Reichert János írása sok érdekes és megfontolandó gondolatot és megállapítást tartalmaz. Én azonban szívesen megismerném egy (másik), a választási eljárásokban járatos jogász szakértő véleményét is, mielőtt az OVB tevékenysége kapcsán, illetve a választási eredmények iránti bizalom (vagy bizalmatlanság) ügyében hozzá hasonlóan határozott, kedvezőtlen véleményt fogalmaznék meg. Ha pedig az előzetes közvélemény-kutatási eredmények „tudományossága” kerül szóba, inkább hajlok a tényleges választási eredmények elfogadására, hiszen a közvélemény-kutatók, bár mind a Fidesz-MDF győzelmét jósolták, igen nagy eltérésekkel tették ezt. A legkisebb mértékű és a legnagyobb mértékű Fidesz-MDF győzelmet prognosztizáló eredmény között például sokkal nagyobb eltérés mutatkozott, mint az előbbi és a tényleges választási eredmények között, holott „tudományosság” tekintetében feltehetően nem minősíthetjük egyik prognózist sem jobbnak vagy rosszabbnak a másiknál. A választási eredményeknek a közvélemény-kutatási adatokhoz viszonyított „romlásának” okait végül is ismerjük: a Gallup például már néhány nappal az első forduló után közzé tette, hogy az MSZP-re szavazók egy része „rejtőzködővé” vált, s ennek jeleit már hetekkel korábban érzékelték, csak nem tulajdonítottak nekik jelentőséget.

Mivel magam nem vagyok jogi szakértő, ezért csupán egyetlen – bár talán az egyik leglényegesebb – kérdéshez, a Vecsernyés-féle beadvány ügyéhez kívánok hozzászólni. Érdekes, hogy ebben a ügyben több bal-liberális „vélemény-formáló” fogalmazott meg igen ingerült véleményeket: egy az újságolvasók előtt bizonyára jól ismert, magát „alkotmányjogász”-nak nevező „független” szakértő például amiatt méltatlankodott, hogy az OVB-hez „akárki” beadvánnyal fordulhat, a magát liberálisnak nevező párt elnökének véleményét pedig (aki „jogi gengszterizmusnak” nevezte, hogy az OVB egyáltalán foglalkozni merészelt az üggyel) már nem tartom vitára érdemes megnyilvánulásnak.

A magam részéről már etikai szempontból sem tartom elfogadhatónak egy olyan jogi formula alapján most kétségbe vonni a másik oldal győzelmét, amelyet négy éve, a mi oldalunk győzelme idején nem vontunk kétségbe. Emellett a Vecsernyés-beadvány megítélésében nézetem szerint jogi szempontból is az OVB-nek volt igaza. A törvény vonatkozó megfogalmazása szerint ugyanis a jelölt kiesik, ha a szavazás megkezdése előtt a jelölésről írásban lemondott. Az a szavazat pedig, amit a kiesett jelöltre leadtak, érvénytelen. Márpedig a választás – az egyéni jelöltek esetében – kétfordulós (kivéve, ha már az első fordulóban eredmény születik), tehát a jelölt lemondása, s ennek folytán kiesése a két fordulót tekintve külön értelmezendő. Van olyan jelölt, aki már az első forduló – tehát az első szavazás – előtt lemond (vagy más, a törvényben felsorolt okoknál fogva kiesik), és van, aki a második forduló – tehát a második szavazás – előtt. A lemondás (ennek folytán a kiesés) tehát csak arra a fordulóra vonatkoztatható, amely előtt az megtörtént. Aki az első forduló (az első szavazás) előtt nem mondott le (nem esett ki), annak az első fordulóban elért szavazata nem válik érvénytelenné – hiszen különben az egész első forduló felborulna: az első forduló után visszalépő jelölt helyébe más kerülne az első három (vagy a legalább 15 százalékot elért képviselők) körébe, akik közül ennél fogva ismét visszalépne (kiesne) valaki, azt ismét törölnék az első fordulóból, stb.

Végül néhány észrevétel a szavazatszámokról. Reichert János láthatóan a választó-kerületekben a második fordulóban elért szavazatokat veszi alapul. Itt azonban mostohán bánik az SZDSZ szavazataival (ez nyilván az ellenszenvét tükrözi, amit egyébként megértek), de nem világos, hogy miért szerepel táblázatában az SZDSZ-nek a második fordulóban is induló (tehát vissza nem lépett, ezáltal ki nem esett) jelöltjeire ténylegesen leadott 126966 szavazat helyett csak 40395. Emellett azt is látnunk kell, hogy a Vecsernyés-beadvány alapján sem lehet az SZDSZ területi listán szerzett szavazataitól eltekinteni (még ha azzal egyet is értenénk), hiszen a beadvány az országos (kompenzációs) listára kerülő, a választókerületekben elért szavazatokra vonatkozik. Az illető párt népszerűségének megítélésekor nem hagyhatjuk figyelmen kívül a jelöltjeire ténylegesen leadott szavazatokat – már csak azért sem, mert az MSZP és az SZDSZ szövetségét már az első forduló előtt bejelentették, olyannyira, hogy a két pát néhány helyen közös jelelölteket is indított. Ha a tényeket figyelmen kívül hagynánk, akkor könnyen saját magunkat csaphatnánk be.

Valójában ezzel együtt is nyilvánvaló, hogy az egyéni választókerületekben a választást – mégpedig nem csak a második fordulóban, hanem a két fordulót együtt tekintve, s a budapesti kedvezőtlen eredmények ellenére is – a Fidesz-MDF nyerte meg: a 176 egyéni képviselői mandátumból 95-öt (azaz 54 százalékot) szerzett. Az MSZP és az SZDSZ együttesen valójában a területi listákon elért eredményük alapján szerzett szerény többséget a parlamentben: a Fidesz 2306763 szavazatával szemben 2675081 szavazatot (azaz közel 16 százalékkal többet) kaptak, s ebből adódóan jutottak a területi listás mandátumok közül közvetlenül 73-hoz (vagyis 6-tal többhöz, mint a Fidesz-MDF), s az országos listára került (részben a területi listáról, részben pedig az egyéni választókerületekből származó) töredékszavazatok eredményeként az országos listáról 34 mandátumhoz (azaz 18-cal többhöz, mint a Fidesz-MDF).

Mindezek alapján úgy gondolom: érdemes ugyan a választási eljárás körüli kétségeinket megtárgyalni, és a megfelelő tanulságokat levonni, a választási eredményeket azonban célszerű tényként elfogadni. Ez adhat alapot arra, hogy a soron következő önkormányzati, majd a négy (vagy kevesebb?) év múlva esedékes parlamenti választásokig elvégzendő feladatainkat számba vegyük, és azokra felkészüljünk.

Bonifert Donát

Vissza a kezdőlapra