2005. szeptember 26. hétfő 21:09
Versnyi hazám
versgyűjtemény
Versnyi hazám – Szécsi Margit: Papírkorona
Egy hosszú-hosszú vers; de nagyon fontos. Nem csupán egyes mondatai miatt, amelyek ma röplapjainkra kívánkoznak… Egy vers, és egy életmű; amelyre emlékeznünk kell. A korra, amelyben születtek e versek – a korra, amely annyi csalással volt tele…
Szécsi Margit:
Papírkorona
És ha mindenütt tilos az álom:
álmodni gyerünk haza,
haza, a papírpalotából,
főnökeink leheletéből,
éhes szemük elől: haza,
álmodni gyerünk haza,
a prériken át, a disznószinű bogáncs
kövér kondáit átugrálva
álmodni gyerünk haza,
a verebes kalicka halottját eltemetni,
álmodni gyerünk haza,
koporsó-dobozát beragasztani szépen
arannyal, pirossal, zölddel -
álmodni gyerünk haza,
zsolozsmázni gyászéneket:
Jaj, hogy a te kis lábaid
tenyeremben többé nem karmolásznak -
de a macskát, azt agyonütöm ha kikapar a földből -
jaj te gyönyörű, feltámadsz-e az Ítélet Napján velünk?
Macskánk a leggazdagabb,
háza van neki, övé a nyulház, ott a szobája,
létrás a feljárója, piros pokróc az ágya,
fű a matraca, törött tükrében lakik a tündér.
Ne vadássz a gyíkra, a leveli békára, barátom,
menj a nádasba, Muszmüller di Micilla,
ott fogjál vadakat, ezek a békák idomítottak,
kötélen másznak, csillagai mind a trapéznak,
csak a szomszédok előtt nem produkálják magukat,
de a kisöcsém látta, ő megérdemli a csodát -
menj a nádasba, vadszagú liliom-erdők
trüsszögésedet várják, becirmítanak vörös arannyal,
fogjál vizi-sárkányt: tüzeshasu tarajos gőtét,
lófejü sáskát, vidrával mérkőzz,
lovagokat keress magadnak, megnőttél, itt az idő - és
este, lehet, találkozol velem is:
odajárok én is a liliomok közé, a nádi királlyal,
mert utálom a tintapacni-fülű iroda-fiúkat,
keszeg kis fehér kezüket - az én szeretőm nem ilyen.
Jaj, nem is aluszom, a Szürke Szörnyeteg várába
úgy indulok álmosan, ó doktori főnök,
ha az álmodozás építi fel a lélek mész-sugarú szerkezetét
úgy itt mindenki angolkóros, vízfejü szavaikat nem értem,
vicceiken a csattanónál nem röhögök,
iparkodom pedig a keresetért, számolok, írok,
de hosszú hajammal az irodavezetőt szájbacsapom, botrány,
ledől az aktatorony, az ábécébe-rakott kartonok
boldog zűrben szétrebbennek mint a káposztalepkék,
diadal, diadala a neveknek, a rögzített,
azonos kínba varázsolt személyiségek diadala -
felmondok. Életem folytatólagos felmondás ezentúl,
de csak Tuba Károly bácsi szakálla integet helyeselve.
Életemben csak a macska ugyanaz, meg a gyalupad
göndör aranycsiga-forgácsa, összesöpörve
belefekszem és álmodok erdőkről, gyantás fa-könnyről,
ácsolt hajókról, tengerészek kísérő madaráról,
Baudelaire albatroszáról, s körülöttem mindenki felnő,
toronnyá a megállapodott osztálytársak felmagasodnak,
csak én csinálok sztaniol-lovat a húsvéti tojás burkából,
lógva a villamoson csak én képzelem
magamat a sárkány utasának,
fülemig az alázat papírkoronáját lehúzom,
nem vagyok különb nálatok, papírmasina-kezelők,
ti akik gyerekek is voltatok, s a pörgő kötéllel
ugráltatok és örültetek akár a szöcskék,
verekedtetek piros tenyérrel, de mai sápadt kezetek
spulnira a főnök bajuszát nem tekeri,
kartonból az égő angyalt meg nem alkotja,
nem gyújtjátok föl a tömegmagányt -
Eltemetett madaram,
a fekete földben röpülsz te örökké,
szárnyaid a salétrom-erdőkben kivirágoznak.
Világtalan bolygókat: fölfedezed a
mesebeli aranyrögöket.
Madaram, az elsüllyedt városba beröppensz,
ahol a Szürke Szörnyeteg várában fogoly vagyok.
Szabadíts meg madaram, varázsollak irdatlan griffnek,
szállunk a világi birodalmak alatt,
lesüllyedt temetőkön át, ahol ökölnagy
rubintok világolnak a lókoponyákból,
és felriadnak a vitézekkel-betemetett lócsordák,
a nyergek, a szíjak tajtéktól foszforeszkálnak, a sörények
felborzadnak elevenen, őrjöngve dobognak a paták,
menekülünk a Világ Kútjában, föl, föl, a mohák, a kövek,
dülledtszemü béka-királyok között, merev függőlegesben
röpülünk az ég felé, táplálkozva egymás húsából,
a földi világ iránt száguldunk fölfelé szüntelenül,
mert élni csak fönt lehet, teljes erővel élni,
szögelni nyitott kalickát, hogy legyél rab is meg szabad is,
ácsolni picike vizimalmot a Büdösárok zuhatagára,
pácolni a nyersen ragyogó bútorokat,
alkotni, játékból vagy pénzért, de teremteni
mint az öregisten, ugye apám, anyám,
illatáról is megismerni: melyik a diófa, a nyírfa,
csinálni kisteknőt a babáknak, locsikázni-valót -
nem tudjátok ti, micsoda kín ez a kenyér a kezemben,
e papír-világ számoszlopai, üzleti levelei,
e szócséplés az anyagról, a számozott emberek sorrendjéről,
a traktoreke-méretek papiros-jelképeiről,
amíg más boldog halandók a valódi indítókart lenyomják
s izzadva, kitajtékosodva káromkodni szabad nekik
mint nekünk odahaza, s az anyaghoz kötve: kénytelen teremtenek -
hát álmodjunk, ha a teremtés joga nem is a mienk,
zárt világomat, az álmot közprédára nem adom.
Ó, a görcsfejü kiscicák az égerfában,
ó a csomóskezü varázslók, dió-furnéron a faördög,
barna denevérszárnyát kitárja, feje hegedű,
hullámozva röpül Magyarország hegy-és-vízrajzi térképe fölött,
a barna hegyvonulatokon át, a folyóvölgyek mélységein át,
száraz lábfejei fa-üstököst vonszolnak karmosan,
kívül-hordozott köldöke kitüntetés -
mindez enyém? s a rángatózó Rotschild-rózsák a tüdőbetegek arcán,
a kalauznő sugár-ráncos árvácska-mosolya
higyjem-e hogy az enyém? s ha igen:
ki mérheti föl, ki tud az én vagyonomról?
Ismertek-e engem, és fölismertek-e engem
a rakott szoknyában, a magasszárú fekete cipőben?
Tanárnő kérem, üdvözlöm, most kissé topis vagyok,
de maga tudja: előttem semmi se lehetetlen,
tudja, hogy a Bánk bánt lilára-dühödve nekem magyarázta,
tudja, hogy a szindarabokat az iskolában
én írtam, rendeztem és játszottam annakidején,
most szokatlan dolgokról írok, belerokkan a szívem,
lélekzetem elfullad, ó ez nem az egykori játék,
maga érti, hogy ez a kopott blúz rajtam
úgyszólván átmeneti - mert feltörök én, s a porondon
róka-boában dalolom majd förmedvényeimet,
s virágot, virágot a művésznőnek - nekem, aki hajdan
a tanfelügyelőnek a köszöntőt elduruzsoltam
s átadtam a közpénzen vásárolt jegelt rózsát -
maga nyugdíjba vonul, s én addig is propagálom magát,
köszönöm hogy engedte álmodni a szegény gyereket,
köszönöm hogy nem nevetett ki - érdemem mind a magáé,
magában az illúzió örök, bár fejecskéje megőszül,
de én, csatangolva e romos világban, máris szkeptikus vagyok -
masírozok be a városba, mint aki hódítani vonul,
leállt a villamos, az autóstop még ismeretlen,
ferde oszlopok orrukon a leszakadt vezetékkel
óriás cincérek, csápolnak a nyári fúvásban,
bérpaloták helyén kráterek, pokolszájak ahol meghízik a zuzmó,
eső után, csurognak a téglahalmazba-beszorult rongyok:
fölfeslett kosztümkabátok, kifordult válltömésük
akár a denevér barna-bolyhosan lecsüng
s döbbenetes virágként a sárgacsillag világol -
szégyen, szégyen és nyomorúság. Ragyog a Rákóczi-út,
dunai vége széles szalagként fölível a mennybe,
ahol a leszakadt híd páros gyertyája áll,
s ez égi úton a feketezakós seftelők, az esett lét sátánai
kövéren susognak, csencselnek az arannyal,
arany foguk nagyra nő akár a vadkanagyar,
megeszi a vég vásznakat, kelméket, a porcelántálakat megropogtatja,
harapja a zsírtömböt, megzabálja a szerelmet, a hazát,
de én szórakozni akarok, a magam pénzén és magamért,
gyerünk a moziba, most megy a nagyfilm: AMIRŐL NEM BESZÉLÜNK
óriás nemiszervek a vásznon, dagadtan, sebzetten és betegen,
mert beteg a föld, a haza, és szerelmünk is: beteg,
beteg az álmunk: egy vekni kenyérért is eladó -
én megeszem ma a fizetésem, ha holnap koplalok is,
az elegáns cukrászdába belépek királyian,
rendelek zöld marcipán-gömböt, illatos moha-labdát,
hamvas cukormázát lehántom, osztom a borravalót,
ez az élet az enyém, nem rúghatnak ki a gyönyörből,
itt velem eszik régen-megboldogult nagyapám,
hosszú bajusza a fülére csavarva,
kék szemében a betlehemi csillag,
sugarával kisöpri a termet, s a tímárműhely beúszik,
bevitorláznak az elefántfül-nagy bőrök,
csizma-felsőrészek: fekete oroszlánfókák
kaffognak a hölgyek lábainál a márványasztalok között,
és mind: a süteményevők, az arany-lovagok
s a mosogatók is résztvettek a májusi felvonuláson,
felvonultam én is május elsején virággal, lobogóval,
de ha egyedül vagyok: eladó barom vagyok!
A mélyből: a konyha-műhelyből, ahol az ajtó mögé
elbújtál mert piros ruhát hoztál nekem
s próbára tettél, hogy kit szeretek jobban: a nagypapát vagy a ruhát,
de én csak téged kerestelek, s kutatlak ma is,
bőrkötényes bajnokát a szigetvári köztársaságnak,
s áhítom energiádat, áhítom a szelíd-szeműek uralmát,
áhítom megérteni: mi van - - nagypapa, gyere velem,
a mélyből a királyi várba - ott majd kitűnik, ki vagyok -
déli hőségben kapaszkodok föl a várba,
lakóhelyére a disszidált kormányzónak, izzanak a romok fehéren,
izzik a ledöntött kőló és kőlovasa,
a plisszírozott szárnyú kőangyal
hanyattesett döglött lepke, az enyészet hangyáit várja,
tátott csőrrel a kőturul liheg a negyvenöt celziusz-fokos napon,
a világos délben, szárnyait a kiégett fűvirágokra ereszti,
kőbegye láthatóan piheg, zihál a nemzeti büszkeség kőmadara
a kőmeredély szélén, a kábító-illatú bodzavirág
fejfájdító tenyerére majdnem leszédül,
s a lerontott paloták, álmai az oktalan nagyratörésnek,
roskadozva vegetálnak, meglazul egy-egy tégla,
huppan az ájult csöndben,
szél kavar és gyilkol tüzes mészporlidérc-hadakat,
egy szőke ember közeleg a lerombolt uccán,
ajánlkozik: ő a várat majd bemutatja,
kilóméterekre lélek se jár csak ő - leteperhetne
de az én homlokomat megbélyegezte az álom - gyerünk hát,
s baktatunk a fehér pokolban, a mészsivatag
füstölgő kordilleráin át, a drótakadályos
kősikátorokban, ahol az árnyékban a lámpavirág sugárzik,
megnyílt a Várszínház, nézőterén bürök és gyufavirág bámulja az utolsó műsort,
huppognak a spiccelő balettcipők,
poralakok porkoponyái, porkígyó-karok és derekak
viaskodva a végzettel és egymással is:
múlékony gomolygó tömbben megalkotják a halált,
toronnyá az izzó márványfelhő föláll: Jászai Mari tragikus alakja
zihálja a Szózatot, itt kell, ó itt fogunk élni,
hercegek, bárók, válogatott lakájok, vége az előadásnak,
sétapálcát pörgetve a dámáknak adjatok utat,
uszályát fölfogva a kormányzóné, tollbóbitásan bókolva a dámasereg
hódolóival a palotába bevonul poros cipővel,
most kezdődik a francia-négyes, négyesével puhán fölsorakoznak,
s lejtenek lágyan, fordulnak pörgő-keményen,
de a kezükben szurony világít,
s a fordulónál messze kiszúrnak a város fölé,
Pestszentlőrincre, ahol az apám homlokára szuronyheggyel
fakasztanak gyöngyöt verítékből és vérből - elég volt.
Föltépve a parkett, az ételhozó felvonó örökre megállt.
Nincs ami táplálja a fényűzést, kirabolva az ország.
Megköszönöm az útmutatást, már évek óta éhes vagyok.
Sör és pogácsa előttem a kiskocsmában,
a kékfehér-kockás abrosz tengert és habot idéz.
Én még meglátom a tengert, tajtékjából merítek koronát a fejemre -
Úgy lesz, úgy, bólogat a Bak-sör alátétjén a papírkecske,
úgy lesz, úgy, bólogat a szakállas isten, és szememet
jótékony tüzével elvakítja - ne lássak,
ne lásson a gyerek a tilalmas közelbe, ne lásson,
övé csak a Végtelen, de az az övé.
