Költő
S. Zsuzsanna
EGY
ÉLETRAJZI ADAT
Kilenc
éves koromban agydaganattal megoperáltak, majd
négy
évvel később még három műtéten estem át az alapbetegségem kiújulása miatt.
(A kocsiban édesanya aggódva tette fejem mögé a kezét: a négy évvel ezelőtti út jutott eszébe, mikor nyakpántom is volt, de még úgy is fájt a nyakam a kocsi rázkódása miatt. Most azonban büszke voltam, mert nem fájt semmi, nem volt rossz autózni. Hát, igen - gondoltam magamban - valóban sokat fejlődött négy év alatt a technika. Hiszen nem fáj a nyakam!)
Otthon eleinte szépen kezdtem gyógyulni, de aztán fokozatosan ismét egyre rosszabbul lettem, beszélni még kevésbé tudtam, karomat is egyre nehezebben tudtam mozgatni, emelni. Pedig kaptam két kis szivacslabdát is, hogy tornáztassam őket, de ez sem segített: már nem tudtam enni sem egyedül. Édesanya beköltözött mellém a szobába, hogy éjjel segítségemre legyen. Éjjel WC-re nem tudtunk kimenni, mert a hosszú fekvéstől nagyon leesett a vérnyomásom, így ilyenkor ágytálazni kellett. Utáltam ezeket az éjjeleket, mert mindig sajnáltam szegény édesanyát felébreszteni, akiről tudtam, hogy olyan nehezen alszik el. Sokáig visszatartottam szükségletemet, csak mikor már nem bírtam tovább, akkor ébresztettem fel. Ezt rosszul tettem pedig, mert ilyenkor már nagyon ingerültté, türelmetlenné váltam. Egyik éjjel nagyon viszketni kezdett a halántékom. Meg akartam vakarni, de akárhogy próbáltam, nem sikerült odáig emelnem a kezemet. A viszketés csak nem akart elmúlni, egyre kellemetlenebbé vált, s én bármennyire is röstelltem ilyen apróságért zargatni édesanyát, végül mégis felébresztettem. Kicsit mérges volt emiatt, bennem pedig éles sebet ütött a fájdalmas felismerés: hogy milyen kiszolgáltatott vagyok. S szinte visszavágyódtam a kórházba, ahol senkit sem zavartam, hiszen természetes volt, hogy kiszolgálnak.
Egyik hajnalban légzési zavaraim támadtak, ezért szüleim bevittek a kórházba, ahol visszakerültem a megszokott helyemre: az intenzív osztályra, a monitor drótjai közé. Készítettek rólam CT felvételt. (Ez ezúttal elég kellemetlen volt, mert minduntalan úgy éreztem, hogy a tagjaim le akarnak esni az ágyról. Én nem akartam mozgatni őket, de ők minduntalan mozogtak, - már amennyire tudtak - s rám is szóltak, hogy ha nem maradok nyugton, elaltatnak.) Délután mentővel átvittek a MÁV kórházba, ahol NMR felvételeket is készítettek. Kiderült, hogy van egy kis kamratágulásom, de azt mondták, hogy a shunt-beültetéssel még várni lehet. Visszavittek az Amerikai útra, s az éjszakát még ott töltöttem. Este még ugyanolyan rosszul voltam mint egész nap: bár légzésem helyreállt, mozdulni sem tudtam. A vacsoránál szegény nővérke egyik szobából a másikba szaladgált, hol nekem, hol a szomszéd kisfiúnak nyújtott egy falatot, mivel egyikőnk sem tudott egyedül enni. De reggelre a sok oradexon megtette a hatását: egész frissen ébredtem, beszélni is jobban tudtam, a karom is jobban mozgott. Nagy boldogan befaltam a reggelit, aztán gyógyszerekkel, utasításokkal ellátva hazaengedtek.
Otthon aztán júniusig változatlan maradt az állapotom, segítséggel járogattam is, kezeimet is egész jól tudtam használni - már amennyire ebben az állapotban kellett. Beszélni is egész jól tudtam, enni pedig tökéletesen. A légzéssel sem volt lényegében semmi gondom, csupán annyi, hogy gyakran sóhajtanom kellett egy nagyot. Annyi bátorságot sosem sikerült gyűjtenem, hogy egyedül útnak induljak, de türelemmel vártam erre, hiszen megmondták, hogy 2 hónap is lehet a lábadozás ideje. Kontrollra gyakran elmentünk, ilyenkor a doktornő mindig megdicsért, hogy milyen ügyesen járok, vagy azt mondta, hogy jól nézek ki ebben a szép ruhában. Hogy megtudja, hogy mennyire tudok beszélni, mindig megkérte, hogy mondjam a nevemet, kérdezte, hogy sóhajtozom-e még. Komolyabb, hosszasabb vizsgálatnak nem látta szükségét. Úgy emlékszem, ekkoriban tudtam meg, hogy valójában mi a bajom: hogy agydaganatom van. Hihetetlennek tűnt, hogy ilyen titokzatos betegségem van, melyről alig hallottam valamit, s amely olyan távolinak, mesebelinek tűnt számomra, mint mondjuk a lepra, vagy a pestis. Pedig hány gyerekkel találkoztam, akik ugyanebben a betegségben szenvedtek!
Sokáig nem is voltam biztos abban, hogy valóban ez-e a betegségem. Mint Karinthynak! De sose mertem erről beszélni, nem kérdeztem otthon erről soha semmit. Valahogy ezt a témát tabunak éreztem - s otthon még ma is az. Csak az orvosok beszélgetéseiből elcsípett szavakból kezdtem rájönni. S olyan jól esett, mikor édesanya végre megszabadított a bizonytalanságtól; mikor kertelés nélkül kimondta ezt az egyszerű, rövid mondatot: „Agydaganatod van." S ezt is csak a véletlen szerencse hozta, mikor húgom megkérdezte, hogy miért nem mehetek napra. Én ekkor azt mondtam, hogy csak azért nem, mert rosszul leszek tőle; a bűvös mondatot édesanya mondta ki. Azóta már én is sokszor kimondtam, sőt, egyfajta büszkeség tölt el, mikor rágondolok. Boldog vagyok és felszabadult, mert most már biztosan tudom, hogy nagyzolás nélkül állíthatom ezt magamról. S lelkem mélyén büszkén mosolygok, mikor a betegségemre rákérdező emberek válaszomat meghallva megijednek, szörnyülködnek, sajnálkoznak, bocsánatot kérnek, vagy azt mondják, hogy adjak hálát Istennek. Beleszerettem ebbe a mondatba, mely oly sokszor segített már rajtam, minden ügyetlenségemre, esetlenségemre magyarázatot ad. Többé nem kerülök olyan kínos helyzetekbe, mint egykor az iskolában. Sokszor úgy érzem, mintha ez a mondat fel lenne írva a homlokomra. S ha ennek tudatában járok-kelek az emberek között, s büszkén viselem, mint egy katona a jelvényét, olyankor az emberek is úgy viszonyulnak hozzám, mintha ők is látnák e „jelmondatot". Ilyenkor minden félelmem, bátortalanságom, gátlásom elszáll; nem kell takargatnom ügyetlenségemet, hiszen mindenki látja annak okát! Ilyenkor nyugodt vagyok, békével, szeretettel teli, kinyílik szívem a külvilág felé, nem félek az emberekkel beszélni, nem akarok elbújni szemük elől, nem szorongok, izgulok, ha egy felém nyújtott tálcáról kell elvennem egy süteményt, nem áll belém a görcsös félelem, ha vásárláskor fizetnem kell a pénztárnál, vagy ha a karácsonyi „húzás"-kor ki kell húznom a kalapból egy cédulát, s nem szégyellek megállni ahhoz, hogy összehúzzam a kabátomat, vagy fölvegyem a kesztyűmet. Ilyenkor szépen, a magam tempójában, belső békével és lelki nyugalommal csinálok mindent. És ez olyan jó.
Júniusban lementünk Felsőőrsre, a nyaralónkba. Én hol a hintaágyon, hol egy fotelben üldögéltem, míg a többiek jöttek-mentek, játszottak, tették a dolgukat körülöttem. Egyszer-egyszer - Mária néni felszólítására - odajöttek hozzám sakkozni, malmozni.
De aztán megint csak egyre rosszabbul lettem: beszédem - ami eddig sem volt tökéletes - ismét teljesen leromlott, egyre nehezebben ment az evés is. Eleinte azt hittük, hogy csak az elkapott nyári betegség miatt lettem rosszabbul. De pár nap múlva lázam elmúlt, s állapotom mégis egyre csak romlott. Pedig ott volt velünk Mária néni, aki mindig olyan finom ebédeket készített! Gyakran sírva fakadtam az ebédlőasztal mellett. Egyik nap Mária néni finom meggyes és káposztás rétest sütött - tudta, hogy a kedvencem a káposztás. Nagyon ízlett, de csak a meggyeset tudtam lenyelni, azt is nagyon nehezen, így csak keveset bírtam belőle fogyasztani. Délután szerettem volna még enni belőle, de addigra már a többiek megették. Szegény édesanya úgy sajnálta, hogy nem rakott nekem félre!
Néhány nap múlva lejött édesapa Mária néniékért, s engem is hazavitt. A két órás út nagy részét átaludtam. Egyszer akartam csak mondani valamit, de alig hallható suttogásomat senki se hallotta, ezért édesapa - csak miattam! - leállította a kocsit.
Hazaérve rögvest elmentünk az Amerikai útra. A CT felvételen most már egyértelműen látszott, hogy shunt kell. A műtétet nyolc nappal ezutánra tervezték, abban az esetben, ha nem leszek még rosszabbul. Viccelődve mondtam édesapának, hogy majd azt mondom, hogy rosszabbul vagyok, csak hogy végre megkapjam a shunt-öt.
Napközben általában édesapa kivitt Mária néniékhez Ady-ligetre. Ők olyan kedvesek voltak hozzám! Próbáltak vigasztalni, vidámítani, sakkoztak, malmoztak velem, meséltek nekem, a kedvenc krémtúrómmal kínálgattak - amúgy is csak ilyenekből állt ebédem. Estefelé aztán édesapa mindig értem jött, hazavitt. Vacsorára mindenféle pástétomokat, pépeket készített, így egy kis ételt nagy nehezen le bírtam erőltetni a torkomon. Egyik ebédkor borzalmas élményben volt részem: édesapa krumplipürét készített, hiszen az pépes étel. Egész sokat sikerült is ennem belőle, mikor egyszer csak nem kaptam levegőt! A gyilkos, alattomos krumpli valahogy mind rossz helyre ment, s én nem vettem észre! Aztán nagy nehezen sikerült kiköpnöm az egészet; édesapa ütögette a hátamat. Végre fellélegeztem. Komolyan megijedtem, hogy életemet - kissé groteszken - egy tányér krumplipürébe fulladva végzem.
Ezután a rémes élmény után aztán hamarosan kórházba kerültem, valóban előbb, mint ahogy a nyolc nap letelt volna.
Reményik Sándor: Gyógyíts meg!Én Istenem, gyógyíts meg engemet!
Nézd: elszárad a fám,
A testem-lelkem fája...
De épek még a gyökerek talán.
A tompa, tunya tespedés alatt
Gyökereimben: érzem magamat,
És ott zsong millió melódiám.Én Istenem, gyógyíts meg engemet!
Hiszen - nem is éltem igazában.
Csak úgy éltem, mint lepke a bábban,
Csak úgy éltem, mint árnyék a fényben:
Rólam gondolt roppant gondolatod
Torz árnyékaképpen.
Egy kóbor szellő néha-néha
Valami balzsam-illatot hozott.
Akkor megéreztem: ez az élet,
S megéreztem a te közelléted, -
S maradtam mégis torz és átkozott.Én Istenem, gyógyíts meg engemet.
Én szeretni és adni akarok:
Egy harmatcseppért is - tengereket.
S most tengereket látok felém jönni,
És nem maradt egy könnyem - megköszönni.
