Költő S. Zsuzsanna
EGY ÉLETRAJZI ADAT
 

Kilenc éves koromban agydaganattal megoperáltak, majd
négy évvel később még három műtéten estem át az alapbetegségem kiújulása miatt.

3. fejezet
A kis fatornyú templom

Műtét után 3 évig panaszmentes. Írástanulásnál a jobb kezét kezdte használni. A kontroll vizsgálatoknál enyhe ferde fejtartás és a felső végtagokban minimális ügyetlenség volt észlelhető.

     Lassan eljött az ősz is, az iskola is. Én újra a negyedik osztályt kezdtem járni. Sajnáltam, hogy más lesz az osztályfőnököm és az osztályom, mert szerettem őket. De aztán hamar megbarátkoztam az új osztályommal is. (Csak a fiúk cukkoltak folyton.)

     Erről az évről nem sok emlékem maradt. Arra emlékszem, hogy az osztály egyik legjobb tanulója voltam, minden könnyen ment. Irigykedtek is sokan emiatt, meg segítségemet is igényelték a dogáknál. A tanulmányi vetélkedőknél, fejtörőknél is gyorsan vágott az agyam, sokszor „kizártak" a játékból, hogy ne raboljam el a többiektől a lehetőséget. Rengeteget jelentkeztem, aktívan részt vettem az órákon; valóban negyedikes zugligeti iskolásnak tartottam magam, pezsgett bennem az élet.

     Ez talán furcsának hangzik, hiszen ez a természetes - de a gimnázium évei alatt pontosan ez volt az , ami hiányzott belőlem. Úgy ültem az iskolapadban az osztálytársaim között, mintha nem közéjük tartoztam volna, mintha csak álom lett volna az egész. S ezt a furcsa érzést, ezt a burkot az se törte meg, ha nagy ritkán kihívtak felelni. Emlékszem, mikor elsőben énekórán felszólítottak. Hihetetlennek tűnt, hogy az én nevemet mondják! Valahogy olyan érzés kísér mindig, mintha csak álmodnám, ami történik. Olyan homályos az egész világ! S cseppet sem csodálkoznék, ha egyszer csak vége lenne ennek az egésznek, s ahogy kinyitnám a szemem, a kórházi ágyon találnám magam a csövek és drótok között.

     Bár mozgásom csaknem teljesen rendbe jött - a legapróbb kézmozgásoktól eltekintve - tornázni még nem tornáztam, fel voltam mentve. De odahaza sokat „sportoltam" - ha nem is olyan merészen, mint a többiek; együtt bicikliztem, futkároztam, tollasoztam, labdáztam, télen szánkóztam, korcsolyáztam velük. S különórára is jártam: zongorára. (Bár már tudtam, hogy zenei pályára nem mehetek. Nem is tudtam más gyerekhez hasonlóan haladni tanulmányaimban; sok olyan technikai rész volt, ami egyáltalán nem ment, ilyenkor más darabot kerestünk.) Egyszer még csellózni is újra megpróbáltam (nem otthon, a zeneiskolában!) Olyan sóvárogva ültem ugyanis a nővérem óráján! De persze egyáltalán nem ment. Hittanra is, sőt, mikor hangom is megerősödött scholára is jártam, a zugligeti templomba. Emlékszem, mikor nagybátyám - aki már régóta ebbe a templomba járt - bemutatta családunkat a plébánosnak. Engem a következő szavakkal mutatott be, miközben végigsimította a fejemet, nyakamat, s rám mosolygott : „Őneki volt egy kis nyakműtéte itt hátul." Imre atya is rám mosolygott; már tudott rólam mindent. De a hittanórát nem az atya tartotta, nagyon sok csoport volt, így világi emberek is segítettek a tanításban. Az én hitoktatóm foglalkozása történetesen éppen ortopédus volt, s rögtön fel is tűnt neki furcsa testtartásom. Meg is kérdezte, hogy nincs-e gerincferdülésem. Határozottan, szinte sértetten válaszoltam neki, hogy nincs, s egyfajta büszkeség töltött el, mert úgy éreztem, hogy nekem egy kis gerincferdülésnél súlyosabb betegségem van.

     Erről az évről még egy konkrét emlékem van: mikor egyszer a tesitanár, Laci bá tartotta nekünk a technika órát, akiről tudtam, hogy ugyanúgy sugarazták, mint engem, s talán műtötték is. Valamiféle „rokoni kapcsolat"-ot éreztem kettőnk között. Igyekeztem úgy ülni, hogy lássa érdekes „frizurámat", mely elől sima, hátul göndör volt a sugarazás miatt; találgattam : vajon észre veszi-e, hogy a „rokona" vagyok? Odamentem hozzá, hogy segítsen a tűbe befűzni a cérnát; társat kerestem ügyetlen mivoltomnak. És sehogy sem értettem: hogy lehet az, hogy ő nem ügyetlen, hogy lehet tesitanár, ha egyszer ő is beteg volt, mint én!

     Elsősorban őmiatta kezdtem ötödikben tornázni, meg a barátnőm miatt is, aki nagyon sportos volt. Minden gyakorlatot meg tudtam csinálni, csak a nyakamra kellett vigyáznom. Az elsők között voltam futásban, az osztállyal elmentem úszni is, korizni is, - ha nem is olyan vadul tettem ezeket, minta többiek. Barátnőmmel rengeteget futkároztunk, hegyet másztunk, meredek hegyoldalon a kiálló gyökerekbe kapaszkodva kúsztunk fel a hegytetőre, s ez mind könnyen ment, játékból tettem, élveztem. Sőt, ez a kislány még arra is rávett, - nem is kellett sok ösztökélés - hogy az iskola udvarán, a két rudas mászókán mindenféle mutatványokat csináljunk: „Lepördültünk", „felpördültünk", „csurogtunk", „lógáztunk". S én mindent vele együtt meg mertem enni, sőt, sokszor merészebb voltam, mint ő! Még versenyeztünk is, hogy melyikünk ér hamarabb a gyakorlat-sorozat végére. Avval is eldicsekedtem neki, hogy „állásból le tudok menni hídba", meg is mutattam. Egyetlen kellemetlen élményem volt ezzel kapcsolatban. Ugyanis egyik alkalommal, ahogy éppen pörögtem, barátnőim észrevették, hogy van két kopasz folt a fejemen. De szerencsére nem firtatták, hogy miért, nem is hitték igazán, azt gondolták, hogy csak rosszul látták.

     Akkoriban senkinek sem akartam beszélni betegségemről; szégyelltem a fejemen a nyomait, annál is inkább, mert igazában én magam sem tudtam, hogy mi a bajom, csak azt tudtam, hogy megoperáltak. Ma már éppen fordítva vagyok evvel a dologgal - talán mert nem vagyok olyan tökéletesen jól, mint akkor voltam.

     Sőt, talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy otthon is sok mindenben ügyesebb, lelkesebb, használhatóbb voltam testvéreimnél. Édesapának mindig szívesen segítettem a hajót rendbe tenni, én is napokon keresztül fúrtam, faragtam, csiszoltam, festettem; nagyon szerettem barkácsolni. S a kerti munkához is nagy kedvem volt, sokat segítettem édesanyának; főleg ásni, csákányozni szerettem. Felsőörsi telkünkön naphosszakat dolgoztam teljes erőbedobással, kitartóan egy-egy erdei kunyhó kialakításán, s mérges voltam testvéreimre, akik hamar megunták a fűrészelést, kőfalépítést, már inkább játszani szerettek volna, s nem zavarta őket, ha a kunyhó az eredeti tervek szerint még nem készült el. Erősnek, fáradhatatlannak éreztem magam - és ez nagyon jó érzés.

     Ennek az évnek emlékezetes eseményei közé tartoztak az osztály előtti „szerepléseim" is. Magyar órán gyakran adtunk elő részleteket a János vitézből, hol csak bábokkal, hol pedig színészkedve. Én élveztem ezeket a legjobban, én szerepeltem a legtöbbet! Sőt, egyszer még zongoráztam is énekórán! Pedig hát akkor sem ment már olyan jól, - ha jobban is, mint most- mégis el akartam játszani az osztálynak azt a kis Bach darabocskát, amiről éppen tanultunk. Gátlásosságom a természetes izgulás határait nem lépték túl, ezt pedig az élvezet könnyen leküzdötte.

     Nem úgy, mint később, a gimiben, ahol nemcsak felelni, még jelentkezni sem mertem; valami titokzatos, megfoghatatlan erő húzta vissza a karomat, még akkor is, ha nagyon szerettem volna hozzászólni. Egyszer-kétszer esett csak meg, hogy jelentkeztem. - De hát lehet ezen csodálkozni, mikor hónapok teltek el úgy, hogy nem tudtam beszélni, s egy éven keresztül nem bírtam felemelni a karomat? S ha most már megy is, most is nehezebben, mint régen, lomhán, öregesen, fiatalos frissesség nélkül!

    Húgom ebben az évben kezdett fuvolázni, s ez annyira megtetszett nekem is, hogy én is szerettem volna tanulni. (Ekkorra a zongorázást már abbahagytam: nem ment olyan jól, hogy élvezzem.) Vagy egy órán keresztül kísérleteztünk a tanárnő segítségével,- dicsért, hogy nagyon jó fuvolista szájam van - de nem tudtam a billentyűket lefogni. Azért egy évig jártam hozzá furulyázni, - ez ment valamennyire - még vizsgáztam is. Úgy izgultam a vizsgán, hogy sikerüljön lefogni a hangokat! Szerencsére sikerült; egy olyan darabot választottunk, amiben nem voltak nehéz fogások. Azt mondták, hogy nagyon tehetséges vagyok.

     Olyasmi érzés volt ez a fuvolázással való kísérletezés, mint egy évvel ezelőtt a csellózással volt ugyanez. A zenélni vágyódásnak utolsó, kényszeredett, eleve halálra ítélt megnyilvánulásai voltak ezek. Mint a sziklamászó végső küzdelme, kinek lába alól kicsúsztak a kövek, s ő rémülten próbál még megkapaszkodni a fűszálakban.

     Hatodik osztályos koromra visszagondolva úgy hiszem, ekkor már újra fellángoló betegségem kezdett birtokába venni. Egyelőre még csak a viselkedésemet változtatta meg. Már nem szégyelltem, sőt, inkább igyekeztem kimutatni betegségem nyomait. Gyakran rá is játszottam, volt azonban, - s ezek olyan jól estek ! - hogy észrevették rajtam anélkül, hogy számítottam volna rá. Emlékszem például, mikor az osztálykiránduláson egy magas toronyba másztunk fel, s felérve Laci bá - a „rokonom"! - barátságosan, jóindulatúan ezt kérdezte : „Mi van, Zsuzsa, egy ekkorka emelkedőtől így kifáradtál?" S én éreztem, hogy igazából tudja, mi az oka elfáradásomnak. Ilyen élményeket persze csak a tanárok okozhattak nekem, ezért mindig igyekeztem melléjük telepedni, tőlük kérni segítséget. Mert hiszen annyira kedvesek, figyelmesek voltak velem!... Mint a kórházban a nővérkék.

     Ezen az osztálykiránduláson volt az is, hogy az osztály este sokáig játszott az asztal körül, én viszont inkább ledőltem az ágyra, és elszundítottam. Az osztályfőnököm ébresztett fel, hogy menjek zuhanyozni. Később csodálkoztam, hogy a osztály nem cukkolt amiatt, hogy nem játszottam velük, pedig még akadályoztam is őket a játékban, mivel útjukba esett az ágyam.

     Ebben az évben kevésbé szerettem már tornázni, gyakran csak azért mentem, hogy Laci bával találkozhassak. Nem ment olyan jól a játék, mint a többieknek, főleg a kosarazás nem, pedig legtöbbször azt játszottunk. Nem is nagyon passzoltak nekem - nem is bántam. Gyakran csak úgy sétáltam a csapat után. Egy emlékezetes élményt szereztem ezekből a kosarazásokból. Ugyanis egyetlen egyszer - rendkívüli módon - nagyon jól tudtam játszani! Fürgén szaladtam a röpülő labda után, passzoltam, kosárra dobtam, cseleztem. Örültek is a lányok, s kérték, hogy mindig így játsszak; de hát ez csak egyszer adatott meg. Úgyhogy egyre többször fordult elő, hogy át sem öltöztem tornaruhába.

     Ebben az évben két ízben is támadt kellemetlenségem abból, hogy nem tudtam, mi a betegségem. Egyszer tesi órán, mikor egy goromba modorú, fiatal srác tartotta az órát. Nem hitte el ugyanis, hogy én fel vagyok mentve - felmentést ugyanis minden évben kaptam, csak magánszorgalomból tornáztam. S mikor bukfencezni kellett, arról se hitte el, hogy nekem nem szabad. Pedig bizonygatta barátnőm is, hogy engem műtöttek, de erre is csak azt mondta, hogy őt is műtötték, a gyomrát. A másik konfliktusba akkor keveredtem, amikor „önkéntes alapon" futóversenyre kellett menni. Becsöngetéskor aki jelentkezett rá, az leülhetett, a többieknek azonban állva kellett maradniuk, s nyomós okkal indokolniuk, hogy miért nem érnek rá. Nagy bajban voltam, nem tudtam, hogy mit mondjak. Hiszen ekkor már különórára sem jártam, csak hetente egyszer kézműves foglalkozásra egy ismerősünkhöz - ehhez is lett volna kedvem, tehetségem; nagyon szerettem rajzolni, agyagozni, szőni. ( Persze ekkor már nem komoly szándékkal tanultam ilyesmit, hiszen tudtam, tapasztaltam, hogy ügyetlen a kezem hozzá.) De ennek az órának az időpontja nem ütközött a versenyével. Mikor rám került a sor, nagy kínomban amilyen halkan csak tudtam, azt lódítottam, hogy azért nem tudok elmenni, mert ha futok, fáj a nyakam. Nem hallotta meg a válaszomat senki, a kérdező tanár sem, de szerencsére az osztályfőnököm, aki szintén jelen volt, segített rajtam: mondta, hogy én fel vagyok mentve tesiből. A kellemetlen része nem is ez volt ennek, hanem, hogy óra után a lányok közül többen odajöttek hozzám, s faggattak, hogy miért nem tudok elmenni. Én csak hebegtem-habogtam, dadogtam betegségről, műtétről, de ők csak gúnyosan nevettek, hitetlenkedtek, irigykedtek, mivel ők sem akartak futni.

     Ez év virágvasárnapján a templomi énekkarosok közül engem is megválasztottak „ruhás"-nak. Ez azt jelentette, hogy nekünk, -négy scholás kislánynak - az asszisztencia előtt kellett kivonulnunk, miközben a kórus ezt az antifónát énekelte: „Jeruzsálem gyermeknépe leterítvén ruháit az útra..." Az oltár elé érve pedig le kellett vegyük kék gallérunkat, - ez volt a scholások ruhája - s le kellett terítenünk azokat a földre, hogy a pap majd végigmehessen rajta. Bár a lassú tempóban való járás ekkor még semmi nehézséget nem okozott, legszívesebben nem vállaltam volna el ezt a feladatot. S a főpróbán bekövetkezett, amitől féltem: ahogy ki akartam rántani a nyakamnál megkötött masnit, az összebogozódott! Nem tudtam idejében levenni a galléromat, s a karnagy, akivel próbáltunk, mérgesen rám szólt, hogy miért ökörködöm. Otthon aztán sírva fakadtam, hogy én nem akarom, nem tudom ezt megcsinálni! Végül kitaláltuk, hogy majd a húgom úgy köti meg a masnimat, hogy az egyik szára annyival lejjebb lógjon, mint a másik, hogy lássam, s így ki tudjam majd szépen nyitni. Ettől megnyugodtam. De vasárnap mégis ért még egy kellemetlen dolog evvel kapcsolatban, ugyanis mikor felöltöztünk, s felálltunk a kivonuláshoz, az egyik scholás lány mégegyszer végignézett rajtunk, hogy szépen vettük-e fel a gallért. S az én furcsa masnim persze rögtön feltűnt neki! Azonnal hozzám lépett, hogy rendesen bekösse, s közben viccelődve megjegyezte: „Hogy lehet az, hogy valaki tizenkét éves létére nem tud felöltözni?!" Én kitéptem magam kezei közül, és sírva szaladtam húgomhoz, hogy megint kösse be a megbeszélt módon. A lány, aki nem akart semmi rosszat, értetlenül bámult utánam, de a karnagy - a történtek után - átlátta a helyzetet, és odaszólt neki: „Hagyjad, mert nem tudja másként kinyitni!"

     Aztán a tanulás, koncentrálás is egyre nehezebben ment, egyre több négyes, hármas csúszott be. Otthon is nehezebben ment, az iskolában sem vettem már olyan vidáman, aktívan részt az órákon. Bár szüleim elvittek, felvételiztettek a Patronába, nem vettek fel.(A később történtek után csak hálát adhatok ezért; sehol máshol nem találtam volna olyan szerető, megértő tanárokra, mint a Szent Margit Gimnáziumban.) Legkedvesebb idő töltésem az volt, hogy a nagyszobai fotelban üldögéltem és pityeregtem. Ha édesanya zongorázott, még jobban szerettem: a zenére mindig könnyű pityeregni. Mintha előre kisírtam volna magamat, hogy a borzalmas megpróbáltatásokat majd könnyebben el tudjam viselni.

     Emlékszem, mikor hatodik utáni nyáron elhatároztam, hogy a következő évben rendesebben fogok tanulni, még beosztást is készítettem. Honnan tudhattam volna, hogy mi vár rám, hogy az élet másként fog alakulni?

Reményik Sándor: Templomok

Én csak kis fatornyú templom vagyok.
Nem csúcsíves dóm, égbeszökkenő,
A szellemóriások fénye rám ragyog.
De szikra szunnyad bennem is: Erő.

S bár irigykedve holtig bámulom
A dómok súlyos, drága titkait,
Az én szívem is álmok temploma,
És Isten minden templomban lakik.

 
Vissza a kezdőlapraVissza a tartalomjegyzékhez