Time is money! ezt a mondást gúnyosan és értetlenül emlegettük még akkor, amikor az idő Európa keleti részében nem játszott szerepet, és az ilyen kijelentésekkel, mint: “Minden megvásárolható, csak az idő nem.” még nem igazán tudtunk mit kezdeni. Nos, közben az idő felgyorsult, persze nem az idő, hanem az élet maga lódult meg, és most aki lassú, aki nem éri el a vonatot, lekési a repülőt - mely Ferihegyen már nem vár az utasra, mint régebben -, aki sikeres akar lenni, annak MOST ÉS ITT gyorsnak kell lennie. És valóban egyre gyorsabban száguldunk a jövőkbe. Pontosabban nem a jövőbe, hanem a megkalkulált jövőnkbe, és hiába nyöszörgünk szentimentálisan, hogy “rohan az idő”, mégis alkalmazkodunk…

Mert tényleg sietünk. Tényleg. Hiszen ki ír manapság levelet még kézzel? Ki ballag el a borítékkal a horpadt postaládáig, mely úton még végig lehet gondolni az írottakat, ki hámoz dudorászva még krumplit a hokedlin, ki főz minden áldott nap órákon át, ki tanul még verset? Most pizzafutár, mobiltelefon, fax, eMail, videokonferencia, globális telefonszám, SMS, Pin, szuperkód járja, 150 lóerős, műholdról a megadott címre vezérelt turbó-telefonfülkében száguldunk, karóra, csuklófax nélkül egyenesen meztelennek érezzük magunkat, és még legarchaikusabb tevékenységünk, még a táplálkozásunk is megváltozott; spontán legelünk a mindensarkon-egyformánottvan Mekidonaldo aszeptikus pultjánál. Ez pedig már régen nem divat, hanem maga a szükségszerűség. Szóval az idő. De nem is az idővel, a tempóval van a baj. Már ma nem largo, hanem staccato, turbó, mert ki hisz ma még abban, hogy az út a cél, leszámítva az autógyártókat.

Az idősebb generáció igyekszik felzárkózni, tanulnak-tanulnak ők, de mire az átkozott zsebszámológépet, teletexet, videomagnót, bankkártyát, DOS 6,22-t megértették, már jön is a Word97, a Windows2000, a 16MB-es hangkártyához a P-III processzor, a 3D-és valóság 1152X864-es felbontásban, az ICQ, az ISDN gauhoz a legújabb driver probléma, a globális telefonszám, az Internet Input-Output rázkódása… Mi is volt ott az előbb, hangzik félénken az “öreges” kérdés manapság, ha egy MTV-es klippre vágott brachiális krimi, hírcsokor zuhog ki a tévéből, ha elhangzik még egyáltalán ez a kérdés. Töprengeni, kontemplatív módon merengeni nem divat, megállni pedig egyenesen tilos; ma már a gyerekre is rászól az anyja a játszótéren, ha Bübüke csak áll-áll a homokozóban, Time is money!, Benjamin Franklin komolyan rászabadította a világra ezt a mondatát, azaz: ez most a játék ideje, használd ki hát, de Subito! Hiszen a kapitalizmus már megértette, az idő kizsákmányolható valami. Az idő ugyanis a kifizetődésről, a versenyképességről, a fejlesztési ciklus kurtításáról mesél, íme, az impozáns számok: az I. VW Golf-ot 33 órán keresztül barkácsolták össze, ma meg a III-ast 20 alatt “nyomják készre”, de még ez is sok, pedig a termék lényegesen bonyolultabb lett. “Uraim, ha rövidebb idő alatt többet termelünk, a munkás is többet keres”, vagyis – hangzik az ellenvetés – mindig szépen új Golfot tud venni magának… Nos, az idő. Kevés van belőle. Ezért egyre értékesebb. De ezt az ipar is felfedezte, ezért állandóan olyan árut kínál amellyel időt takarítunk meg, másfelől pedig olyan árut is vehetünk, amellyel a felszabadult időt töltjük, o, yeah…

De hogyan is léptünk bele az egyre gyorsabban pörgő időkerékbe? Valószínűleg a feltalálások tették, a gőzgép, a vasút gyönyörű szimbiózisa pörgette fel az életet; a gőzgép növelte a termelékenységet, a vasút feltalálta a menetrendet, és e kettő fúziójából a pontosság és a termelékenység virága nőtt. Az emberi megbízhatatlanság, a lusta munkás veszteség lett, a vasút nem várt, de a vonat sokat elcipelt a termékből, azaz: a pénz-idővel rohant és rohan tova a vasút, mai szóval ezt nevezik: logisztikának. Logisztika? Nos, a termelés mérnökei nemcsak azt találták ki, hogyan lehet a sebességet fokozni, hanem azt is, hogy a szünetet is ki lehet iktatni, azaz: ki lehet kapcsolni az idő gyönyörű jeleit. A nappalt, az éjszakát. Autót éjszaka is lehet szerelni, télen is termelni napkrémet, tulipánt, az ostoba tyúknak pedig nem kell tudnia, hogy létezik téli, fagyos éjszaka, amikor csak aludhatna… Nem, az egyenletes meleg és fény nem engedi a megállást, tojni, termelni kell. Az utóbbi évek “just in time” találmánya pedig egyenes az időről szól, hiszen az alkatrész pontosan, gyorsan, időben érkezik a célhoz…, és ott nincs csöndes raktár, elfekvő készlet, pfuj, micsoda kifejezés, hanem azonnal “beépítik” azt a bigyót. Így van ez a komputerrel is, az Internet ma már globalizál; az amerikai mérnök valahol a Silicon Valley-ben megtervezi a legújabb “Kill him!” játékot, a nap végén gyorsan “átlövi” Indiába, a hindu kollega számolni kezd, este a kész terméket visszalövi az USA-ba, az ébredező amerikai pedig már a kész lézerfegyvert nézegeti a monitoron. Nos, az idő pénz…, az örökké ébren, éberen őrködő világ valósággá válik. Logisztika mindenek fölött.

De a kérdés ugye az, hogy vissza tudunk-e térni az előző tempóhoz? Valószínűleg nehezen, hiszen, aki egyszer megismerte az ICE vonat gyorsaságát, nem akar már személlyel döcögni, aki egyszer 260 lóerőt, duplaturbófeltöltést tudott maga alatt, soha többé nem akar “NDK utolsó szürkére párolt bosszújában” csúszni, és aki már 400 Mhz-es processzorral dolgozott csak kacagni fog 386-SX/16 MHz teljesítményén. És ez a fokozott sebesség komoly gondot okoz akkor, ha az ember öregszik, megöregszik, ha lelassul, ugye…

Mert az öregek az igazi vesztesei ennek a kornak; még soha nem voltak ennyire feleslegesek. Az ok egyszerű: az időseknek nincs mit átadniuk. Tudásuk nem korszerű, de hogyan is lenne az, ha két-három év alatt a technika annyit fejlődik, hogy szinte lehetetlen lépést tartani vele, az öregek emlékei pedig nem mondanak sokat a mai generációnak. Hiszen mi mindent jobban tudunk, véljük dölyfösen. A második világháború akciófilmbe préselhető, így minek leülni, kérdezni, fülelni az élményt, olvasni, ha egy pszeudodokument~ avagy actionfilmbe préselt anyag 90 perc alatt sebesen ledarálja a történelmet; persze, gyorsan zajlanak a dolgok. És az öregek is bizalmatlanok, hiszen az unokák élete lassan, pardon gyorsan és biztosan a fantasztikus filmek világára emlékezteti őket; a mobiltelefon még csak hagyján, az RDS, a VPS, az EON, a PTY, a konferenciakapcsolás is, de mozijegyrendelést, banki átutalást az Internetten keresztül, na, neeeem, ez most vicc, ugye? Horrorfilmbe illő kacagás a válasz.

De milyen következményekkel jár ez a gyorsulás? Ahol gyorsan kell történnie, megtörténnie a dolgoknak, ott sok minden sekélyesedik. A humánszektorban is így van: az új munkatársat villámgyorsan kirúgják, ha nem teljesít gyorsan és jót, és az irodaházak felsőbb szintjén is így van, a Boss öltönybe préselt főmenedzsereket páros lábbal és nagyon gyorsan penderítik; így a munkatárs sem igyekszik. Minek rohanjak, motyogja sunyin magának, ha úgysem maradok sokáig; a kígyó így önnön farkába harap, a munkatárs fosztja a céget, ahol éri, a cég fosztja a munkatársat, ahol éri… Igen, az idő… A túlzott gyorsulás árt, a gyorsulás iszonyatos stressz. Ezt a gyorsulást érezzük a politikában is, a mindenkori kormány tempósan igyekszik a négy év alatt minden őrtornyot, éléskamrát, révészkunyhót saját embereivel feltölteni, a terveket buldózerrel azonnal megvalósítani…, mert nincs idő, hogy eltöprengjünk, különben is az idő általában a köztes megoldásokat hozza; az ökológia és az ökonómia egyensúlyáról régen lemondtunk, azaz: rohan az idő, tépd ki magadnak mindazt, amit tudsz. A Startnál még vagyok gyerekek, a Célnál már nem biztos, elve ez. Nos, aki nem rohan, kisebb hírnevet, sikert tud kivigyorogni magának, mert kevesebb show-ban vesz részt, magvasabban: egyszerűen kevesebb pénzt szerez. Mindenütt ott kell lenni, ma már ez a követelmény. A Startnál legalábbis… Meg talán a Célnál, ha elöl érkezik be az ember…, de a távoli Cél már nem olyan fontos, hiszen futás közben a közeli céloknál megszedte magát az ember.

Igen, aki lassan halad, gyanús. Pedig a megtorpanás, megállás nem olyan negatív dolog, mert aki megáll gondolkodik. Mert hiszen ki nem akar több pénzt, hírnevet, csillogást? Ugyanígy van sajnos ez a magánéletben is, kinek van ideje régi barátokra? Kinek van ideje kvaterkázni, ugyanabba a kocsmába járni még akkor is, ha AZOK, AKIKEN MÚLIK A DOLOG már régen máshová járnak, kinek van kedve 1000 oldalas regényt írni, ami évekig eltart, hiszen ki fogja a művet egyáltalán kiadni, elolvasni, és mi van akkor, ha nem sikerül az 1000 oldalas “sonka”?

Ezt a balfogást ki fogja megbocsátani? Ez az idő nem. Omniamutantur@Carpediem

Kalász István
Stuttgart

Vissza a kezdőlapra