2004. február 28. szombat 08:20
Az Európai Unió rövid története (2)
A nyolcvanas évek végén, ebben az általános politikai felbolydulásban Nyugat-Németország és Franciaország kormányok közötti konferencia megtartását sürgette az egységes Európa létrehozására. Ez azt a célt szolgálta, hogy a tagországok fogjanak hozzá a még mindig Európai Közösség szerződéseinek megváltoztatásához és módosításához. 1989-ben volt már egy ilyen konferencia, ahol a monetáris unió szerkezetét készítették elő, aminek keretében a tagországok egységes pénzt vezetnének be. Margaret Thatcher brit miniszterelnök ellenezte az európai bővítést, de 1990-ben utódja, John Major, már sokkal nyitottabban közelített a kérdés felé. A kormányok közötti konferencia egy sor szerződést újravitatott, amik aztán összességükben az Európai Unió egyezményévé váltak.
A Maastricht-i Egyezmény megalapította az Európai Uniót, és szándéka szerint a tagországok között tovább bővítette a politikai, gazdasági és szociális integrációt. Az egyezményt az Európa Tanács 1991 decemberében elfogadta a holland városban.
Az "alapító atyák": Robert Schuman, Alcide De Gasperi, Konrad Adenaurer és az alkotmány kovácsa: Giscard d'Estaing
Kiemelkedő fontosságú volt a Gazdasági és Monetáris Unió (Economic and Monetary Union – EMU) melletti elkötelezettség, aminek értelmében a tagországok egységesítik a gazdaságot és egységes pénzhasználatot vezetnek be 1999-ig. A Maastricht-i Egyezmény szigorú feltétele volt, hogy az EMU-hoz való csatlakozás előtt ismét találkoznak. Az egyezmény támogatta a további kül- és biztonságpolitikai integrációt és a nagyobb igazságszolgáltatási és rendőrségi együttműködést. A tagállamok nagyobb hatalmat biztosítottak az EU kormányzó testületeinek több területen is, különösen a környezetvédelemre, oktatásra, egészségügyre és fogyasztóvédelemre vonatkozóan.
Az egyezmény nem talált egységes megértésre a tagországokon belül. A viták középpontjában különösen az EMU állt, annak is a nemzeti pénznemek megszűnésére vonatkozó kitétele. Megint a britek: a szerződés néhány feltételét nem fogadták el, és felmentést is kaptak a teljesítés alól. Így aztán ők nem csatlakoztak az EMU-hoz. Más országokban is voltak problémák, például először a dán szavazók referendumban elutasították a szerződést; a németeknél pedig az volt a gond, hogy az egész uniós tagságuk ütközött az alkotmányukkal. Jó időbe telt a problémák megoldása, az érdekek ütköztetése, ezért hivatalosan az Európai Unió csak 1993-ban lépett életbe.
A Maastricht-i Egyezmény körüli viharok miatt az EU vezetőinek újabb, az úgynevezett kormányok közötti konferenciájára került sor 1996 márciusában. Az Amszterdami Egyezmény felülbírálta a maastricht-i és más EU-alapító dokumentumot is. Ennek az volt a fő célja, hogy az átlagos emberek számára is vonzóbbá és jobban érthetővé tegyék az Európai Unió egészét. Felszólította a tagországokat munkahelyteremtésre, a környezet, a közegészség és a fogyasztói jogok védelmére. Az Amszterdami Egyezmény feloldotta az utazási és emigrációs korlátozásokat, kivéve az Egyesült Királyságban, Írországban és Dániában, akik megtartották az országhatáraik eredeti ellenőrzését. A szerződésbe bevették a feltételes együttműködést és integrációt a Nyugat-Európai Unióval, ami a nyugat-európai hatalmak katonai védelmi szervezete. Végül, de nem utolsósorban, engedélyezte kelet-európai országok felvételének a lehetőségét. Az Amszterdami Egyezményt 1997. október 2-án írták alá a tagországok, ami többek között lehetőséget biztosított arra, hogy kelet-európai országok csatlakozhassanak.
Az „Agenda 2000” nevű dokumentumot az Európai Bizottság bocsátotta ki, amelyben kifejezésre jutott - az Amszterdami Egyezmény értelmében - a bővítési stratégia. A dokumentum széles körű reformokat hirdetett meg az Európai Unión belül a bővítési folyamat megkezdése előtt; a gazdasági növekedés fejlesztése, versenyképesség, munkahelyteremtés, mezőgazdasági és strukturális reformok, továbbá egy új európai pénzügyi keretmunka kidolgozása.
2001-ben írták alá a Nizzai Egyezményt, ami Európa bővítési reformjait készítette elő. 2002 végére az összes tagország ratifikálta ezt az egyezményt, bár az írek szavazóinak nagy része rendkívül aggódott, hogy a bővítés csökkentheti az Írországnak jutó pénzügyi kedvezményeket.
Az egységes európai pénz bevezetése az első perctől vitás kérdés volt. A britek például attól tartottak, hogy ez a nemzeti identitásukat és kormányzati fennhatóságukat veszélyeztetheti. Az eurónak nevezett pénz bevezetésének követelményei többek között: a legalacsonyabb inflációval rendelkező három ország átlagához képest az adott ország inflációja nem haladhatja meg a másfél százalékot; az ország költségvetési deficitje az ország össztermékének (GDP) nem lehet három százaléknál magasabb és a nemzeti adósság nem haladhatja meg a GDP 60 százalékát.
A legtöbb országban nehézségekbe ütközött a Gazdasági és Monetáris Unió (Economic and Monetary Union – EMU) követelményeihez való megfelelés. Az infláció csökkentése és a magas kamatlábak a munkanélküliséget növelik, míg a deficit kontrolljára tett erőfeszítések magasabb adókhoz vezethetnek. Ezek együttesen gazdasági recessziót eredményezhetnek, amit a legtöbb ország már érzékelt is.
A sok ellentmondás ellenére a 15 tagország közül 11 bevezette az euró használatát 1999. január 1-én, először csak a számvitelben és az elektronikus átutalások esetében. Anglia, Svédország és Dánia döntött úgy, hogy nem használják az eurót, Görögország pedig nem felelt meg az előírt feltételeknek (2001 januárjáig). Létrehozták az Európai Központi Bankot (European Central Bank – ECB), ami a tagországok pénzügyi politikáját felügyelte. Az Európai Központi Bank 2002-ben kezdte az euró bankjegyek és érmék kibocsátását az úgynevezett euró-zónában. A nemzetközi pénzpiacon – kisebb döccenők után – hamarosan életképesnek mutatkozott. A bank szigorú irányvonala alapján megkezdődött egy közös pénzügyi politika végrehajtása. Az euró-zónában bekövetkezett lassuló növekedés és emelkedő munkanélküliség 2000 után magasabb költségvetési deficithez vezetett. Az Európai Bizottságnak figyelmeztetnie kellett Írországot és Németországot, hogy csökkentsék költségvetési kiadásaikat.
Az Európai Unió hatalmával együtt növekedtek az aggodalmak, hogy az Európai Bizottság túl sokat felügyel kis rálátással. Ugyanakkor a demokratikusan megválasztott Európai Parlamentnek pedig túl kicsi a valóságos hatalma. Erre akkor derült fény, amikor az Európai Parlament független könyvvizsgálókat kért fel 1999-ben; a vizsgálat eredményeként kiadott jelentésben korrupcióra és hibás vezetési gyakorlatokra derült fény. A következmény: a teljes Európai Bizottság lemondott – ilyesmi azelőtt még soha nem fordult elő.
Niemetz Ágnes
(Folytatjuk)
Előzmény: Az EU rövid története 1.
Vissza a kezdőlapra