2005. február 05. szombat 18:58
Versnyi hazám
versgyűjtemény
Versnyi hazám – Csokits János:
Ha elmondom, mi történt velünk…
Évtizedekig Andorrában élt. Néhány éve hazatért, de nem vált irodalmunk közszereplőjévé. Csönd van körülötte, ahogyan a kényszerű csönd vette körül, évtizedekig. Néha, amikor Pilinszky Jánost „összehozta” a legnagyobb angol költő-műfordítók egyikével, vagy amikor megjelent egy-egy emigrációban élő költőket bemutató antológia, olvashattuk Csokits János nevét. De többnyire a csönd vette körül. De, a versek esetében különösen, így van ez jól. Mert a vers maga a teremtő csönd.
Csokits János:
Ha elmondom, mi történt velünk…
Azt mondják, felejtsem el
anyámat, aki szült, apámat, aki nemzett,
mert él az Ember s a népek kihalnak,
felejtsem el a forradalmat,
a súlyt, mitől guggolva él a nemzet,
felejtsem, mi történt Budapesten,
Pécsett, Miskolcon, Magyaróváron,
hogy négykézláb hoztuk az országhatáron
a bevérzett drága elvet,
mit most a Nyugat elvet
és azt kéri tőlem, legyek már végre józan,
felejtsem el a nyelvet,
beszéljek más nyelven, beszéljek másról:
hindukról, Holdról, haladásról,
békéről és a készülő
nagy összefogásról,
mert minden jobb lesz már holnap,
mondják a nagyhatalmak,
csak én beszéljek másról,
ne hősökről, árulásról,
Tarcsáról, Recskről, Vácról,
Molotov-koktélos srácról,
mert, úgy mondják, senkinek se használ,
ha elmondom mi történt velünk
Győrött, Kanizsán, Kiskunhalasnál,
mi fájt minálunk mindenkinek,
Nagy Imrének és Mindszentynek,
ne esküdjek földre, égre,
megtisztult nemzedékre,
milyen új rendet
teremthet
a hűség,
mikor észnek, szívnek, karnak
szabad az egyszerűség,
de mondjak már búcsút végre
minden magyarnak,
bölcsőnek, ravatalnak –
hogy hallgassak:
ezt kérik tőlem szépen
a történelem nevében,
a nagyhatalmak!
Hiszen minden jobb lesz majd holnap –
csak felejtenem kell, mit reméltem,
hogy élhessek bizánci nyugalommal,
bölcses és kiherélten.
Talán nem értem
a világ baját?
Azt kérdik, miért nem
mondom el Ali Babát
s a negyven ENSZ-tagot,
hogy a négernek nem jut télikabát,
az eszkimó nem kap mangómagot,
és kérdik, miért vagyok
oly lelketlen fráter:
miért nem sajnálom Amerikát,
ahol csak minden harmadik
kutyára jut egy pszichiáter?
Bizony szomorú világ,
hol millió neandervölgyi néger
hasztalan vágyódik a jóra:
mozira, rádióra,
s ezalatt én, dőre
európai, nem nézek a pőre
párizsi színésznőre,
pedig, lám,
a fényreklám
szerint, ezeregyéjszakát
biztosít a bőre…
S ha már a filmvászon
mélységeiben nem halászom,
mért nem vigasztalódom,
mint a többi népek,
hogy az űrhajók milyen szépek
s a Holdon talán már holnap
emberszabású gépek
robotolnak –
mit morgolódom,
hogy mi volt Onódon,
Békéscsabán, vagy Szegeden,
hogy miket beszél az egyetem,
mi van a Csepel szigeten,
talán csak mégse hihetem,
hogy New Yorknak sorsunk idegen
s igazat szól a sok arab,
kínai, hindu, néger:
hogy a Nyugat
csak ugat,
soha nem harap,
és végül Moszkva
lesz az, ki a végső
szerepet kiosztja,
hiszen ott van mindenütt a Párt
újságkioszkja…
Meglátogatnak, mondják, utazzam:
háljak repülőn, éljek vonatban,
levelet írnak, pénzt kínálnak,
megmondják azt is, mit csináljak;
talán, ha nem tartom nehéznek,
a nagy történelmi perben
tanúnak beidéznek,
csak, kérik, ne nézzek olyan leverten,
emlékeimből ne idézzek,
és mondjam, hogy mindent kihevertem…
Beszélnek hozzám, biztatnak gyakran,
feledni nem tudok,
de élve maradtam –
ha kérdeznek, nincs mit felelni,
torkon ragad az iszony:
hazug jövőbe nézek,
holtak borából iszom.
(1959)
