Vissza
a kezdőlapra
Vissza
az előző oldalraA parlamentből jelentjük
2001. február 14.ELNÖK: Megadom a szót Donáth László képviselő úrnak, Magyar Szocialista Párt.
DONÁTH LÁSZLÓ (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim! Igen tisztelt Miniszter Úr! A lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény - közismertebben az 1990. évi IV. törvény - szimbolikus jelentőségével mindannyian tisztában vagyunk; mindannyian, akik számára a történelem nem holt idő, a semmivé lett események halmaza, hanem magister vitae, a mi mai személyes és konkrét életünknek mestere.
Hadd feltételezzem ezt mindazokról, akik most az általános vitában részt vesznek, vallásra, felekezetre, világnézetre és pártállásra való tekintet nélkül.
A szimbólumnak kényes a természete. Ha kiállja az idő próbáját, normájává és értékmutatójává lesz annak. A '90. évi IV. törvény a rendszerváltás egyik szimbóluma a többpártrendszer, a gyülekezési és sajtószabadság, a parlamenti demokrácia mellett, s úgy tűnik, mindeddig a legkevésbé ez ellen a törvény ellen vétettek. Bár már az első ciklus derekán, 1993-ban volt kísérlet arra, hogy négy bejegyzett s a bíróság által egyházként elismert közösséget politikai megfontolások érdekében diszkreditáljanak, de a kísérlet hamvába holt, s mára rossz emléknél aligha lenne több, ha a kormányzat a múlt év végén - képviselői módosító javaslat formájában - az állampolgárok egyházakat kedvezményező jogát radikálisan meg nem nyirbálta volna, 22 felekezetre csökkentve "a törvény szerinti közcélú adomány utáni kedvezmény igénybevételére jogosító igazolás kiállítására jogosultak" számát, a 2000. évi CXXXIII. törvény 103. § (3) bekezdése szerint.
Ezt a kormányzati döntést, tisztelt miniszter úr, a lelkiismereti és vallásszabadság tényleges megsértésének és alkotmányellenesnek tartjuk, amit ugyan meg lehet csinálni, de mindenkinek árt. És a szimbólum oda; immáron a hatalom önkénye kívánja megmondani, mitől vallás a vallás. És amit nem tekint annak, azt miért nem, különösen, elsődlegesen és meghatározóan. Idézhetném persze önnek Illyés Gyulát is: "ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van".
De ennél cinikusabb az a helyzet, amit önök előidéztek, hiszen a múlt év utolsó napjaiban, amikor ezt a törvényjavaslatot benyújtották, tudták, hogy ezt mi, a magyar nemzet egészében gondolkodók, a lélek és a vallás szabadságát híven őrizők, el nem fogadhatjuk. Önök ezt tudva, mégis benyújtották, nyilvánvalóvá téve, hogy saját törvényjavaslatuk tartalmát csupán céltalan és haszontalan diszkusszió tárgyának tartják. Bizarr helyzet ez - de nem új! Erősen emlékeztet a hetvenes-nyolcvanas évek állami egyházügyi hivatalnokainak cinizmusára. Mintha a genius loci az önök lelkére telepedett volna, midőn birtokba vették azt a bizonyos Lendvay utcai házat, ahol a kádári rezsim lélekkufárai élték egyházakat nyüvesztő funkci létüket.
De mindazok, akik sem a zsarnokság brutális vagy mosolygós évtizedeiben, sem a kilencvenes években nem engedték alku tárgyává tenni a lelkiismereti és vallásszabadságot, azok ne csüggedjenek! Nincs még ötszáz éve, hogy a soproni országgyűlés - miképpen a kiváló és nagy tudású Hörcsik Richárdtól az előbb megtudtam, 1525-ben - döntést hozott: lutherani omnes comburantur - minden lutheránus megégettessék. De 1568 vízkeresztjén a tordai országgyűlés már nem enged különbséget tenni a római katolikus, a református, az evangélikus és az unitárius felekezet között. Európában Erdély és Magyarország akkor is a vallási türelem, az idegenek, az üldözöttek be- és elfogadásának kiváltképpen való példája lesz és marad, ha tudjuk, hogy volt ebben az országban gyászévtized is, és éppen 325 éve annak, hogy Ruyter admirális kiváltotta a még élő magyar protestáns prédikátorokat a gályákról, ahová az akkori többségi felekezet, az akkori világi hatalom, erőszakszervezeteit igénybe véve, Káin módjára juttatta őket.
Az 1844. évi III. törvénycikk, ötven évvel a polgári anyakönyvezés bevezetése előtt elismeri, hogy azon "vegyes házasságok is, melyek evangélikus lelkipásztor előtt köttetnek, törvényesek". De az 1848. évi XX. törvénycikk sem nyilvánítja törvényes, bevett vallásnak a zsidót, csak az "unitária vallást", s az 1895. évi XLIII. törvénycikk is fenntartja a hármas megkülönböztetést a bevett, az elismert és a megtűrt egyházak között; ezt az 1947. évi XXXIII. törvénycikk oldja majd fel.
Mindebből nyilvánvaló, hogy több évszázados múltja van annak a küzdelemnek, mely minden ember ez eredendő, habituális jogáért, lelke és hite szabadságáért folyik. És azok is bőséges munícióra lelnek a magyar múltban, akik a lelkiismereti szabadságot, a különféle vallások, felekezetek és nézetek buja televényét valamilyen rendbe, a világi-politikai hatalom érdekeit szolgáló értékhierarchiába akarják besorolni.
A kormány törvényjavaslata, ellenétben az elmúlt tíz év alatti két módosítással, melyek célja a jogkiterjesztés volt, jogot akar korlátozni. A kormány a megalakulása óta az ezeréves keresztény magyar államiság confessoraként szereti láttatni magát, de nem bizonyította be, hogy az egyházak vagy a hitélet terén olyan visszásságok lennének, amelyeket egy kétharmados többséget igénylő törvénymódosítás révén lehetne csak orvosolni; vagy hogy egyáltalán több visszásság lenne, mint az élet egyéb területein. E gondok kezelésére elégségek a meglévő jogi eszközök.
Az 1. §-hoz egy megjegyzést: olyan definícióját adja a vallási tevékenységnek, amely vallásügyi cenzúra bevezetését involválja, és sérti az állam világnézeti semlegességét. A negatív definíció elemei alapján bármely egyház tevékenysége gyanúba keveredhet, ideértve a római katolikust vagy akár az evangélikus egyházat.
A 6. §-hoz is: ezt egyszerűen alkotmányellenesnek tartjuk, mivel megveti az ember és ember közötti vallási megkülönböztetés jogi alapját.
Végül a 7. §: lehet, hogy ez kizárólag az én érzékenységemet sérti, de önnek mint tisztességében és tudásában példamutató köztisztviselőnek, hadd idézzem József Attilát, aki csak ennyit mondott: "szólj ügyészedre, ki ne tépje tollamat!" Lélek, irodalom, vallás, kultúra, művészet terén - azt hiszem, önnel teljes egyetértésben mondhatom - ügyésznek semmi keresnivalója nincs.
Végezetül olyan kérdést kell felvetnem, amely ugyan érinti mind a teológiai etikát, mind a politikai-közéleti morált - egy bizonyos ponton Hargitai képviselőtársam is megfogalmazta -, ez a kisebbség védelmével kapcsolatos. De az idő oly rövid, hogy csak annyit szeretnék mondani, jó lenne végre olyan országban élni, ahol az ínség, a kicsiség a többségnek a segítségét, támogatását involválja, és nem pedig azt az állati, brutális ösztönét, hogy minél kisebb valaki, annál inkább szét lehet tépni, el lehet nyomni és meg lehet tiporni.
Én ugyan nem tudom, ön tagja volt-e a Bibó Szakkollégiumnak, de van Bibó Istvánnak egy idevágó kiváló tanulmánya, illetve utolsó műve, és én nem győzöm őt mint egyik számomra is kiváló mestert időről időre megidézni. A legelejét már nem teszem, de talán a végére: ez "Az európai társadalomfejlődés értelme" című utolsó dolgozata - talán a Ház elnöke megengedi, hogy befejezzem. Állítólag Moltke mondta egy fiatal katonának, hogy ha jó stratégiai, katonatudományi irodalmat akar olvasni, akkor olvasson ókori szerzőket, mert azok még nem vesztették el azt az érzéküket, hogy a dolgokat a saját okaikra vezessék vissza. A mai európai közgondolkodás nagymértékben elvesztette ezt az érzékét. Ebben nemcsak a marxizmus a hibás, valószínűleg eredendően a kereszténység volt az, amelyik a maga ideologizált világmagyarázataival már régtől fogva rongálta az európai emberiségnek arra való képességét, hogy egyszerű dolgokat a saját okaikra vezessen vissza, nem pedig valami különleges sémába akarjon mindenáron belepréselni, akár az üdvözülés és az isteni gondviselés ez a séma, akár pedig az osztályérdek és az osztálytársadalom.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)