A Romániai Magyar Szó sorozatban foglalkozik a messze szóródott magyarság helyzetével. Az alábbiakban a sorozat 4. tagját adjuk közre. Témával korábbi írásunkban foglalkoztunk, s utalunk a Külügyi Bizottság ide vonatkozó nyilatkozatára is. A tengeren túli magyarok gondjai rövidesen a Napi Magyarország egyik mellékletében is előkerülnek.

A Nyugat-Európában, illetve Amerikában élő magyarok száma a természetes elhalálozás és a beolvadás következtében folyamatosan csökken. Adriányi Gábor egyháztörténész, egyetemi professzor (Bonn) megállapítása szerint a Németországban élő harmadik generáció „már nem igényli a magyar nyelvű lelkigondozás, többnyire már nem is bírja a magyar nyelvet. A második generáció még magyarnak, vagy magyar származásúnak vallja magát, de szükségét ő sem érzi, hogy a lelkipasztoráció feltétlen magyar nyelvű legyen."
Ugyanezt mondja dr. Pungur József ref. lelkész (Calgary) is a kanadai szórványmagyarságról: „A templomokat és kultúrházakat építő kanadai magyar nemzedék már kihalt. Az utánuk jövő nemzedékeknek csupán egy kis százaléka vesz részt az egyház és a magyar közösség életében."
Kik is képezik azok zömét, akik még meg tudtak, meg akarnak maradni magyarnak? Erre a kérdésre dr. Békássy N. Albert - a Nyugat-európai Magyar Nyelvű Református Lelkigondozó Szolgálat világi elnöke - írásában találtunk egyfajta választ. „Gyülekezeteink törzsgárdája ma már nem emigráns menekültekből áll. Lassan elfogynak az 56-os menekültek. Leszármazottaik már alig tartanak velünk. (…) A mai vezető szerepet vállaló törzsgárda a nyolcvanas évek erdélyi menekülőiből áll. Az erdélyiek kirajzását a lényegesen kisebb nagyságrendű jugoszláviai magyarok követték." Ennek tükrében magától adódik a kérdés: mi lesz 30-40 év múlva, amikorra e törzsgárda fölött is eljár az idő?
A kommunista láger megszűnése újabb réteggel gyarapította a nyugat-európai és amerikai magyarság sorait. Az új réteg csoportjai, ugyancsak dr. Békássy N. Albert elemzése alapján a következők: a külföldön gyermekvigyázást vállaló „au-pair" fiatalok („egy évig, ha kitartanak gyülekezeti közösségeinkben"); műszaki fiatalok, ill. egyetemi továbbképzésre érkezők, akik a nemzetközi nagy cégek vonzásában meghatározott feladatkör ellátására érkeznek. Ez utóbbiakat így jellemzi: „Nincs vallásos hátterük - ha van, akkor pedig hiányos. Az állandó jelleggel itt élőkhöz nem kötődnek, egyházi és egyesületi rendezvényeinken csak véletlenszerűen bukkannak fel. Interneten tartják a kapcsolatot egymással, az otthoniakkal és csak elvétve velünk, de anyanyelvi óvodai foglalkozásaink zömét ők adják."
Egy harmadik réteg - nem szerepel dr. Békássy N. Albertnél, de felbukkan Adriányi Gábor egyháztörténésznél - a munkavállalók. „A Németországba jövő magyarok már csak rövidebb itt-tartózkodásuk miatt is nem kapcsolódnak bele az egyházi életbe, legfeljebb szórványosan a kulturális rendezvényekbe."
Dr. Pungur József ref. lelkész (Calgary) szóvá teszi, hogy „van egy jelentős réteg, amely visszavonult minden magyar szervezettől, egyháztól, s él önmagába zárkózva, önmagának. Ezek azt vallják, hogy Kanadában kanadainak kell lenni, s el kell felejteni, hogy valaha is magyarok voltak. (…) Az óhazáról, vagy az elszakított területeken vegetáló magyarságról már sokan nem is akarnak tudni, nemhogy támogatni. (…) Ha viszont bajba kerülnek az egyház az első, ahova segítségért jönnek s azt el is várjak."
Azt is megemlíti, hogy inkább a széthúzás, mint az összefogás a jellemző: „Jöttek különböző időkben, más- más magyar tájegységekről, az elszakított területekről másféle szokásokkal, felfogással, politikailag homlokegyenest ellenkező világnézettel, más értékrendszerrel, erkölccsel. (…) Letelepedtek itt, akik életükért futottak, voltak, akik jobb életet kerestek, s voltak elvétve szerencselovagok is. Így érthető, hogy egység, összefogás nem alakulhatott ki közöttük, inkább széthúzás."
A külföldi r.kat. magyarok püspökének európai képviselője, Cserháti Ferenc (München) sem derűlátóbb. „Napjainkban a nyugat-európai magyar egyházi szolgálat gyenge kilátásokkal rendelkezik. Mondhatnám hadilábon áll, agonizál, végét járja, létéért küzd. (…) Papjaink kiöregednek. Honfitársaink is felőrlik őket. Így egyre nehezebben és kevesebben vállalják az emberfeletti munkát Nyugaton. Híveink is integrálódnak, asszimilálódnak a helyi társadalomban. Fiataljaink inkább új hazájuk, mint őseink nyelvén gondolkodnak és beszélnek."
„A hívek csökkenő számával egyidejűleg, de erőteljesebben, csökken a magyar lelkészek száma is - írja Adriányi Gábor egyháztörténész. - Helyi utánpótlás nincs. A politikai helyzet megváltozásával megszűnt az emigrálni kényszerülő papok bevándorlása is. (…) A német egyház által biztosított és megürült lelkészi helyek egyre nagyobb nehézséggel kerülnek már most betöltésre."
Molnár Ottó prelátus, plébános (Franciaország) is hasonló helyzetről számol be: „Küzdünk az asszimiláció ellen, de ahogy múlnak az évtizedek, észrevesszük, hogy egy természetes folyamatot nem lehet megállítani, csak késleltetni. Ahol meghal a magyar pap, többnyire meghal a magyar közösségi élet is. Ezt a folyamatot felgyorsítja az a tragikus tény, hogy a jóléti társadalomban a fogyasztás a fontosabb, mint lelkünk üdvössége. Többek között ezért sem kötődik a mai ember az Egyházhoz, hacsak valamilyen szolgáltatást nem kér.
A világi egyesületek pedig, ha még egyáltalán működőképesek, nem rendelkeznek azzal a befogadó képességgel és készséggel, mint az Egyház. De mindettől függetlenül egy világvárosban, mint Párizs, mindig lesznek magyarok (kiküldetésben lévők, kettős identitásúak, turisták, vendégmunkások, diákok). Ők, ha magyar közösségi életre nem is vágyakoznak, fix támpontra, amely nem hivatal jellegű, mindig igény lesz. A Magyar Misszió már nem annyira magyar fórum, hanem egyre inkább kikötő, benzinkút, ugródeszka, útjelző tábla jelleget kap, átjáróházzá válik."

A magyar tudat és nyelv megtartása nem öncél, akkor valósul meg, ha van feladata, értelme. Az anyaországi magyarság azzal segíthet a legtöbbet, ha igényli a messzire kerültek bekapcsolódását a mindannyiunkat érdeklő ügyekbe. Ha számít hozzáértésükre, kinti kapcsolatrendszerükre. Ha bevonja őket az épp akutális nemzeti célok megvalósításába. A feladat-nélküliség sorvaszt.
Zenével, irodalommal, vagy épp televízió műsorral épp azért kell ellátni a kintieket, mert ezek éreztetik meg velük: milyen sajátos kincsek birtokosai lehetnek, ha magyarok  maradnak. Bárhol a földkerekén.

Végül egy gondolat. Úgyszólván senki nem beszél a negyedik generációról. Ők már valóban nem beszélnek magyarul, de gyakran magyar eredetűnek tudják-vallják magukat. Nem kellene őket is megszólítani? Nem ők jönnek át leghamarabb "Óhazát nézni"? Nem ők vesznek könnyebben magyar árut? Nem potenciális partnereink? Mit adhatunk nekik, hogy gazdagabbak legyenek, mint a nem-magyar származásúak? Zenénk, képzőművészetünk, lefordított irodalmunk hozzájuk juthatna el leginkább.

Vissza a kezdőlapra