán keresztül a konyhába, ahol édesanya mosogatott. Aztán eljött az az ünnepélyes pillanat is, amikor először mentem fel a saját lábamon azon a kis emelkedőn, mely a kórház ajtajához vezetett fel. - Ugyanis ennek a kis emelkedőnek a két szélén négy-négy virágtartó állt, s édesapával megegyeztünk, hogy mindennap egy virágtartónyi úttal többet teszek meg a magam lábán.
Szenczi Molnár Albert : 42. Zsolt fordítása
/3. versszak /Én lelkem, mire csüggedsz el,
Mit keseregsz ennyire?
Bízzál Istenben, s nem hágy el,
Kiben örvendjek végre,
Midőn hozzám orcáját,
Nyújtja szabadítását.
Ó, én kegyelmes Istenem,
Mely igen kesereg lelkem!
Tavasz közepén jártunk már, mikor végre eljött a kezelés utolsó napja. Ennek alkalmából édesanya vett nekem egy nagyon szép, különleges levelű dísznövényt. Sajnos ez hamar elpusztult, én viszont napról napra egyre erősebb, ügyesebb, mozgékonyabb lettem. Sokat játszottam kisöcsémmel, jó időben kint a kertben, máskor benn a szobában. Tanulnom nem kellett semmit, hiszen a negyedik osztályt úgyis újra kellett járnom. Egyedül a jobb kézzel való írást kellett megtanulnom, mivel eddig balkezes voltam, de a bal kezem nagyon ügyetlen maradt; írni többé nem tudtam vele.Mikor áprilisban felköltöztünk a Szabadság-hegyre, én már teljesen jól voltam. Csak hajam nem volt; amennyi már kinőtt volna, az a sugarazástól kihullott, ezért édesanya csináltatott nekem műhajat. De nem szerettem, ritkán vettem fel, mert nagyon füllesztő volt, rosszul éreztem magam benne. Egyik vasárnap a templomban találkoztunk az osztályfőnökömmel. Nagyon megörült, látva, hogy már jól vagyok, s biztatott, hogy látogassak egyszer el az iskolába. Így tehát első önálló utam az iskolába vezetett: meglátogattam az osztályomat. Aktívan részt vettem az órákon, még a táblára is írtam, - pedig még csak akkor tanultam írni a jobb kezemmel! Kedvesek voltak, örültek nekem, jóindulatúan csodálkoztak, hogy jobb kézzel írok. Az osztályfőnök pedig megdicsért, hogy én ülök a padban a legszebben a gyerekek közül. Élveztem ezt a napot, mert vendégként bántak velem; iskolában voltam, de mégis azt csinálhattam, amit akartam. Meg aztán kicsit unalmas is volt már az örökös otthon lét. Öcsémmel eljátszadoztam ugyan, meg kicsit segédkeztem is talán édesanyának, de ahogy fizikai erőm növekedett, egyre jobban vágyódtam arra, hogy ugyanazt csinálhassam, mint testvéreim, s mint a velem egykorú gyerekek.
Otthon sose hordtam a parókát, ha vendégek jöttek, akkor sem. Sőt, haj nélkül, vászonsapkában jártam a világot; nyár elején Dubrovnikba utaztunk (a szülők, és „a három nagy"); édesapa konferenciára ment, s mi is vele mentünk. Emlékszem, előtte nem voltam jól, de igyekeztem titkolni, hogy nehogy itthon hagyjanak, vagy a többiek utazása is elmaradjon. Első nap Metsugorje-ban szálltunk meg. Éjjel magas lázam volt, így másnap nem tudtunk felmenni a hegyre, ahol a Szűzanya megjelent. De aztán szerencsére jobban lettem, s a kisebb-nagyobb nehézségek ellenére élveztem az utazást, jókat fürödtem a tengerben, bár a hullámzás eléggé megnehezítette a dolgomat. Egyik este csodálatos élményben volt részem: ahogy hazafelé sétáltunk, hirtelen sokkal erősebbnek éreztem magamat, biztonságosabbnak a járásomat, s nekiiramodtam az utcának, mint mikor a járni tanuló kisgyerek hirtelen ráérez a fortélyra. Jól emlékszem erre az érzésre, sose fogom elfelejteni.
Ez az az érzés, melyet későbbi műtéteim után már soha nem éreztem. Pedig úgy hiányzik!
Paróka nélkül mentem nyáron unokatestvéremékkel Sajkodra is. A négy éves kislány egyszer csodálkozva meg is jegyezte: „Nézzétek, a Zsuzsinak alig van hátul haja!" De nagybátyám megmentett attól, hogy konfliktusba kerüljek; mondta, hogy nekem is ugyanúgy ki fog majd nőni; s megsimogatta a fejemet.
Még egy ehhez hasonló, hittantábori emlék jut eszembe ezzel kapcsolatban: az egyik lány megkérdezte tőlem, hogy mitől nincs hajam. Én nem tudtam, hogy mit mondjak, - az eszembe se jutott, hogy megmondjam: mert műtöttek, és ezért levágták - de a vezetők kisegítettek ekkor is. Ebben a táborban egyébként már teljesen jól voltam, minden programon - úszáson, labdázáson, kiránduláson - részt tudtam venni. Egyszer lettem csak rosszul a reggeli ima alatt, de még idejében leültettek, így nem ájultam el. Tetszett ez a tábor, de azért mégiscsak vágyódtam már haza, s a második turnus idején már nem maradtam ott; szüleim értem jöttek, és hazavittek.
Szenczi Molnár Albert : 42. Zsolt fordítása
/ utolsó versszak /Én lelkem mire csüggedsz el,
Mit keseregsz ennyire ?
Bízzál Istenben, s nem hágy el,
Kiben örvendek végre.
Ki nekem szemlátomást,
Nyújt kedves szabadulást,
Nyilván megmutatja nékem,
Hogy csak Ő az én Istenem.
