Költő S. Zsuzsanna
EGY ÉLETRAJZI ADAT
 

Kilenc éves koromban agydaganattal megoperáltak, majd
négy évvel később még három műtéten estem át az alapbetegségem kiújulása miatt.

A 4. fejezet folytatása

(Nem sokkal kórházba kerülésem előtt eljött hozzám Árpád atya, és megkent a betegek kenetével. Majd édesanya befonta szép, vastag hajamat, s a fonatot levágta, hogy megmaradjon emlékbe, ha már ilyen szépen megnőtt.)

 

     Húsvét után néhány nappal vittek be a kórházba. A saját lábamon mentem fel a gyerekosztályra, szüleim támogatásával. Idegenkedtem attól, hogy kocsiba üljek, mint valami súlyos beteg! Édesapa meg is jegyezte: örül annak, hogy ilyen makacs vagyok, de igazában az a fontos, hogy majd a műtét után legyek az.

     Rögtön az intenzívre vittek, pizsamába öltöztettek, lefektettek, monitorra kapcsoltak. Az ujjamra is rácsíptettek egy kis műszert, ami piros fényével teljesen átvilágította vékony ujjamat, és nagyon kellett rá vigyázni, mert könnyen elmozdult, és ilyenkor a gép éles hangon sípolni kezdett.

     Mikor kicsit magamra maradtam, körüljártattam szemem a szobán. Az egész szobában egyedül voltam. De a szoba nagy üvegablakain át lehetett látni a másik szobába. Az valamivel nagyobb volt, három ágyas.

     Boldog voltam. Kényelemben, biztonságban éreztem magam a hófehér, tisztára suvickolt szobában, a hatalmas, kényelmes, puha ágyban, melynek fej- és lábrészét távirányítóval lehetett állítani. Bár én annyira sem bírtam mozogni, hogy magam állítgathassam, a nővérkéknek így is nagy segítséget nyújtott. Mekkora változás történt itt 90. óta! Az egész gyerekosztályt átépítették, modernizálták. Mennyivel barátságosabb lett, mint akkor volt! És a nővérkék is mindannyian olyan aranyosak! S a legtöbbjük olyan fiatal, hogy tegezhettem őket. Volt köztük egy-kettő, akit már régről ismertem, ők is megismertek, s „örültek" a viszontlátásnak.

     De nem sokáig „hagytak békén", egymás után jöttek az ilyen-olyan orvosok, ápolók, hosszasan vizsgáltak, vért vettek. Majd tüdőszűrésre is elvittek: egy zöld ruhás, fiatal férfi jött értem egy kerekes betegszállítóval. Levették rólam a monitor drótjait, s ő felkapott, átrakott a hordágyra, betakart egy kínosan tiszta, zöld lepedővel, és mentünk röntgenre.

     Nagyon furcsa érzés volt ilyen tehetetlenül feküdni, betegesdit játszani! Idegenkedtem tőle, és sokáig tartott, míg megszoktam, hogy zöld lepedővel letakarva ide-oda tologatnak, mint ahogyan azt a filmekben láttam. Eleinte rossz érzéssel töltött el, ha végigtoltak a folyosón a várakozó járóbetegek között. Később aztán megszoktam, s még túlzásba is estem, élveztem, hogy ilyen beteg vagyok, ennyivel betegebb, mint a többiek.

     Mikor visszavittek az ágyba, s újra elrendeztek körülöttem mindent, addigra az ebéd is megjött. Kicsit feljebb emelték a fejemet, (lám, milyen jó ez a modern ágy!) és pár kanállal adtak a levesből, de hamar félrenyeltem, s elment az evéstől a kedvem. Délután összegyűltek az orvosok az ágyam körül, s azon „vitatkoztak", engedjék-e, hogy magam egyek, nem lesz-e tüdőgyulladás belőle, s akkor lőttek a műtétnek! De aztán a főorvos álláspontja győzött, aki azt mondta, hogy ezt a pár napot még kibírom, ha óvatosan eszem; ügyes kislány vagyok. Ezután már nem jött több orvos, nem volt több vizsgálat; nyugodtan pihenhettem. A nővérke oda-odajött hozzám, kérdezgette, nincs-e szükségem valamire, vagy kedvesen mondta: „Próbáljunk meg egy picit inni, jó?", s odatartotta szájamhoz a poharat, melyből szívószállal ittam néhány kortyot.

     Harmadnap reggel vittek a műtőbe. Még előző este lenyírták a hajamat. Miközben nyírták, eszembe jutott, hogy négy évvel ezelőtt már nem voltam ébren, mikor lenyírták. Felelevenedtek az emlékeim, s kicsit félni kezdtem. A srác, aki nyírt, észre is vette, s megkérdezte. „Sírsz?" Mire én gyorsan válaszoltam, hogy nem. Erre még hozzátette: „Azt hittem, sírsz." Másnap korán bejött hozzám a nővérke, s az ágyam melletti asztalon neszezett valamivel. Felismertem ezt a neszt, tudtam, hogy injekciót állít össze. Ilyenkor mindig találgattam, vajon nekem készíti-e, vagy másnak. Most azonban biztos voltam benne, hogy az én altatóm lesz az. S valóban, a következő pillanatban ágyamhoz lépett, hogy beadja. Fellélegeztem, mert már aludni akartam. Egy kicsit fájt, mert már agyon volt szurkálva a combom - mivel a gyógyszereket nem tudtam tablettába lenyelni. Ez a műtét előtti utolsó emlékem.

     A műtét egy csütörtöki napon volt. Teljesen csak hétfőn tértem magamhoz, a hétvégét bódult kábulatban töltöttem. Csak két emlékem van ezekről a napokról, mely emlékek úgy emelkednek ki a szürke homályból, mint egy-egy festett, színes kép. Legelőször édesanya kék köpenyes alakja lépett ki a ködből, aki mosolyogva mondta, hogy a műtét nagyon jól sikerült. (Ugyanezt mondta később édesapa is, és azzal bizonyította, hogy most csak oxigénnel hoztak le a műtőből, míg 90-ben lélegeztetővel.) A másik ködből kilépő alak az egyik nővér volt, - nem tudom, hogy melyik - aki nevetve lépett az ágyamhoz, s ezt mondta: „Hű, de nekivetkőztél!" S teljesen szétnyílt pizsamámat - melyet a monitor drótjai feszítettek szét - begombolgatta. Azt nem tudom, hogy e két esemény közül melyik történt előbb, illetve később. S másra semmire nem emlékszem, pedig a későbbi mesélésekből megtudtam, hogy tulajdonképpen már ébren voltam, beszéltem is.

     Mikor hétfő környékén teljesen magamhoz tértem, feltérképeztem helyzetemet - amennyire tudtam. Rájöttem, hogy megkatétereztek, hogy mindkét csuklómra, jobb lábamba infúzió van bekötve, egy pedig a nyakamba - ez maradt leghosszabb ideig. A monitor drótjai, meg a kis csipesz az ujjamon szintén rajtam voltak, meg egy vérnyomásmérő, mely időnként működésbe lépett. Mikor már rendesen etettek, azt is észrevettem, hogy egy luk van a szájam bal csücskében, ugyanis a pépes étel minduntalan kikandikált rajta. E lyuk úgy keletkezett - mint később megtudtam - hogy egész hétvégén rágtam a szájam, s mivel nem éreztem vele, jó nagy darabot kiharaptam belőle. A nővérkék ugyan gyakran rám szóltak - de erre egyáltalán nem emlékszem. A nővérkék szörnyülködtek, azt mondták, hogy ők már ordítanának fájdalmukban. Én azonban továbbra sem éreztem a szájammal semmit, az ecsetelés sem csípett egyáltalán.

     Körülbelül egy hetet feküdtem az intenzíven. Ez alatt sokat aludtam, de mikor ébren voltam, akkor sem foglalatoskodtam semmivel. Olvasni nem tudtam a szédülés miatt, a TV-t sem tudtam nézni; nem is érdekelt. Muzsikát hallgattam volna szívesen, de nehezen jött be az adás a sok kórházi gép miatt, meg aztán az én monitorom is hangosan kattogott; a doktornő nem engedte, hogy lehalkítsuk. Igaz, fülhallgatót használhattam volna, de azt nem szeretem, mert a jobb fülemmel rosszabbul hallok. Délutánonként édesanya gyakran olvasott nekem: művelődésem csupán ennyiből állt. De nem unatkoztam, az idő valahogy gyorsan telt mégis. Reggel későn ébredtem fel, megreggeliztettek, jött a vizit, a kezelések (vérvétel, lumbálás stb.),utána már hamarosan jött az ebéd, s a csendespihenő: a boldog várakozás ideje. Nem is kellett soká várni, már suhogtak is a nylon talpak, és én találgattam, hogy vajon az én édesanyám közeledik-e. Aztán sajnos a látogatás idejének is hamar vége szakadt, s jött a vacsora, a fürdetés, és az alvás. Fürdetni már az éjszakás nővér fürdetett. Az ágy mellé állított egy finom habfürdős vízzel teli dézsát, s megnedvesített törülközővel végigmosta a testemet, amit e rövid időre megszabadított a monitor drótjaitól, meg a vérnyomásmérőtől. A lepedőmet is mindig kicserélte, ehhez nekem oldalra kellett fordulnom valamennyire; ilyenkor gyakran viccelődve, barátságosan megjegyezte: „Nézd, hogy fordul már, mint egy táncosnő!" Mikor szárazra törült, megigazította rajtam a monitor tappancsait, ha kellett, kicserélte őket, visszahelyezte a drótokat, majd tiszta pizsamát adott rám, betakart, felhúzta az ágy korlátját, elhalkította a lámpát, és átsietett a másik szobába mosdatni.

     Szerettem ezeket a fürdetéseket, a tiszta ágynemű finom érzését, elnéztem a nővérke ügyes, fürge mozdulatait, hallgattam barátságos, szelíd hangját, ahogy beszélt hozzám. Ezeknek az estéknek hangulata, színei, illatai olyan élesen beleivódtak emlékezetembe, mintha csak pár nappal ezelőtt lettek volna.

     Ahogy múltak a napok, lassacskán megszabadítottak a csövektől, drótoktól. Legelőször csuklóimról szedték le az infúziót. Emlékszem, az egyik vastagon be volt kötve gézzel, s az egész csurom vér volt: valahogy elmozdulhatott a tű. Mikor észrevették, leszedték; azt mondták, hogy már úgyse kell. Érdekes élményem volt a katéterrel is. Egyik alkalommal ugyanis éreztem, hogy vizelnem kell, de nem szóltam, hiszen tudtam, hogy katéterem van. De az valahogy mégis rosszul működött, mert kieresztette a vizeletet. Mintha bepisiltem volna. Nem sokkal ezután azonban a katétertől is megszabadítottak, majd a monitort is elvették, - barátságosan mondták: „látod, milyen jól vagy már; a monitor sem kell!" - úgyhogy teljesen szabad lettem, leszámítva azt az egy infúziót, ami a nyakamba ment. Ettől kezdve mindennap a látogatási idő alatt kiültettek az ágyam mellé egy fotelba. Az egyik ilyen alkalommal szereztem magamnak egy igen kellemetlen élményt: éreztem, hogy dolgomat kell végeznem, s szóltam is a nővérkének, aki visszasegített az ágyba, de ez a mozgás elég volt ahhoz, hogy ne bírjam megvárni, míg hozzák az ágytálat. Nagyon rosszul esett, hogy tizennégy éves létemre előfordulhat ilyesmi. (Az évek folyamán aztán még több ilyen igen kellemetlen alkalom hívta fel a figyelmemet arra, hogy nem nagyon tudom visszatartani szükségletemet.)

     Néhány nap múlva tolókocsiba ültettek, és átvittek az intenzívről a gyerekosztály másik részébe. Ez is sokkal modernebb volt, mint négy évvel ezelőtt. 3-4 ágyas szobák voltak, s a legtöbb ágy mellett műszerfal is volt. Engem is egy ilyen ágyba fektettek, hogy oxigén mellett legyek. Az ágy itt is kényelmes volt, de állítgatni sajnos nem lehetett.

     Itt már nem éreztem olyan jól magam. Bár magamforma lányokkal voltam körülvéve, akik jóba lettek egymással, sokat beszélgettek, én nem csatlakoztam hozzájuk, hiszen egyedül fel se tudtam ülni. Közöttük kezdtem észrevenni, s kezdett zavarni, hogy beteg vagyok. S halk hívásomra már nem jött olyan gyorsan a nővérke, hiszen messze volt, meg se hallotta, gyakran még szobatársaim sem, pedig igyekeztek segítségemre lenni. Egyik éjjel is ez okból kifolyólag vizeltem be. Ez után az eset után adtak nekem egy telefont, hogy ha beleszólni nem is tudok, a gombját nyomjam meg, ha szükségem van valamire.

     A nagyobb, műtétre váró lánykák többször odajöttek hozzám, kérdezgették, milyen volt a műtét, mikor vágták le a hajamat, milyen hosszú volt azelőtt, nem bánkódom-e nagyon, hogy levágták. Én egy-egy szóval igyekeztem válaszolni, nem nagyon tudtam beszélni, jobban szerettem, ha egyedül hagytak. De ők nagyon féltek a műtéttől, s a minket vizitáló orvost faggatták, hogy milyen lesz, nagyon rossz lesz-e. Az orvos erre nevetve rám mutatott, s azt mondta: „Kérdezzétek meg tőle! Látjátok, semmi az egész, ő már túl is van rajta!" Én meg magamban azt gondoltam, hogy szegényekre nem volt valami jó hatással, hogy közéjük tettek. Ők ugyanis sokkal jobban voltak, mint én, jól mozogtak, beszéltek, soha eddig kórházban nem voltak, élték serdülőkoruk életét, játszadoztak, tanulgattak, fiúzgattak, el se tudták képzelni, hogy milyen betegnek lenni. Engem látva azonban biztosan rádöbbentek, hogy milyen betegek.

     Néhány nap nyugalomban telt még el, aztán délelőttönként tornáznom kellett. A gyógytornász is aranyos volt, de szigorúbb, mint a nővérkék. Nem szerettem tornázni, mert nehezen ment, főleg mikor felültetett, és labdázni kellett! Nem szerettem mozogni, de tudtam, hogy muszáj, úgyhogy engedelmesen csináltam a gyakorlatokat, sokszor még dicséretet is kaptam. Később aztán, mikor nyakamból is kivették az infúziót, sétálgatni is kezdtünk. Séta előtt sokat kellett üldögélnem az ágyon, hogy ne essen le a vérnyomásom, de még így is előfordult, hogy elájultam.

     Ekkoriban már olyan jól voltam, hogy önállóan ettem, s mindent meg tudtam enni, nem nyeltem félre! Felültettek az ágy szélére - a felüléshez még segítség kellett - s az éjjeliszekrény kihúzható asztalkáján ebédeltem. Nem vittek ki az étkezőbe a többiek közé, inkább egyedül akartam maradni; féltem a társaságtól, nem éreztem jól magam mások között.

     Lassan már az esti fürdéskor, sőt, kicsivel később már WC-re is kikísértek a fürdőszobába. Felelevenedtek bennem a régi fürdőszobai emlékek, melyek nem voltak valami kellemesek. Most ugyan már nem ölben vittek ki, s nem fektettek a pólyázóra, kedvesebbek, figyelmesebbek voltak sokkal, mint akkor, én mégis azt szerettem volna, ha most is édesanyával fürödhetek. A nővérek nehezen, de megengedték, sőt, volt, hogy ők kérték. Az éjszakás nővér is boldog volt, mikor megtudta, hogy engem már megfürdettek.

     Körülbelül egy hetet töltöttem a gyerekosztály eme részében is. Végre eljött az utolsó nap. Szüleim már korán értem jöttek, s míg beszéltek a doktornővel, s elkészült a zárójelentés, addig kiszedték a varratokat, s új, tiszta kötést tettek a tarkómra. Aztán édesanya felöltöztetett, fejemre vászonsapkát húzott, s mentünk haza!
 Miközben karonfogva lépkedtünk egymás mellett, édesapa ezt mondta: „Na, jól van, ez nagy dolog volt. S pont ebben a nehéz, kritikus életkorban!"

     A kocsiban édesanya aggódva tette fejem mögé a kezét: a négy évvel ezelőtti út jutott eszébe, mikor nyakpántom is volt, de még úgy is fájt a nyakam a kocsi rázkódása miatt. Most azonban büszke voltam, mert nem fájt semmi, nem volt rossz autózni. Hát, igen - gondoltam magamban - valóban sokat fejlődött négy év alatt a technika. Hiszen nem fáj a nyakam!
 

Vissza a kezdőlapra Vissza a tartalomjegyzékhez