2005. augusztus 22. hétfő 21:19

 

Versnyi hazám

versgyűjtemény

 

Versnyi hazám – Bágyoni Szabó István versei

 

Egy költő, akiből úgy éreztem meg, évtizedekkel ezelőtt, a költészet áradását, hogy akkor talán még egyetlen sorát sem olvastam. De még aznap este bepótoltam. Egy költő, aki rendre nagyon fontos jelzőket vet oda, az anyanyelvföld tarlójára. Egy költő, akivel még ma is képes vagyok vitába szállni – mert azon kevesek közé tartozik, akiknél fontosnak érzem: miként vélekednek rólam. Aki még túl fiatal ehhez a mondathoz, annak azt kívánom, soká értse azt meg; aki már elég öreg, az pontosan tudja: egy jó barát verseivel kínálom most meg önöket. Versnyi hazám két Cédrusával.

Tamási Orosz János

Bágyoni Szabó István:

Anyanyelvtelen

fiú volt - mondták
s mint fény a tükrön
villant át csorba életünkön

fiú volt
derék
s mint vadász vadját
dicsérték hosszan
a magzat anyját
ki egyenest a méhéből temet...
vajon az egek hogyan fogadják
a föl nem síró
tetemet
a névtelent az anyanyelvtelent?

vajon ott kik lajstromozzák
a hangtalanul érkezőt?
a holdfény-tisztát
a sosem-vétkezőt

ott is vajon csak paragrafusra
nyisszentik el a köldököd zsinórját?
vajon az illetéket
ott is kiróják?

a buszok ott is rozsda-dobozok?
az utcarikkancs ott is egyet fúj?
a betűbölcsőt ott is kihajítják?
sújt-e ott is a nyelvi egyensúly?

a zászlók ott is csapnak, ostorognak?
az anyagerinc ott is akasztófa?
szólniuk kell vajon kakasszóra
a magzatvíztől hurkos ostoroknak?

-----

fiú volt - mondták
két keze ökölbe’
hajtja szekerünk'
körbe... körbe

csak száll nem szól
nem szólint
mélyül az első
anyaszóig

(Kolozsvár, 1985)

 

Versdarabok egy konténerből

l.

(az átmentett gyermek)

míg űr pora száll a somra
úgy figyelj hallgatásomra
úgy nézz tikkatag szemeimbe
mint Iokaszté ha nékem hinne
Téresziászra sem hederítve...

figyelj s ne kívánj mindenáron
síró aiolt a gyerekágyon
ha ösztön csak s nem ész igazgat

Oidiposszá nő minden magzat

pólyálhatod bőrön vagy pajzson

a t i t k o t fejtsük mi ránk van osztva:
mért hogy kilopják Korinthoszba
így is úgy is a pásztorok?

2.

(melyben megszólítja a kiégett erdőt)

hová rakod a gerendáid?
nézd most puffad az éj
odvas sáncokba reked a hold -
kihunyó lószem

ki fölé rakod gerendáid?
valahol eliszkolt farkasok bőre
dohosra ázik
szél nem leng elő megvakult hamu alól sem

hová rakod a gerendáid?
látod az éjszaka meglopott
kegyetlen átok húz föl a semmibe
bölcsőt és tartóoszlopot

h o v á r a k o d a g e r e n d á i d ?

3.

(hogyha visszatérnek a rímek)

önerőből morzsátlan az asztal
benned csapódnak be az ablakok
a huzat hiába vigasztal

a rémek éjjel visszatérnek
egyik hajt másik marasztal
ujjak alatt billeg az asztal

indulataid reggel megetetnek
sírkertre látó erkélyeden
galambok húsába fészkelnek a tetvek

fiad felsír vajon mit tapasztal?

 

4.

(sorok egy futam elé)

Ha csak leütnek, mint a labdát,
köszönd meg útonállóidnak.
Ha csak leütnek, s abbahagyják:
minden vesztes nap idnap…
És vonulhatnak cintányérral
A „kabátosok” hahotázva –
méz pörög csak, nem kerget méhraj
az egyik nyárból a másik nyárba …

Nincs akkor senki, tán te se’,
ki eltűnsz a sorok mögött,
mint képzelt csata győztese.
Csupán egy van, ki hőbörgött
és tüntetett önmaga ellen,
de kitől azt is elvitatták,
mert más az érdem s más a jellem,
a telenség és a talanság…
És másként könyvelik az akták
a „vereséges győzedelmet”.
Másként, ki helyt maradt, s ki elment
választani hű fejedelmet.

Vagy őt cipelni tenmagadban.

„Persze,
vitt mást is, mit a vám eresztett.
Jövője van, kinek van mersze” –
vésik hátadba a keresztet…

Nyerő vagy, aki tétet vesztett.

Oldaladból kiáll a sínpár.
Nincs kötőfék, lóhóhér sincs már.
Kötelet fonnak. Hát ki játszik?
Ablakodon minden belátszik.
Fél-vámos jön és betekint
álmod üvegén,
fele kint -
hulló mannára, vár zsíros készre,
ágyad, párnád is jól kinézte.
Ingén vérfoltok hunynak, égnek.
Jelzőlámpák a messzeségnek ?
Karján tetovált vénleányok.
Szájában szép mondatfoszlányok.
Fogai – mintha írógéped
magányos hangzói lennének.
Ordít rád, ördög – más torok.
Remegsz, nem védnek mesterek,
s nem mássalhangzó-pásztorok…

Az égkosár lukas rostáján
Áthull az ocsú – át a szem…
Fütyül a vonat, indul minden,
Gyereked ül az Őrhegyen.

Álom-é ez, vagy végítélet?
Halnod kéne, vagy mégis élned?
*
Ki üt le, mint égről labdát?
S ki ösztökél, ha abbahagyják?

Óra ébreszt, vén riasztód.

Halálodat elhalasztod.

 

5.

(idegháború II.)

valahol ezüstöket vernek
bolond ez üstöket vernek
valahol síró üstöket vernek
bolond vagy üstökön vertek?

6.

(ihaj!)

ez a város olyan város
itt tanyázik kilenc vámos
mellüket díszíti jelvény
rájuk vár kilenc szerelvény

ez a város üres város
kiüríti a szélh(v)ámos

7.

(a Balt-Orient ablakából)

rohanó törzsön rohanó ágak
rohanó testen rohanó lábak
rohanó romok rohanó telkek
futó bakancsok - vérrel teltek
rohanó sípszó iramló sínpár
mintha hátamból szíjat hasítnál
és vernéd mintha a vén föld csontját
az egészet is részekre osztják
szelik Erdélyre és Partiumra
ki szórakozik? ki nem unja?
osztják a részt is s nem összerakják
mint forgószelek Isten barakkját...
rohan a part is gyors vizek várják
álmukért nyúlnak pöffedő párnák
suhanó álmuk ki tudja hol már
égi küszöbnél? pokol-tornácnál?
alagútszájnál? locsogó révnél?
kinek jut mirha? s kinek kenyérbél?
éber álomban s nem őrült-ébren
vágtatunk sínek bűvöletében
dobozbűvölet hátizsákképzet
koponyamotozás
jaj minek néznek...

8.

(itt a kancsal)

itt a kancsal vámos
mosolya hiányos
csak úgy beenyelgett
„hol hagyták a nyerget?”

kérdi így is úgy is
szaga szappan húgy is

számon kilenc retesz
„előbb kieresztesz...”
nyeltem s nem anyáztam
anyám nem gyaláztam

 

A versgyűjtemény nyitó oldalára

Vissza a kezdőlapra