2004. március 04. csütörtök 22:41
„Antall József megalapozta, Orbán Viktor felépíti”
Franka Tibor interjúja Surján Lászlóval
II. rész
– Gondolom, akárcsak másoknak, akik az 1980-as évek végétől közszereplést vállaltak, így Önnek is ugyanaz volt a jelmondata, mi ma, a nemzet javára cselekedni. Pályafutása, másokkal ellentétben a demokrácia eddig eltelt csaknem tizennégy esztendeje alatt nem sokat módosult, hiszen az Antall kormányban betöltött miniszteri bársonyszéket követően, igaz, nem pártelnökként, de ma is szerves része a közéletnek. Ugyanakkor az Ön által a kilencvenes években vezetett Kereszténydemokrata Néppárt egyik akkori alelnöke, Hasznos Miklós szerint sok mindenben tétováztak, nem álltak ki kellőképpen a felelősségre vonás, a kárpótlás, és a privatizáció tisztaságáért, röviden, minden jó szándék ellenére követtek el bűnöket.
- Bűnösnek nem érzem magam, mindig a lelkiismeretem szerint cselekedtem. Ez nem azt jelenti, hogy ma már nem tennék bizonyos dolgokat másként. Vegyük talán sorba. Kezdjük a tulajdonviszonyok helyreállításával. Utólag úgy érzem, hogy a reprivatizáció lett volna a legszerencsésebb megoldás. Antall József szerint ezzel a bíróságoknak tíz-tizenöt évre mérhetetlenül sok munkát adunk. Ha per, úgymond legyen per! A reprivatizáció igazságosabb lehetett volna annál, mint ami lett. Ami a földtulajdont jelenti, 1990-ben a kereszténydemokraták koalíciós szorításba kerültek. Nem tudtuk keresztülvinni a saját elképzelésünket, mert az MDF elvetette. Mivel a földeknek akkor, de még ma sincsen reális ára, azt javasoltuk, hogy a földek kerüljenek önkormányzati tulajdonba, ahonnan bérletbe vehetik a családi gazdaságok. A bérleti díj bevételi forrás, és közben a reális földárat kialakító tényező. Később a bérleti jogviszonyt át lehet alakítani tulajdonjoggá. Az időnyeréssel sok zavart elkerülhettünk volna. Talán kevesebb földet vásároltak volna fel potom pénzért. Az MDF viszont úgy vélte, a közösségi tulajdon műveletlen, kihasználatlan marad, ezért elvetette a mi javaslatunkat.
– Ha az MDF félreértette az Önök szándékát, miért nem álltak a kisgazda reprivatizáció mellé a kárpótlással szemben?
– Engem is meggyőzött akkor ez a „jogbizonytalanságot okoznánk” feltételezés. Ráadásul akkor még nem tudhattuk, hogy a kárpótlás mennyire rosszul sikerül majd. Az Alkotmánybíróság állásfoglalását követően csúszott félre a törvény a kárpótlási jegyes technika irányába. Akkorra már a koalíció meggyengült, a kisgazdák arra buzdították az embereket, ne vegyék át a kárpótlási jegyeket, mert rövidesen ők kormányoznak és reprivatizáció lesz.
– Miért nem lehetett ezt szóvá tenni, féltek Antalltól, féltek a hivatalban maradt kommunistáktól, vagy külföldtől féltek?
– Az biztos, hogy az európai légkör például az igazságtételi törvény végrehajtásához nem kedvezett, és ma sem kedvez. Például a hazai jobboldal szemében nevetséges az a pufajkás úriember, aki Európa-szerte a nagy falbontó szerepében virágzik. No, most itthon erről lehet rossz szájízzel beszélni, de külföldön én is meggondolom, miért rontsam a magyarok iránti háláját a német embereknek, azért, mert egy szerintem méltatlan figurához kötik a történteket, hiszen általa a magyar nemzetet becsülik. Nem félelemről van tehát szó.
– Ezek szerint, noha nem Horn Gyula érdeme a határnyitás, mégis jó időben volt jó helyen…
– Eladta magát, de ezt a vitát tisztázzák le Németh Miklóssal, akinek magam jobban hiszek, mint Horn Gyulának.
– Grósz Károly 1994-es elmondása szerint a keletnémetek átengedéséről Horváth István akkori belügyminiszter, Horváth József akkori három per hármas vezető, Német Miklós és Grósz döntöttek, sőt a Minisztertanács. Azért jelenthette be Horn Gyula, mert Német Miklósék nem akarták a szovjetek ellenszenvét tovább hergelni azzal, hogy a magyar miniszterelnök áll a világ elé egy ilyen bejelentéssel. Tehát Horn Gyulának nem érdeme volt, csak egy miniszteri állása. Hasonló jellembéli hiányosságra utal, hogy a kilencvenes években a nagy falbontót a pártja a Balaton környékén jelölte képviselőnek. Horn Gyula, vallásos térségről lévén szó, előkeresett egy olyan fényképet, amikor valamilyen esemény kapcsán II. János Pál mellett állhatott. Sokszorosította, és ezt a felvételt küldte szét, mint reklámanyagot a választóknak. Aki pufajkában, majd anélkül, Medgyessyvel, Csehákkal, Kiss Péterrel, Kovács Lászlóval és a fél magyar parlamenttel kéz a kézben azt figyelte, ki jár az Isten házába szent misére, az a rendszer bukását követően „ideológiai ellenségét”, a pápát is szégyentelenül használta hatalom érdekében.
– Ezzel együtt, legalábbis a külföld felé az MSZMP politikája mégis hordozott olyan elemeket, amelyeket nyugaton megbecsültek. Persze Ceaucescu urat is megbecsülték nyugaton, mert elhitték, hogy Moszkvának olykor nemet tud mondani. Ilyenformán a magyar kommunista vezetők nyugati felértékelése sok esetben méltánytalan és hamis volt. A magyar választó ezt a társaságot 1990-ben tíz százalék körülire leértékelte, tehát el akarta söpörni. A nyugat viszont éppen azért, mert ezeknek a kommunista pártoknak a félreállása révén, vér nélkül nyerhette meg a harmadik világháborút, valamiképpen honorálni szerette volna tevékenységüket. Ráadásul a választópolgárok is csak négy évig rekesztették ki őket a hatalomból.
– Az a négy év viszont hatalmas lehetőséggel kecsegtetett, hiszen ha nem is látványosan, de a takarítást elvégezhették volna. Szerintem nem a volt MSZMP-t fogadták vissza a kegyeikbe a választók 1994-ben, hanem az Önök tétovaságait unták meg, főként az SZDSZ-el kötött paktum háborította fel őket.
– Nem a paktum volt itt a meghatározó. A rendszerváltó pártok egyike sem mérte fel és gondolta volna, hogy itt egy kilencven százalékos eredmény lesz, már ami az eltakarítást illeti. Ezért az ellenzék a kerekasztal tárgyalások során úgy tárgyalt, mint aki negyven százalékra számíthat. Az egyeztetéseken tehát olyan pozíciók elérésére törekedett, amelyek lehetővé teszik majd a feltehetően baloldali többségű parlament ellenőrzését egyharmados részvétellel is. Ezzel párhuzamosan az MSZMP vagy MSZP, mindegy hogyan hívjuk, gondolni sem mert arra, hogy ő viszont harmincöt százalék alá esik a választásokon. Ezért ő is abban volt érdekelt, hogy a kétharmados szabályok széles köre működjék, és nélküle semmi különleges ne történhessen. Irreálisan sok kétharmadot kívánó törvény született, s ha ez így marad, az ország irányíthatatlan. Ebben a helyzetben Antall József két lehetőség között választhatott. Az egyik, beveszi az SZDSZ-t a kormányba. Ezt külföldről óhajtották, kérték, és követelték. Ám Antall átlátott rajtuk.
– Elképzelhető, hogy Antall József nemzetközi fenyegetettség alatt állt?
– Antallt nem lehetett fenyegetni. Bizonyára elhangzottak bizonyos kijelentések, de ő elvi alapokon ezeket lesöpörte. A másik lehetőség a kétharmados megállapodások csökkentése. Ehhez kellett szabaddemokratákkal kötendő paktum. Ez a paktum rengeteg kritikát váltott ki, és csak fél sikert eredményezett, hiszen azóta is sok a kétharmados törvény a házban…
– Ezen csak egy kétharmados választási győzelem tudna változtatni?
– Így van. Örömmel nyugtáztam, hogy az MSZP-SZDSZ győzelem négy évében Horn Gyuláék nem éltek a visszarendezés lehetőségével. Talán, mert Horn tudta, ő külföldön az imént említettek miatt szalonképes, de a pártja és annak múltbéli tettei kevésbé. Az ötvennégy százalékos győzelem után a KDNP elnökeként „palackpostát” kaptam az MSZP-től, de küldött ilyent a Fidesznek. Horn hajlandó lett volna a mi bevonásunkkal egy olyan hatalmat létrehozni, amelynek csak a kisgazdák és az MDF lett volna az ellenzéke. Palackposta: közvetítők kerestek fel és azt mondták, hogy egy akkor külföldön dolgozó szocialista politikus hajlandó lenne belépni a kormányba, ha én is igent mondok.
– Német Miklósról van szó?
– Sem megerősíteni, sem cáfolni... Jól ismertem ezt az illetőt, így azt üzentem vissza: várom az illető személyes telefonját. Biztos voltam, hogy blöffölnek. Nem is hívott fel. Ha felhív, akkor is nemet mondok. Összehívtam a párt intézőbizottságát: számítani lehet rá, hogy az MSZP széles koalíciót akar. Mit mondjunk, ha meghívnak? Személyes javaslatom: nem. Féltem, hogy egyenként meg próbálják megvenni az intézőbizottság tagjait. Ismerni akartam a döntésüket. Akadtak néhányan, akik akkor nem akartak szavazni, mondván: nem létező ajánlatról ne döntsünk. Végül az ő tartózkodásuk mellett egyhangúan elutasítottuk a koalíció lehetőségét.
– Lehet, Német Miklós a mai napig nem tudja, hogy felhasználták?
– Nem tudom Német Miklós mit tud, de ebből a könyvből az illető legalább értesülhet róla.
– Ha az akkor már az MSZP által meggyőzött tartózkodókon kívül a keresztény vezetés mégis a koalíciót választja, óriási felháborodást kelthetett volna, hiszen a szocialista vőlegényjelölt még néhány évvel előtte ütötte-vágta a keresztény menyasszonyt.
– Bennem fel sem merült, hogy az egyébként szakmai kihívást jelentő egészségügyi reform folytatása érdekében ily mértékben beszennyezzem magamat.
(folytatjuk)
