2004. december 12. vasárnap 23:29
Péterfi Vilmos díj Utassy Józsefnek
Kérek egy át
A háború után Pozsonyból Budapestre menekült joghallgatót és egykötetes költőt, Péterfi Vilmost 1951-ben ítélte életfogytiglanig tartó börtönbüntetésre a bíróság összesküvésért, lázításért, a kommunista rend megdöntésére irányuló szervezkedésért. Az „élet egyetemét” a váci fegyházban végezte, 1956-ig, amikor, a forradalom bukása után, ismét menekülni kényszerült; bár örülhetett, hogy alkalma nyílt a menekülésre. Az Egyesült Államokba vetette a sors, ahol egyetemi tanár lett; a nemzetközi jog Professor Emeritusaként vonult nyugdíjba – és telepedett majdnem haza. Mert Budapestet választotta, hogy ismét régi szenvedélyének, a szépirodalomnak hódolhasson. Sorra jelentek meg drámái, regényei, novellái és verseskötete – de a legnagyobb áldozatot valószínűleg rendkívüli alapítványával hozta a magyar irodalomért. Ötvenezer dollárt helyezett letétbe, s az összeg kamatait – mintegy hétszázezer forintot – ítélik oda minden esztendőben a kortárs irodalom egy vagy több kiemelkedő alkotójának. Kedden az Írószövetség székházában immáron negyedik alkalommal adják át a Péterfi Vilmos Alapítvány díját – s már három esztendeje annak, hogy az alapító „odaföntről” figyeli gesztusa eredményeit. Amely talán megnyugtatja – noha amúgy kissé békétlenül halt meg. Csak majdnem jöttem haza, emlegette élete utolsó éveiben, ha tehetném, visszamennék minnesotai magányomba, tette hozzá. Nem az várt, amit annyira vártam, évtizedeken át. „Oda vágyom. Hol nincs többé / véres naplemente” – írta élete utolsó versének kéziratában. Az elkészült kötetet már halálos ágyán, öntudatlan állapotban vehette kézbe – bár tekintetében mintha felcsillant volna az öröm…
Alapítványának idei díjazottja Utassy József. A talán utolsó forradalmár költő… Zúg március, kiáltott egy hazára 1969-ben, Petőfit ébresztve. „a jognak asztalánál lopnak, / népek nevében! S te halott vagy?! / Holnap a szellem napvilágát / roppantják ránk a hétszer gyávák.” Nemzedékek himnuszává vált az a vers és a többi; nemzedékek mértékévé, követendő példájává az a tartás. Volt, aki elbukott, volt, akit elbuktattak, sokan, nagyon simultak bele a kilátástalanság szülte padlólétbe, de aki talpra akart állni, mind azért tette. Hogy szólhasson a szabadságért és a szabadságról. És az emberségért… „Itt van például ez a koldus. / De hol lehet vajon a lába? / Mert a koldus, a koldus itt van. / S az én hazám az ő hazája! / Föl kell rúgni ott azt a tányért: / kalimpáljon az égre holdnak! / Korog az éjszaka, hideg van. / Filléreitek hunyorognak.” Nemzedékek tudták betéve ezt a verset is. Tudták… Utassy József már évek óta haldoklik. Ne legyünk kegyesek, szemérmesen félrefordulók: Utassy József, bizony, az álom és az ébrenlét közötti senkiföldjére keveredett. Öntudata hol kilobban, hol visszatér – családi gyászok és sorsnyi veszteségek súlya roppantotta őt össze. Kevesen voltunk ahhoz is, hogy vigyázni tudjunk rá… Nem mondhatni, hogy díjesővel árasztotta volna el az elmúlt évtized. Nem mondhatni, hogy gondok nélkül élhetett volna. Nem mondhatni, hogy azt várta volna, ami várt rá, e szép új világban. S hogy tekintetében felcsillanna az öröm… Persze, hazudjunk szépeket, amikor díjához gratulálunk; kívánjunk sok új verset még tőle, nekünk. De olvassuk-e azokat, amelyeket már megírt…? „S ha már úgy érzed, koponyád reped szét: / dünnyögj magad elé egy indulót, / s dúdold világgá a Kárpát-medencét!”
Dúdolni – jó… Kérnék egy á hangot…
Tamási Orosz János
Utassy József: Zúg március
Én szemfedőlapod lerántom:
Kelj föl és járj, Petőfi Sándor!Zúg Március, záporos fény ver,
Suhog a zászlós tűz a vérben.Hüvelyét veszti, brong a kardlap:
Úgy kel föl, mint forradalmad!Szedd össze csontjaid, barátom:
Lopnak a bőség kosarából,A jognak asztalánál lopnak,
Népek nevében! S te halott vagy?!Holnap a szellem napvilágát
Roppantják ránk a hétszer gyávák.Talpra Petőfi! Sírodat rázom:
Szólj még egyszer a Szabadságról!1969
