2004. december 23. csütörtök 16:52
Versnyi hazám
versgyűjtemény
Versnyi hazám – Jékely Zoltán: A Betlehemi Csillaghoz
Versnyi hazám… „versnyi hazát / csak ennyit adjatok / s én megteremtem benne / házamat // egy sornyi hazát / hol megbújhatok őrizve / néhány álmomat // egy szót adjatok csak / szónyi hazát / tisztát igazat szépet // határtalant” – írtam egy régi életben, úgy húsz esztendeje… E versnyi hazát keresem, azóta is. Nem tudom, hány sort olvastam már el; száz, kétszázezernél is több lehet; és egyre kevesebbet ismerek, és egyre többet szeretek. Ezután, ha rálapozok egy régebbire, vagy újra, megosztanám olvasóinkkal is a kincset. A költőkről nem mesélnék; de a filológusok kedvéért megjelölöm a forrást – nézzenek utána, ha olykor ismeretlenebb a szerző. Ez most, persze, nem szükséges, hiszen Jékely Zoltánt nem kell bemutatni az irodalmat kedvelőknek. De azt azért meg kell említenem: itt közölt verse az Üdvözlégy Szabadság címmel 1942-ben megjelent antológiában olvasható; Szentgericzei Jakab Jenő kiadásában nyolc erdélyi költő – Derzsi Sándor, Hegyi Endre, Horváth Imre, Horváth István, Jékely Zoltán, Kiss Jenő, Szabédi László, Varró Dezső – ünnepelhette akkor a történelem mára törékenynek bizonyult bocsánatkérését. Ez a Jékely-vers aztán – az elismertség, a Kossuth-díj ellenére sem – valahogy minden válogatásból, minden összegyűjtött verseket tartalmazó kötetből – kimaradt…
(tamási)
Jékely Zoltán:
A Betlehemi Csillaghoz
Ki borzalmat csudálni feljövél az űrből,
Köszöntelek, te Betlehemi Csillag!
Jókor jövél. Mi dúl most a világban!
Ilyet még nem látott kárbunkulus szemed.
Ehhez hasonlót üstökös se látott,
Ki maga is borzalmakat hozó –
Ilyesmit még a ragyaverte Nap
S az életúnt bölcs – még a Hold se látott.
Tán bánod is bolond határozásod
S szállnál huhogva vissza az idők
Mélységibe – de mint az utca népét
Némely elgázolt, vérbevert tetem,
Úgy szív tovább e látvány, undorítva,
S ha meglátod, nézned kell, egyre nézned…
Válassz ki engem is egy pillanatra,
S állj meg felettem, szép éjféli Nap,
Aki háromszáz esztendőbe csak
Egyszer terjeszted ránk rontó sugárod.
Ha nem tudnád, ez a kert, melyben állok,
Anyám szőleje Visegrád alatt;
Négy évig dolgozott benne az áldott,
S az elhagyott helyébe másikat
Teremtett Szentgyörgy-puszta parlagából.
De ez a kéz, mely itt oldott-kötött,
Tán nemsokára otthon újat ápol
Az oldozás és kötözés örök
Törvénye szerint – Nagyhatalmú csillag,
Bölcs égi szem, tudom, te látva láttad:
Hazánk terében most mi zajla le;
Felerészben – huszonkét fekete
Év mulva – visszakaptuk Pátriánkat.
S mi, kik vándorbotunkat le se tettük,
Csak megálltunk s rátámaszkodánk,
Hazamenéssel holnap megkövetjük
Tíz hosszú éve elhagyott hazánk.
Itt sok-sok búsító tapasztalás volt,
Az élmény: csak összehasonlítás;
Minden tett emlékek kövére ácsolt
Töredékenység, épület-csalás.
Megyünk, megyünk! Október kék ködében
Lelkünk sikong, mint az őszibogár.
Leporlik rólunk a korom, a sár
S tisztán nyugszunk meg Erdélyünk ölében.
Emberségünk a kárhozattól óva
Hányszor nem szálltunk álmunkban oda,
Ahol most annyi elhagyott csoda,
Ahol most Élet vár, Vita Nuova!
Most már tudod, hogy a nagy pusztulásban,
Az őszben tavasz mért teremhetett:
A háborgó világ véres, beteg
Kérgén hatalmas gyógyítású láz van.
Mint a hullt-lombú októberi erdőn
Álomszerűen virító cinkeszó,
Mint rejtelmes, csóvásan harsanó
Sugár a vemhes, ordasszínű felhőn,
Olyan sziget vagyunk, s így nézz reánk.
A száraz kukoricakóré plánta-álma,
Vén remete mennyország-látomása
Ez az álom, melyet most álmodánk.
S te Csillag, te hétfényű égi úr,
Kinek hatalma ronthat és teremthet,
A búcsuzókat immár hazaengedd –
Hálájok hozzád a magasba hull.
S ha majd az űrből, sokszáz év után,
Újból egünkre kormányoz a törvény,
Tekints körül hazánknak drága földjén
S egy pillanatra gondolj vissza ránk.
Akkor majd ez a lélek – ha lehet –
Valahonnét, kövek s csontok zugából
Arcod felé, mely mindörökre lángol,
Egy árva szikrát a magasba vet!
