2005. október 22. szombat 16:51

 

Versnyi hazám

versgyűjtemény

 

Versnyi hazám – Kannás Alajos: Kormos kövek

 

Részleteit idézik olykor, de a Forradalom Eposzát kevesen ismerik teljes terjedelmében. Az ötvenhat versből álló ciklus itthon először az Unióban jelent meg, 1989-ben; ez számomra akkor s azóta is egy életre szóló megtiszteltetést jelentett, jelent. (tamási)

 

Kannás Alajos:

 

Kormos kövek

 

Az Ismeretlen Nemzedéknek:
a holtaknak s az élőknek.

 

1. Ha fényes lennék bárki észre venne ha lenne hangom s fennen szólanék ráfordíthatnám én is életemre a sodródók s a bámulók szemét de hajszolt árny vagyok csak és ha néha hozzájutok hogy önmagam legyek csupán a holdnak elfogyó karéja hallgatja távolodó léptemet 2 A kezdet visszanyúlt a nyúzott múltba ezer gyökérrel szűrt szívott erőt és szenvedésből lassan összegyúrta a gyúló szenvedélyt a szenvedők emlékeztek még sok torz éjszakára tépett házakból részeg katonák lányokat szedtek és a vér szagára az asszonyokra kik a havon át mezítláb szöktek senki sem feledte a szétvert álmokat hiába tervelt mert minden napnak mindig volt keresztje és legtöbb élet útszélére hullt a kínból végső elszántság termett szakadt a gát a kezdet volt a múlt 3 A zaj leült az éj ölébe figyelvén mit csinál a csend de hirtelen a neszek népe megjelent suttogva settenkedve jártak a kandi árnyak s a titkok rongyai mögül kiléptek fényes testtel kiknek nevét ha jött a reggel már ki sem merték mondani 4 A kezdetet nem tudja senki mindig jöhet egy pillanat mikor a mélyből felszakad egy hang és nincs út visszamenni nincs út tagadni nincsen várni a lehetetlent megpróbálni lehet mert nincsen lehetetlen s a végesre a végtelenben kigyúl egy újabb felelet mindig jöhet egy pillanat mikor a félés átszakad és harangozni kezdenek kik minden imát elfeledtek a hosszú éjszakák alatt 5 Előbb csak ősz volt félholt sárga ősz aztán a pernye szállt mint harmat sok háztető riadtan földe ült és záporként zuhantak a csillagok és rőt betűk omlott az éj omlott egy korszak kik elhullottak új alakba szöktek omlott az éj hullott a csillag s a füstös ősznek üszkén kinyíltak az őszirózsák 6 Ágyú dördült a felriadt galambok a távol kékes kötőjébe hulltak a hársak félve figyelték a hangot amerről jött az utat de minden bokorból kibújt a csend s a térre visszaült a víg galambraj egy szellő megjelent a füstöt elsöpörte nyomban talán így nem is vették észre hogy térdre omlott egy ház és lenn maradt a porban 7 Fekete dél fekete árnyak fekete szél tépi a fákat fekete égen fekete nap fekete gépek rikoltanak fekete múltat fekete mával feketén mosnak fekete lányhaj nő ki a kőből fekete jel lett csak a város s nem felesel senki a tűzzel mért harapott tornyokat is meg parki padot fekete város fekete dél csak a halottak arca fehér 8. Előbb csak sóhajod szökött az útra majd tétován kibújt a kétely és a múlt mögül a tűz s amint másodszor fújta kürtjét a hajnal hírnöke egy lettél lázzal és tömeggel feszítvén szét az éjszakát mint börtönét a rab de felbuktál az őszi fák alatt s a reggel megint csak elmaradt 9. Az éjt már tankok tépték széjjel a Körúton leöntve mésszel mint roppant hóvirágok halottak nőttek de minden tört test csak bíztatott tovább a nyirkos szemfedőnek kisimult minden ránca és fény tapadt a mész alatt a holtak homlokára 10. Jó volt egymás szemébe nézni s hazugság nélkül kezdeni jó volt az ésszel is remélni s nem rejteni az emberi arcot mint bűnt vagy férges rongyot jó volt köszönni jó-napot hinni hogy végleg összeomlott egy kor s csak tiszta holnapok sarjadnak újra jó volt járni és önmagunkat megtalálni is még maradt idő 11. Csepel körül kúszott az árok bozótként nőttek torlaszok aki egy éjen át vigyázott nappal Újpestre ment gyalog csupán csudálni tisztult arcát s nézni a társak hogyan tartják a fegyvert és a holnapot a vénebbek maguktól kezdtek számolni szőni újabb tervet és hinni is hogy minden talpra áll Csepel körül kúszott az árok mindenki éberen vigyázott először volt tényleg övék a gyár 12. Nem fájt csak megzsondult a karja halott mondta és betakarta tízéves öccsét és lőtt tovább ő meghökkenve fontolgatta hogy mégis mit szól majd az anyja hogy félkarját játéknál hagyta érezte megbénul a válla mosolyogva gondolt nagymamára ki mindig csókokkal kúrálta elnyiszált tüskös ujjait és hirtelen úgy megsajnálta szegény biztos remegne szája mert itt a csókja sem segít 13. én nem hittem mások se hittek sokan várták hogy egyre kisebb szürkébb lesz majd a fény s kilobban a forrongás a homlokokban megalkuvásra várt a vén de minden torlasz tetején az ismeretlen nemzedék tettekkel mondta el nevét ők nőttek s a világ lett kisebb mi nem hittünk ők mégis hittek 14. Kicsit kívül a lehetetlen s az értelemtől húzott mezsgyén kicsit a foszló fellegekben kicsit rózsálló ködbe veszvén kicsit kancsítván szinte félve kicsit vacogva mégis égve kicsit kíváncsin kicsit fájva úgy siettek mind a halálba mint ahogy mentek iskolába a vén tabáni fák alatt 15. Oly egyedül emelgetjük az éjt mint kit halottnak hisz még a barát is úttalanul vergődünk vaktában előre síkos kapaszkodók és örvények felé vérünkkel mutatjuk a megváltás útját a halál sóhaja az egyetlen íz szánkban egyedül vívódunk az éjjel mint ki elhullt a menekülőkből s már a győzők rohanását is felszívta a távol háztól házig csillagtól csillagig vonszoljuk foszló álmainkat kúszunk az Isten felé s felettünk fodrozódó felhő-szemfedők susognak a szabadulásról 16. A völgyet gyöngyszín pára védte pókhálón hintázott a csend lepelként harmat szállt a rétre s a sarkokban is hamvas béke szunyókált de amint megjelent az első pír a mélykék égen a falu felszökött serényen szalonna sonka színig töltve mézzel lekvárral lábas bögre kalácsot is sütött a néne s rakták batyukba és szekérre vitték be Pestre ingyen adni mentek s a ló farán garasnyi foltként csimpaszkodott a nap mert félt hogy Keleten marad 17. A holddal senki sem törődött pedig lelopódzott a térre hol tízegynehány éves őrök a döglött tankokon beszélve szőtték a holnapot …ha befejeztük ezt a forradalmat… géppuskák ugattak s kifordult szemmel hallgatott mindegyik ablak s nem vette senki észre amint a hold gyémántos glóriája nyilván a szentek méretére szánva le-lecsúszott a kis őrök fülére 18. A hóban apró lábnyomok szaladtak s mint szálldosó szalagnak lágy villanása minden lépés fénylett de túl a térnek kiégett sarkán megtorpant a nyom s a golyóvert falon megalvadt vér sötétlett csak ennyi volt egy élet s a hóban nem szaladt tovább a nyom 19. A város csipkebokra égett a Hang is hívott hívott egyre de minden Mózes közel s messze félénken várt nem hitt a fénynek a város csipkebokra égett hívét a Hang hiába várta s lassú izzással porrá égett a Törvénytábla 20. Csak egy maradt a többi három már felleg-tankokon viháncol hajukban csillagok a legkisebb meg tűzbe szórja orosz tankönyvét s a pisze orra mint bíráké nagy ügybe tolva büszkésen felragyog 21. Surrogtak vígan mint a fecskék csipogva húzgálták az aknát s a lompos hajnalt kiszínezték fehér és sárga svájci sapkák délben még kémények közt jártak koránjött téli angyalok alkonyra nem maradtak házak s a rom pipázva hallgatott de este már üvegbe dugva benzines csillagokat hordtak s a Keletről futó tejútra aknának felhúzták a holdat 22. Sovány tejétől sírt a gyermek künn gépfegyver kapart zsoltáros hangon énekelget egy csip-csup ócska dalt nincsen sírás motyog szilárdan most mindenki adott s egy képre rásimít anyásan fekete szalagot 23. Csak álltak vártak és beszéltek fogak körmök tépték a kérget kéz kért a tank alól az arcból nyúlós szürke mész lett s a vérből barna por megnőtt az éj lilás sötétet húztak a csillagok egy hang még sírt ahogy bölcsőben sír az élet csak álltak és beszéltek 24. A nagy nagy éjben sárga pontok az ablakokban lángra bomlott gyertyák susognak s reszketeg megfonnyadt asszonyok vigyázzák a holtak zsugorodó árnyát s a növekvő kereszteket a nagy nagy gyászban gyenge fények vigyáznak úgy hogy nem remélnek utat nyitni az éjeken megfonnyadt arcok sárga lángok mégis egy végtelen világot mutatnak fel a végesen 25. Nem félt bár tudta hogy hiába üres üvegtől nem gyúl lángra a tank s tölténye elfogyott és nem gondolt dicső halálra csodára sem mely égbe rántja s ragyogtatná mint csillagot nem félt bár tudta éjszakára az anyja már hiába várja először lesz hogy elmarad gyerekkezével a Dunára intett s oroszul kiabálta Szuez nem itt… magyar diákra… s eltűnt a hernyótalp alatt 26. A ködben hangok csonkja füstöl a jaj megalszik mint a vér s a téren felburjánzó füstből kivillan egy-egy kéz s fehér leányka-arc szemük kitárva figyel készül a jeladásra segítség jön már jönnek végre csupán a füst szitál a térre s kövekhez koppanó kapák köpik a halottak szemébe a világ első válaszát 27. Hiába mondod hogy hiába bevésődtek a kor falába mint kőzetbe hullt levelek a mélyben élnek élnek újra s az idő lassan legyalulja a rájuk zúdult hegyeket 28. A drótokon búcsúzó fecskék a naplementét ökörnyál kötné ághegyekhez de lassan mégis jő az est s amint a fecskék ellebegnek egy öreg sírni kezd 29. A Golgotáról nem hallottak a szőke kisfiúra vártak ki díszes karácsonyfa ágat visz a mennyekből minden jónak de egyre késett csak az ablakon hervadtak el a jégvirágok az égő város leheletétől és a nyom az éjszakában azt jelezte hogy az a kisfiú is felnőtt s eljött az idő rózsás felhők helyett halálos keresztre 30. A vének vártak mint a télre mely mindig megjön és mindent eltemet fogatlan szájjal morzsolgatták félve talán az Isten hogy hátha mégse de jött a fergeteg a vének várnak most is várnak elásván mind a holtakat várják hogy mindegyik halálnak magvából újabb élet támad a hó és jég alatt 31. Csak azt az arcot látnák egyszer mely elfakulva félelemmel s könnyel mosottan fénybe fogta a híg és közömbös álomba lesüppedt társak béna testét s a végtelenség együgyű bíztatását mely fehéren villant minden olaj-levélen a rángó szájat amint dadogott legyen meg az akaratod 32. Nem félt beszélt akkor este a zárban sem fordult a kulcs elrejtett gyöngyeit feltette mint mátka és a megfakult megrokkant házak lábra kaptak az ősz is mézet pergetett s mint ablakok a hársfaszagra kitárultak az emberek a város nem félt akkor este nem voltak baglyok babonák és búcsús bicskájával szegte a legutolsó vacsorát 33. Reggelre nem maradt a téren csak néhány szétlőtt barikád reggelre kőre alvadt vérben gurított füstből karikát a hernyótalpon görgő nincsen a csipkebokorból se Isten szólítgatott csupán a dér derengett mindegyik levélen kihívón jeges jelmezében megint keletről fújt a szél 34. Távolban géppuskák ugattak ott kezdődnek az emberek a fák alatt futó pataknak a csend felett merengve súg a csipkerózsa titkáról s megremeg pirongva mert áhítattal szereti a rejtőzőt ki minden este hozzájön félve dideregve s az ért bogyókat leeszi 35. A friss romokra szemfedőnek köd rongy került Budáról a tankok jöttek egye jöttek horpadt mellű sikátor állott elébük s gyerekek csörgött a lánc a kövek nyögtek és egyre újabb tankok jöttek mint szennyes sárga ár romok sikátor gyerekek s röpcédulákat keresett az újabb Bach-huszár 36. Ha él ezren is kérték volna ha győz imádnák mint napot ha él faragnák száz szoborba de így hogy szétroncsolt halott csupán a lombok szórnak rája egynehány sárga levelet csodálták míg a harcot állta de mint minden kor cirkuszában az elbukottnak nem jut pálma s futnak tovább a szekerek 37. Egy holt fölé egy árny hajolt a hold lecsordult szén haján egy holt felett fénnyé őszült az árny az Anyja tán 38. Egy harmonika sírdogált az éjben az ősz csak hallgatott a fuldoklóért imádkoztak szépen az angyalok s kik biztonságban voltak a holtak kövek közt holt mag s a jaj kihal csupán az asszonyok motyogtak mért nem az ősz csak hallgatott s egy harmonika sírdogált az éjben 39. Ha lenne szó én összeraknám ha lenne szín kioldanám ha lenne út a láva partján végigfutnám s a holt tanyán sírnám tovább a jajt s a vérnek folytatnám alvadt mondatát de nincsen szín és nincsen ének mikor a halottak beszélnek és égnek mind az éjszakák csupán a tettben él a lélek ha nem tagadta meg magát 40. A szögeknél a vér megalvadt a jajnak nem volt inalni teste a messze dombok mögött kecskék legeltek a szögek tartották a holtat s a lepelnek már új gazdái voltak és egykedvűen legeltek a dombok mögött a kecskék egy percig sem keresték a pásztort 41. A mongolt még megértheted lökték hajtották s azt se tudta hogy hol lett temető az utca hogy Berlin vagy Közelkelet gyújtották rá a tankokat de aki nyomdokába lépett a magyar talál-é mentséget valóban így lett boldogabb? 42. Állsz a hídon csak nézed a mélyet zöld tükrén tört árny suhan át hol van a lánya még csókra se érett már a halál szövi szőke haját víg kamaszok hova vitt a november merre csörömpöl a marhavagon ültök az éjben tar fejetekkel vártok a fényre hallgatagon állsz a hídon s már vádol a végük vádol az élet a félbeszakadt és ha te vinnéd innen a lényük állsz a hídon s csalod önmagadat 43. Aranyfoguk rég őrzőik zsebében tekintetük meg drótkerítést verdes s míg égig ér már minden csillag ében püffedt nyelvük a káposzták keserves levén ha néha ízről álmodik az őr rögtön tovább löki a csajkát vágyuk már nem jut el a lányokig s mint testük tetvek lelkük megrohanják kétség reménye vézna istenek és húzzák tépik megmaradt darabját mint mardosó macskák a tyúkbelet 44. Az éjben lombok bukdácsoltak az őszi tájék menekült a holtak márvány szeme hűlt fakó fénnyel adott jelet most már lehet neked is szöknöd várnak a szűkölő árnyak s egy szótól ékes holnap csak zsákban vidd a holdat magaddal hogyha hullnak a díszletek se múltad se arcodat ne láthasd 45. Röpcédulákkal elfutott a szél a béna gyárak dermedt gépeinél jelentkeztek a megpörkölt kezek a harcos éjeket megalvadt nappalok takarják pincét s a kertek alját új Bach-huszárok áskálják kutatva de csizmáiba fel a talpazatra már sohasem léphet vissza a bálvány 46. Opálos szemmel néz a hold kémények árnya mászik röhögve háztól házig s a meghajolt vén székesegyház tornya keresztet ír a porba amerre elkocog a lány ki folyton foltozott ruhákban járt s most meztelen kitört a téli estelen és lázadón rikolt opálos szemmel néz a hold 47. Mint láthatatlan csatornákon ha halk lapát neszez vagy rozsda rág a börtönrácson és roppan az eresz az őszi ködben visszajárnak hangjuknak zászlaját feltűzik a körúti házak sírnak a sárga fák 48. Egy ország ül az árok partján nyál sercen tökmag roppan s az ár a gátakat csavarván vonyít a híg magosban iszap takar be embert tornyot szittyós hajúak a házak hinnéd hogy minden összeomlott de szivárványt vet sok kis homlok ólajtón halásznak 49. Egyszer egy csillag hirdetett megújuló világot és tisztelték a kisdedet szelíd háromkirályok egyszer megint csak csillag hozta hírül hogy nyílnak új kapuk a zászló-csillag volt a posta a csillagok helyén a lyuk 50. A csobbanás sóhajnyi volt csak s a holdat a víz rezgése szerteszórta vak csillagok lesték az éj neszét s amint megint kiült a tóra a hold hajója valami véget ért 51. Mint lomha medve ing a vár patinás a lánca örvény alól is kitalál s a sírokból kiássa önnön csontját az élet a város körbe lépked rabként morog a fagyra de túl telen s a zengő jégen egy lány suhan fényes-fehéren virágmellét mutatva 52. Ében nyílként a kékbe lökve fecskék suhannak szöknek ők is borzong a bokrok sárga bőre az ősz magának érlelődik fogak hullanak a boronákból még csak nem is legyint a gazda egy tolvaj térdig fényben gázol s körtéit sorban elhullajtja skarlátszín égalj felé húznak lomhán a görbe hátú dombok hason csúsznak a dűlőutak az ökörnyál búcsút se mondott a gémeskút meg vödrét rázza csoszog a szél de költő ludak nyugalma borult a tanyákra hallgatnak várnak nem mozdulnak 53. Csupán az út és semmi több csupán a szél s az esti köd valami mindig elkísér talán a köd talán a szél valami mindig megmarad talán jövő talán a múlt talán a szélvert fák alatt csupán az út 54. Látszólag minden elveszett szög járt át csontot és kezet meghalt a mozdulat csupán epe maradt s ecet s elállották a győztesek a városkapukat látszólag minden véget ért a tövisekre égett vért legyek lepték a zsoldos játszott de éltek mind a tanítványok 55. Én nem látom be terved mélyét Pilátus körme véres ha nem tellett be még a mérték és újabb szenvedéshez ácsoltatsz új kereszteket Fiad hiába vérzett holt nép megváltó nem lehet nekik még kell az élet nekik szeretni kell az utat járják a földön végig a büntetést kitől tanultad Uram bocsáss meg nékik 56. A nyírfák szürke arccal néztek megállt a szorgos szélmalom a rétre lapultak a fények s a lompos tankok sebet téptek a macskaköves utakon néhány tanyából pernye s füst száll vacogva kelt az őszi rozs a fák hegyén lengő ezüst szál szétfoszlik legtöbb lomb piros vagy sárga mint a vén Tisza amely dohogva délre baktat csupán Fekete Mária mosolyg szelíden minden vad had tatár török labanc meg német eltűnt s aztán egy új tavasszal a bujdosók is visszatértek

 

 

 

A versgyűjtemény nyitó oldalára

Vissza a kezdőlapra