2005. február 26. szombat 21:27
Versnyi hazám
versgyűjtemény
Versnyi hazám – Karig Sára: Hatvanegy napja
Egy költő Vorkutáról. Aki „verseket gyűjt magában a
fagyhalál ellen.” – olvashatjuk Orbán Ottó méltatásában. Akinek versei „egy
hiperrealista munkatábor minden szürrealizmust megszégyenítő körülményei
között” születtek. „Hirdetve a megalázottak és megszomorítottak keserű
vigaszát, hogy egyszer – ha számunkra későn is, de a dolgok kérlelhetetlen
vastörvénye szerint bizonyosan – minden gyalázatosságra fény derül.” Szibéria.
A Gulag. Vorkuta. A „felszabadítók”, a „megszabadítók” egyik halálgyára.
Felejtsük el az egyszer már megadott vigaszukat? Ismét…? Ez a vers talán erről
is szól. A megsejtett kegyetlenségről. Amire csak az ember képes…
Karig Sára:
Hatvanegy napja
Hatvanegy napja tart immár
a pillanatnyi borzalom.
Vért kellene inni már,
mert szomjazom.
Mert vért kíván, ha híg a vér –
így mondják zürjén pásztorok.
És most az emlék visszatér:
a tűz lobog,
a rén keskeny ketrecben áll,
nyakán a bélből font kötél,
a rén kegyes halálra vár,
feszül az ér,
szemében kusza rettegés,
kimondhatatlan borzalom,
lazul a húr, enged a kéz,
nincs oltalom!
Egyetlen mély lélegzetet!
És újra megfeszül a húr,
de feladni az életet
meg nem tanul
a szív, a remegő ideg.
Nem így, nem ez a jó halál!
A medve egyszer öli meg,
ha rátalál,
s a farkas egyszer tépi szét –
az embernél nincs irgalom,
hétszer emeli rád kezét
a fájdalom
hétszer enged hétszer lazul
és hétszer éled a remény
és hétszer halni így tanul
a szív, szegény!
Hétszer halnak a szarvasok,
s a rémülettől híg a vér!
Kit széttépnek a farkasok,
akit elér
a jó halál, az egyszeri,
vére megalvad hirtelen.
A kínzás mindig emberi!
Nincs kegyelem!
A zürjén a tundrán lakik,
s medvékkel küzd az életért,
hígan issza, ha szomjazik,
a vért, a vért.
Hatvanegy napja tart ma már
a borzalom, az emberi:
számodra nincsen jó halál,
az egyszeri.
