2005. október 09. vasárnap 22:40

 

Bársonyszék és punk-taraj

 

Van egy különleges internetes portál kulturálisan egyre kiesebb országunkban. Tartalmi minősítésétől tartózkodnék – annak bármely szempontú értékelése ugyanis olyan meg nem érdemelt esztétikai környezetbe emelné, amelyen belül még gyökeres elutasítása is a kulturális tér szereplőjévé emelné. Nevét sem szívesen idézném, ha annyira akarják, klikkeljenek rá esetleg, itt, vagy – ez utóbbit csak erős idegzetűeknek ajánlom – olvassák el ezt az „írást” kínálatából… Mégis, hogy valamennyire képben legyenek a kulturálatlanság puszta híreivel megelégedő olvasók, behatárolom. Arról a portálról beszélek, amely általános társalgási stílussá óhajtja tenni a trágár megfogalmazást; lehetőleg pornográf helyzetekben ábrázolja mind az általam egyébként sem szeretett, mind az elfogadott politikusokat. S amely különös fajelméleti játékával verte ki a biztosítékot a sajtó „hóttliberális” köreiben is, az elmúlt hetekben. Sokan voltak képesek tollat ragadni, azért, hogy kinyilvánítsák: az oldalon indított „zsidó-e vagy” típusú infantilizmus végtelenül sivár, silány, sőt, betegesen aljas provokáció.

E honlapon tartalmi kiajánlójában most ezt olvashatjuk: „Magyarország első deklaráltan punk minisztere ajánl igényes szórakozási lehetőségeket - természetesen a kultúra sokszínűségét hirdetve”.

Igen. Bozóki Andrásról van szó, a Nemzeti Kulturális Örökség miniszteréről, aki – amennyiben rajta múlik – mihamarabb törölteti titulusából a nemzeti és az örökség kifejezéseket. Hogy miért, arra választ adhat e programajánló néhány sora is – amelyet, engedelmükkel, ideidéznék. „Felháborodunk, talán néha még a szívünkhöz is kapunk, de azért csak ide klikkelünk egyszer-egyszer, erre a torz oldalra” – így beköszöntője első sora. Bizony, így van, miniszter úr – felháborodunk, és odaklikkelünk, hogy meggyőződjünk egy nagyon eltorzult értékrend epigon-anarchista, polgárpukkasztás-konformizmusáról. Mert valójában csak erről van szó részükről; de, a lényegnél maradva: elolvassuk, de nem azért, hogy népszerűsítsük őket. „Bevallom, meglepett, amikor felkértek egy programajánló megírására az oldal szerkesztői” – folytatja a miniszter. Csak mellékesen jegyzem meg: a belügyminiszter-asszony hogy meglepődhetett e gesztuson… Akit oly alantas, ocsmány stílusú cikkel illetett ez az oldal, amelyet akkor is el kell utasítanunk – a magyar kultúra tisztességének nevében -, ha, egyébként, nem áll módunkban különösebben pozitív erényeket felsorakoztatnunk az illető hölgy védelmében… Vajon hogyan pillant egymásra e két miniszter a kabinet ülésein…?

„Talán ezzel akarták jelezni” – így Bozóki, – „hogy a maguk módján képesek elismerni azt, ami most a kultúrpolitika terén történik Magyarországon. Hogy csak két dolgot említsek, Müller Péter Sziámi az Állami Operaházban dolgozik, és programot hirdettünk PANKKK néven is”. Majd rátér konkrét ajánlóira… Az egyes indoklásai érdekesek… „…amikor kilencvenkettőben eljött a prosztatarákban szenvedő mester Budapestre, akkor én is ott voltam. Egész beállítódásom, a politikumhoz való viszonyrendszerem eredője a 68-as eszme, az alternativitás, és bizonyos értelemben közel áll hozzám a radikalizmus is”. Hát, mit mondjak – kezdjük észrevenni… Ugyanis mind a három fogalom egymásra építése, mind a fogalmak együttes és külön-külön történő beépítése életfilozófiánkba egy lehetőséget elvesz, megtagad tőlünk. A következetesség gyakorlását.

„A lázadás destruktív ösztöne – érdekes, de igaz ellentmondás – a konstruktív gondolkodás egyik kiindulópontja lehet. A kételkedés és a bálványdöntögetés ugyanazon iskola zsibongója. Én az anarchizmustól jutottam el a mérsékelt baloldalig” - így a következő sorok. Magyarázkodásnak talán elég, de érvelésnek nagyon kevés ez a röpke levezetés. Tele van csúsztatással – kezdve és befejezve azzal, hogy a destruktív ösztön valóban eljuttathat mindenkit (sőt, a zseniket szinte csak az) a konstruktív gondolkodásig. Amely azonban csak akkor kezd pozitív módon működni, ha levetkőzi az ösztönösséget. Fakadhat tehát egyik a másikból, de nem épülhet egymásra… S mi az, hogy mérsékelt baloldal? Tessék már ezt egyszer, gyakorlati példákkal alátámasztva, elmagyarázni a baloldali szavazóknak is, ha kérhetném. Én nem vagyok rá kíváncsi – csak arra, hogy az állandóan mérsékelten élő baloldaliaknak valóban elég mindig minden mellébeszélés…?

„Legszívesebben ezt a rendezvényt ajánlom” – írja Bozóki egy Megasztár-buliról. – „A három fellépő közül kettőt (Verát és Lacit) személyesen tüntettem ki állami kitüntetéssel. Szerintem a kultúra élő dolog, a kultúrának nagyon fontos része a tömegkultúra, a tömegeket képviselő államnak igenis támogatnia kell a tömegkultúrát is, különösen, ha képes valódi értéket közvetíteni. A Megasztár produkció ilyen, támogatásra vagy legalább elismerésre méltó irányvonala az innovatív hazai tömegkultúrának. Mujahid Zolit is kitüntettem volna, de sajnos csak hat énekes kaphatott kitüntetést. Talán ha a mostani maradványképzést sikerül végre hisztéria nélkül bonyolítanunk, akkor jövőre az újabb sorozatból is kaphat valaki legalább emléklapot”. Lefordítva: ha sikerül elegendő pénzt elvonni, mondjuk, a Tudományos Akadémiától, vagy az Operaháztól (hogy a többi kulturális intézményt ne is emeljem ki), akkor lesz pénz egy Mujahid-emléklapra. Hamarjában több dolog is eszembe jutott erről a bekezdésről. Az egyik – szegény Bozsik Péter esete. Aki Koplárovics Manchestert-verő gólja után meg sem állt az Országházig, ahol átvehette a tiszti keresztet; megelőzve ezzel a sportért nagyon sok évtizedet kemény munkával és látványos sikerekkel megtöltő edző szakmai elismerését. S mi is történt e három év alatt a magyar sportért – túl azon, hogy egy pillanatnyi siker dicsfényében Medgyessy is osztozni akart? A Zalaegerszeget annak rendje s módja szerint rá egy héttel elporolták; Bozsik már rég nem a csapat edzője; s Koplárovics sem lett stabil válogatott. Azóta – s ez talán lényegesebb – már sportminiszterünk sincs; a stadion-rekonstrukcióról pedig csak annyit: a jelenleg befutó másik vidéki sztárcsapat otthonában nem lehet nemzetközi mérkőzéseket játszani; s a Népstadionról az idén ismét Budapesten járó Manchester-edző Fergusonnak csak annyi véleménye volt: rosszabb a talaj, mint három évvel ezelőtt…

De maradjunk Bozókinál. Mert a másik, ami eszembe jutott, a sok-sok tiltakozás. Mit is mondott, fentebb, a miniszter? „Ha a mostani maradványképzést sikerül végre hisztéria nélkül bonyolítanunk…” Jól tetszettek olvasni: hisztéria. Akkor csak úgy, minden kommentár nélkül, idézzük ide azokat a tiltakozásokat, amelyeket annak idején – nem is olyan rég – magunk is közöltünk… S lapozzunk a programajánló utolsó bekezdésére:

„Nem viccből vettem fel kétszer is a Punks Not Dead pólót miniszteri kinevezésem óta. Lám, a bársonyszék és a taraj valahol összeérhet a posztmodern kor tömegdemokráciájában, bizonyos értelemben én vagyok a magyar Joschka Fischer. Fellép a NeuroDisney’82, az Alvirág, a Szakadék, a Shitpump és az Üzemzavar. Zene füleimnek, hogy az ilyen lelkes srácokat most már az állam is támogatja. Idén 69 millió forintot osztottunk ki azért, hogy a lelkes amatőrök próbálhassanak és felléphessenek vidéken. Ha a srácok közül valaki élni tud a lehetőséggel, akkor talán tudni fogja, hogy merre érdemes szavazni tavasszal ahhoz, hogy ne csak a fideszes Diákhitelből jusson pengetőre. Az pedig a hab lenne a tortán, ha sokan átéreznék, immár a szubkultúra is a nemzeti kultúra részévé vált. Elképzelhető, hogy egy szép napon a Matula Magazin profiljának megfelelő állami pályázati lehetőséget is kidolgozunk, de egyelőre nem akarom kiteríteni a lapjaimat”…

Már ezzel is eléggé kiterítette őket – miniszter úr. Mert, bizony, a fenti tiltakozások nagyon sok aláírója e hatvankilenc millió töredékével is beérte volna. Mi több – annyival, amennyit korábban, az ön és a minisztériuma nevében, meg is ígértek neki. De – kell egy kampány, a fiatalok között is. És kell egy kampány a szubkultúráért – amely, amúgy, kedves miniszter úr, jellegénél fogva sohasem volt a nemzeti kultúra területen kívüli száműzöttje. Hiszen, mint minden a világon, ez is csak akkor tudott érvényesülni – mindig is szűk befogadói közönsége előtt -, ha törekvéseiben, akár a tagadás, akár az értéknövelés eszközeként, azok szinonimájaként, megjelent a nemzeti jelleg. A hasonlóságokon belüli különbözőség. És épp azért, mert szubkultúra – sohasem lesz és válik céljává az, hogy önmagának tömegeket hódítson meg. Hogy átható erőként jelenjen meg a posztmodern kor tömegdemokráciájának értékrendszerében. Ez – nem fog menni. Mert ennek legfőbb akadálya az a szubkultúra, amely nem engedi magát bevonni a tömegfogyasztás színterére. A pénzt, persze, elfogadja; de egy jót röhög majd azon, amikor együtt pályázhat a fent említett tiltakozó levelek aláíróival. Mi több – még arra is felkérik, hogy ugyan, legyen szíves programajánlókat írni olvasóiknak. Miért ne kérnék erre? Hiszen valójában ők is – ahogy fentebb, egy talán bonyolult jelzős szerkezetben érzékeltetni próbáltam - epigon-anarchisták, polgárpukkasztás-konformisták.

Lám, most önt is palira vették, miniszter úr… De kampányoljon csak nyugodtan a fiatalok között, a rock-kocsmákban és a fesztiválokon; ezt is mikor megírtuk már… Hiszen számukra még mindig az átlátható egyetemi felvételi rendszer, a nyugodt diploma-szerzés, és a gond nélküli pályakezdés számít; nem is beszélve a gyermekvállalás, a lakáshoz jutás és a megteremthető egzisztencia kérdéseinek kormányzati megválaszolásáról.

Remélem, nem kell bennük is csalódnom…

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra