2005. április 01. péntek 23:41
Versnyi hazám
versgyűjtemény
Versnyi
hazám – Bartos Aranka : ARS POETICA
A költő Baján él. Nyugdíjas könyvtáros; egy-egy új kötettel nagy néha meglepi őt a sors, de életművének nagyobbik része még kiadásra vár. Biztosan meg fog történni, ha nem most, akkor a távoli jövőben. Mert vannak írások, vannak versek, amelyek nem kallódhatnak el soha….
Bartos Aranka :
ARS POETICA
Tüzes rendszerében a Nap fejedelmi gonddal
őrzi bölcsőnket, a híres földet, amit
mégiscsak a magjában rejlő energiatöltet
egyensúlyoz. Felül a színbe, formába, illatba
tömörült sugár, az életté szerveződött anyag
„csupán" a Nap oltára... „Tiétek a mennyeknek
országa, - szól a régi, szent fáma - és aki
közületek önmagát megismeri, amazt is
megtalálja . . ." A Világlélek tehát énünkbe
fotózta a szépet, de ránk bízta az előhívást . . .
Amint befelé botorkál az elme az erecske útját
követve lénye forrásához, egyre több árnyalatot
ismer meg az Isten színeiből. Az út elején
érezni már a magasrendű energiát, amely színre
csalja az Ő sok szépség-klorofillját. Gyáva mind,
aki az útra pillantva ellenérvet kovácsol és
maradni „bátor”. A látszati homályból nem
fakadhat ürügy, - sötétből indult a fénybe
robbant rügy... Bízzál hát, hamarosan megtalálod
és szépnek látod az ellentétpárok ikerkapcsát,
a legfőbbet is: az életbe épült halált és
a halál életmagját. Mindez nem álom, az Ígéret
Földjén jársz barátom, amely tiéd lesz és ahol
üdvözülsz, ha porrá mállik benned a dolgok
megkövült értékrendje. Hisz épp oly szép a víz
egyetlen szivárványos cseppje, mint a Niagara
zuhataga, vagy a fűszál hegyén tornázó szellő,
mint mamutfenyő csúcsán a telihold. Teremtői
hitet sugall minden: ... az életfukar egynyári,
s évgyűrűi halmazában a tölgy, a hegyszoros;
a ködülte völgy; a hóvirág-követ; sínek mentén
a kövek; a mihamar feltündöklő hajnalt bűvölő
kakasszó; az olvadás-keringőre káráló dőre
tyúkocska; a kikeleti málhás levegő; a szántás;
a túlbuzgó násznépnek kijáró májusi fricska:
a fagyosszenteki „ármány"; fény a legyek
hártyaszárnyán; a borongó hegyek, lankás
dombok; pipacsfoltok a határban; részeg
délutánban a méhek; a növényi illat-politika,
virágzó fákon a rovar-orgia; az ecsetfarkú
kisveréb röp-próbája, s amint anyja az aggodalmat
állja; a széltapasztalt falevél; galamb a ház
tetején; árokban a nyár, ugyanitt a por hozsannája;
a fiókáit dicsérő madár; a fonálon utazó mostoha
pókocska; régi temetőben a halál; sírhant fölött
a vadon nőtt orgona, orgonán a pihenő darázs
potroha; a ködpuha röptű denevér; a testvér,
akinek kicsi nap a szíve; országúton a szekér;
a legelésző tehén vidám kolomppal a nyakában;
mezítlábas fiúcska a tájban; lombárnyék a házak
falán; gerlesírásban a magány; bogáncsvirágon
a lepke; a gledícsiát mekegve falatozó kecske;
a megszelídült krisztustövis; az este; a vacsora
illata; az egyre szépülő gyerekkor a már látóhatár
peremén; a kenyér, amint megszegi az apa, ahogyan
keresztet karcol rá, benne holt anyja mozdulata;
türkiz-keretben, élőképen libáival Rozika a réten;
kánikula a kukoricaföldön; gyíksurranás tikkadt
göröngyökön; hőség a kövön; halkuló bánat és az öröm;
- a szépség-sorban ott van a mezei egér beomlott
tanyája, mint kicsi várrom; a veréb-pletyka út menti
akácon; a varangy aranyló szeme és apró
tenyere; a nóta, a móka, a zene, amely
elaltatja a pihenni alig tudó elmét;
a feldíszített, de már súlytalan emlék;
az erővé kovácsolt hatalom; lovacskák alatt
a friss alom; a nyugalom; a csikófutás,
a csikóöröm; a letepert közöny; a nyugtalanság;
a jogos harc, a szent harag; a megbocsátás,
a béke; a kék ég alatt köröző galamb; a déli
harang; a portáját dallal kerítő poszáta;
a viharmadár szárnya, a viharelőtti csend,
amint ráborul a tájra, aztán a vihar
a lombokra kötött súlyos szélmasnival;
a szélvezényelt erdő kórusa; a hallgatag
puszta; a busafejű kölyöklény; a. kutya
gyengéd tekintete és gazdaóvó haragja;
kutyahűség az emberi szívben; a macska
sziluettje holdpermetes háztetőn; az éji
tücsök kedve; a békák dala; a csillagmíves
éjszaka; a novemberi komor eső; felhőrésben
a fénycsokor; kéményseprő arcán a korom;
a nevetés, a mosoly; a gyümölcsfa kínálata;
a bodza édes-sötét termése, s a rigó, amint
suttogva aratja; a költöző pitypang-fiak;
a spirálröptű magok tánca; az erdőmély;
a tópart; a folyóra szabott pára; a drága-drága
barátság; az elmélkedő gólya; Dunán a bója;
a hullámzás; az ibolya; a szélcsend; a rózsa;
a madár járta légi úthálózat; az induló és érkező
vonat; a parasztlegény arca, rajta a föld markáns
rajza; ahogyan kendővel a vállán templomba megy
a falusi lány; a hajnali harmatos ökörnyál;
a ház falánál emlék-törmelék alól nézelődő
vézna kis öregasszony, talpig ruháján
a mélypiros alkony; a bukó napkorong;
a sötétedő táj; minden, ami fájt, de már nem fáj;
az örökölt haza és a nemzet; szüleink kezén
az erezet; a nagy, romlatlan állat-felekezet;
a bölcsek és a bölcselet; az ősz: a határ fölött
játszadozó halálkölyök; ágbogon a dér, a jégvirág,
a tél: a Nagy Látnok által lesrófolt életlángok,
tajga hangulatú fémes csönd, hó, hó, fehér ekhó;
fagyos szélpályán a hollóvitorlások; sasárnyék
a földön; cinke sárga mellénye és télbe pazarolt
nyitnikékje; néhány percre a vadludak hallótávunkba
robbant éneke, a fölvert és magasba röppent sóvárgás
valami hűvös, friss után; az utazni nem akaró
messzire-vágyás; a munkába igyekvés, a könnyű
elfáradás, a pihenés; a méhi magzatok álma;
az alvás méze, álomban a holtak visszajárta;
a föld csatája minden életért, aztán a halál:
a nagy adó, és újból a föld, a föld, a szelíden
visszafogadó . .. Indulj hát bátran az erecske
nyomában magnetikus éned felé, lényed forrásához,
s magadtól nyílsz ki majd e szépséget permetező
világra, mint a mező - önmélyét ismerő –
megannyi virága. És tiéd lesz a mennyek
országa, mert áthat a benned rejlő,
immár felszabadult isteni energia. . .
megmondta az Emberfia.
