A Népszabadság cikkírója kemény kritikát fogalmazott meg a közszolgálati televízió híradóval kapcsolatban. Kiváncsiak vagyunk, mi olvasóink véleménye, mit tartanak jónak, mit rossznak a Híradóban. A hozzánk megküldött véleményeket továbbítjuk a Híradó főszerkesztőjének. Az emberben felmerül a gyanu: azt támadják, amitől félnek. A közszolgálati televízió az ellenzék szerint a kormány szócsöve. Ezt kormánypárti politikusként nem sikerült megtapasztalnom, de annyi igaz, talán nem sugárzik belőle a kormányzó koalíció egyértelmű gyűlölete. lehet, hogy ez fáj a Népszabadságnak?
SL
Hidegen, sótlanul Népszabadság 2000.10.11.
Az M1 a közelmúltban harmincöt percesre nyújtotta esti híradóját – és ezzel bajok özönét zúdította saját nyakába. Döntésével egyelőre semmi mást nem tudott igazolni, csupán azt, hogy a feladat meghaladja a gyártó stáb erejét, hogy nincs harmincöt perc mondanivalójuk, valamint azt, hogy a változtatás technikailag is készületlenül ért mindenkit. Olyan lámpalázas, bizonytalan és kapkodó mindenki, mintha az M 1-en még soha nem készült volna híradó. Mindez lehetne rokonszenves is: egy szerkesztőség nekirugaszkodik egy új feladatnak. Jobb híradót akar, életszerűbbet, informatívabbat. Csakhogy itt nem ez történik. Az M 1 híradójában a jelekből ítélve minden marad a régiben – csak a nézőknek hosszabb ideig kell nézniük az ismerős toporgást.
A szerkesztőség valamilyen furcsa meggyőződésből kifolyólag módszeresen lecsapolja a hírekből mindazt, ami izgalmas bennük. Arányosan dramatizált, pontosan, világos súlypontokkal megírt hírek helyett itt rendre szétbeszélt, túlbonyolított, monoton híreket gyártanak. Így a hírből kötelező iskolai feladat lesz, amely elvész az érdektelenség és a részvétlenség ködében. Nincsenek élek, hangsúlyok, nincsenek ezekben a mondatokban színek, csak a kongó kötelességtudat. Mintha a hír neutralitását öszszetévesztenék a hír jellegtelenségével.
Meglehetősen nehéz tehát követni a Magyar Televízió híradójának fűrészporízű információit. Valami visszatartja a szerkesztőséget attól, hogy merjék szeretni a híreket. Rejtőzködő, szemérmes, kétségtelenül biztonságos harmincöt percükben több a kínlódás, mint a felszabadult, magabiztos szakszerűség. Ül a két hírolvasó, zavarodottan keresik a kamerájukat, kapkodják a fejüket, az operatőrök a rendezővel egyetemben rendre lekésnek a mozdulataikról, amitől olyan gyámoltalan lesz az adás, mintha műkedvelők készítették volna. Ez a bizonytalanság aztán megint nem tesz jót a híreknek. Egy hírolvasó stúdióban egyetlen rossz mozdulat legalább olyan arcátlanul köti le a figyelmünket, mint a színpadon az utolsó sorban orrát túró századik statiszta. Egy átlagos híradóban az M 1-en ilyesmiből nem egy, de meglehetősen sok van, ami viszont egészen pikáns hangulatot kölcsönöz az adásnak. Riadt tekintetek, összegabalyodó kérdések, meredt súgógépbámulások, kapkodó háttérképek, miniszterelnöki poszter itt, amott, egyáltalán mindenütt, úgy is, mint a biztonság záloga, zágrábi helyszíni tudósítótól kérdezett érdektelen általánosságok, lefagyott személytelenség. Papp Endre hivatalnokszerűsége, ha lehet, még meghökkentőbb, a régebben meggyőző és decens Acél Anna fegyelmezettsége egyre kényszeresebb, Rábai Balázs jellegtelensége pedig egyre fájdalmasabb. Ebbe az automatizmusba csak a némiképp élénkebb Barabás Éva visz egy kis színt. Embertelen menetelés ez a harmincöt perc.
És ebben a katonás erőfeszítésben minden összekeveredik mindennel. Rövid hír hosszú hírrel, külföldi hírekkel a zavarosan elegyített belföldiek, a szép emlékezetű Ablak című műsorba illő szolgáltató információk a marginális balatoni és tiszai póthírekkel, érdektelen szoboravatásokkal, kínosan eseménytelen millenniumi zászlóátadásokkal, holt költők megtalált csontjaival, kis színesekkel. Harmincöt monoton perc.
Talán nem ez volt a cél a meghosszabbított műsoridővel.
Olvasói reakciók
