A trianoni békeszerződés során létrejött országok csak megszorításokkal tekinthetők nemzetállamoknak, mert nem Közép-Európa nemzeti társadalmait foglalták állami keretbe.
A határon túlra szakadt magyarságot azóta két irányba feszíti a szülőföld és az Anyaország iránt érzett vonzódás, az állampolgári lojalitás és a nemzeti elkötelezettség. Magyarország szívó hatása, a milliós betelepítések, az utódállamok asszimilációs politikája nyomán megyényi területeken drasztikusan megváltoztak az etnikai arányok. Valóban fájó arra gondolni, hogy tavaly "elesett" Marosvásárhely és Szabadka: a magyarság aránya ebben a két városban is 50% alá esett.

Mégis azt gondolom, hogy kormányzati szinten nem célszerű befolyásolni a határontúli magyarságot az áttelepülés kérdésében. Minden egyén maga döntse el, hogy hol akar élni, és a magyar állam egyaránt támogassa a betelepülni szándékozókat és az otthon maradókat.

Döntse el az élet ezt a kérdést. Legyünk büszkék azokra, akik a szülőföldön is magyarok maradnak. És fogadjuk örömmel a hazánkba érkezőket, kedves színfoltot képviselnek. Elöregedő társadalmunkban betöltött megújító szerepéért hálásak is lehetünk ennek a dinamikus társadalmi rétegnek.

Annál is inkább, mert Arany Jánostól, Kosztolányitól, Bartóktól, Bolyaitól, Tamásitól, Máraitól, Jókaitól sem kérhetjük számon, hogy nem maradtak szülőföldjükön, a mai határokon kívül, és Budapesten élték le életük egy részét. Igaztalanul is marasztalnánk őket. A mozgás természetes, ha iránya esetünkben túlzottan egyirányú is. A hazai lakosság több mint fele szintén elhagyta szülőföldjét, jobb lehetőségeket keresve máshol telepedett le.

Olyan tragédia történt, amiből nem lehet sérülés nélkül kijönni. Nincs jó megoldás. Valószínűleg nem is csak egyetlen, aránylag jó megoldást kell találnunk, hanem, a kérdés komplexitására tekintettel, egy több elemből álló "csomagot".
Az optimális megoldás-csomaghoz biztosan hozzátartozik, hogy területi autonómiát kapjanak a magyar kisebbségek. A kisebbségi autonómia megadása, elismerése tendencia az EU-ban, ha nem is kötelező érvényű. Gondoljunk csak a tiroli németekre, a katalán autonómiára, a skótra, vagy éppen a finnországi svédekére. Reméljük ez a tendencia Közép-Európát is eléri 10-20 éven belül.
Mi nem sokat tehetünk az ügy érdekében, Nyugaton is több évtizedes küzdelem előzte meg az autonóm státusz kivívását. Térségünkben is időre lesz szükség a többségi nemzetek meggyőzéséhez. Addig is egyet biztosan tehetünk. Türelmesen, érthetően, de határozottan elmagyarázzuk: az autonómia csak annyit jelent, hogy a befolyó adó egy része helyben marad és a közhivatalokban lehet a magyar nyelvet használni. Ezek az elvek nem veszélyeztetik egyik állam területi integritását sem. Gyakorlatilag a most is létező önkormányzatiság egy sajátos formáját jelentik.
Annyiban is indokolt a türelem, hogy az utódállamok is sérültek Trianonnal. Hosszú távon talán jobban mint mi magyarok. Óriási területek kerültek az utódállamokhoz, ami se etnikailag, se történelmileg nem volt magyarázható. Az etnikai arányokat durva, erőszakos asszimilációs politikával változtatták meg. A történelmet sajátos teóriákkal festették át. Azonban a hazugság önveszélyes dolog, mert a hazugsággal bármi és annak ellenkezője is igazolható, hazugággal bármi fedezhető.
Olyan rossz ízű sovinizmusra, mint amivel az utódállamokban találkozhatunk, gyakorlatilag nincs példa egész Európában. Gondoljuk egy pillanatra Milosevicre, Meciarra, vagy éppen Iliescu-ra. A rossz lelkiismeret lehet az oka annak a Romániában széles körben elterjedt, már szinte paranoid félelemnek is, hogy a magyarok egyik éjszaka ellopják Erdélyt.
Végül hadd zárjam egy személyes élménnyel. A szilvesztert Székelyudvarhelyen töltöttem. Udvarhely ma is színmagyar város, a határontúli magyarság egyik fő bástyája. A város 650 km-re van Budapesttől és 450-re Bukaresttől. Az Újév első vasárnapján 7 busz indult Budapestre, a zsebekben kék és barna útlevelekkel vegyesen. Ezzel szemben egész évben egyetlen busz sem indul a román fővárosba. Örülök neki, hogy ezek a szorgos és jókedvű utasok inkább a magyar főváros felé indultak el.
Az előbbi történetből az is látszik, hogy esetünkben nem igaz az a sokat emlegetett mondás, miszerint összenő, ami összetartozik. De az igen, hogy ami összetartozik, az soha el nem választható egymástól.

Vissza a kezdőlapra