A Népszabadságban minap megjelent cikkemre erőteljes válaszokat vártam. Irodámba négy telefon futott be, mindn a négyen köszönték az írást, hárman nem voltak hajlandók nevülket megadni, de mind a négyen keveselték a cikkben körvonalazott és a szekták számára nem előnyös lépéseket. Határozott, a szekták terjedését megállító kormányzati lépéseket vártak. Március 31-én azután megjött az első nyomtatot reakció is, ugyancsak a Népszabadságban. Erre az írott sajtóban akkor akarok reagálni, ha kiderül, szélesebb medrű vita bontakozik-e ki a téma körül, vagy ez lesz az egyetlen, amelyre válaszolni lehet. Itt a M-H-L képernyőjén sem megyek most bele a vitába, csak olvasóink számára közzéteszem az említett irományt. Örülnék, ha olvasóink reagálnának rá. Csak érdekesség, de még két a témával foglalkozó írás jutott el hozzám, tanulságképp ezeket is hozzáférhetővé teszem.

Surján László cikkének címét olvasva (Törvénysértő szekták, március 23.) az ember önkéntelenül felkiált, mint a sivatagi vándor, ha vizet emlegetnek: hol? A fideszes honatya az általánosságok homályába burkoltan arról ír, hogy demokráciánkra és európaiságunkra veszélyt jelent a vallási szekták fenyegetése. De tíz év már elegendő ahhoz, hogy rögzítsük: közéletünkben a veszélyes, szervezett vallási fanatizmus nem mutatható ki. Az az átfogó veszélyeztetés, amelyet a politikai jobboldal 1990 óta látni és láttatni akar, nem létezik. A miskolci Deszkatemplom felgyújtói vagy a minap gyermekét „belső sugallatra” lemészároló apa magányos, lelkileg sérült emberek, borzalmas tettük mögött hiába keresnénk vallási közösségeket, melyek korlátozásával mindez megelőzhető lett volna. 1997-ben a felborogatott máriabesnyői stációszobrok láttán több jobboldali politikus azonnal katolikusellenes szekták provokációját kiáltotta, majd kiderült, hogy csak részeg vandálokról volt szó, kiknek tettébe még csak bele sem lehetett magyarázni vallási indíttatást.
A vallási kisebbségek ügyének hatósági kezelésében elsősorban nem a kisegyházak milyensége, hanem az állam és a történelmi egyházak közötti viszony minősége fejeződik ki. Erről van szó most is. A XX. századi jobboldali kurzusok idején Magyarországon mindig megvolt a lehetőség arra, hogy a történelmi egyházak állami segítséggel erősítsék pozícióikat a kisebb felekezetek „konkurenciájával” szemben. Természetesen fölhasználva az egy kalap alá vett „szekták” általános társadalmi veszélyességének koncepcióját. Surján is ezt használja, miközben káosznak láttatja a felekezeti sokszínűséget, törvénysértésnek a másságot tükröző vallásgyakorlatot. Egészen végletes állításokba csúszik, amikor az általa nem konkretizált hazai „szekták” tevékenységét a fasizmussal méri, és nürnbergi ítéletet követel gondolataikkal szemben.
A rendszerváltás lázas hónapjaiban született törvény módosításáról tíz év után lehet(ne) politikai vitát folytatni. De ezt a vitát azok a jobboldali erők dominálják, melyek a módosítás leple alatt a kisebb felekezetek szabadságát akarják korlátozni, s nem a felekezetalapítás „jogtechnikai” kérdéseiről beszélnek, hanem szenvedélyesen szónokolnak az anyaszomorító, nemzet- és kultúraellenes szekták, agy- és pénzmosó kultuszok stb. ellen, úgy hogy vádaskodásaiknak mindig az olyan, kisebb létszámú neoprotestáns vagy keleti vallások hívei isszák meg a levét, amelyeknek ilyesmihez nincs semmi közük. A jobboldal a törvénymódosítástól – kimondatlanul – a történelmi egyházak előjogainak biztosítását várja, a kisegyházak pedig tíz körömmel kapaszkodnak az 1990-es paragrafusokba, amelyeket szabad vallásgyakorlatuk kizárólagos biztosítékának vélnek. Szerintem ez sem helyes magatartás, viszont a mostani rendkívül ingerült politikai légkörben semmi esély nincs a kompromisszumra, így pedig jó vallásügyi törvényt alkotni lehetetlen.
Surján cikke mintha visszalépést is jelentene a forgalomban lévő legújabb (Schanda Balázs-féle) kormányzati elképzeléssel szemben is. Ez szakítana a jelenleg csupán formai követelményekhez kötött felekezetalapítással, egy bíróság illetékességi körébe utalná az elismertetést, ami még nem jelentene automatikusan sem kedvezményeket, sem intézményfenntartói jogokat. Erről a tervezetről érdemes lenne vitatkozni, hiszen számomra is elfogadható, hogy ne nevezzen a törvény minden vallási csoportot „egyháznak”, hanem inkább „vallási közösségnek”, s hogy legyen egy nyilvánosságra hozható hitelvi nyilatkozat.
Surján azonban nem ilyesmiről óhajt vitatkozni, ő szellemi keresztes hadjáratot hirdet a „veszedelmes szekták” ellen, és ahhoz a már elvetélt javaslathoz tér vissza, amely az egyházzá minősítéshez százéves hazai működést és (az ezúttal csak „sok hívőnek” nevezett) tízezer fős tagságot követel meg. (Szerencse, hogy 1568-ban az erdélyi rendek nem így gondolkoztak a nagy protestáns egyházak egyenjogúsításakor. Különben ma nem büszkélkedhetnénk ezzel.)
Surján képviselő úr csak az alábbi kérdéseket hagyja nyitva: pontosan ki is veszélyes kire, ki milyen törvényt sért, miért és hogyan lehet ellenük védekezni. Azt ugyanis leszögezhetjük, hogy a hatályosan bejegyzett hazai kisegyházak erkölcsös, törvénytisztelő életet élnek és követelnek meg tagjaiktól; némelyek különös hóbortoknak hódolnak ugyan, de a mostani vallási pluralitás nem veszélyezteti a társadalom rendjét. A törvénymódosítás önmagában nem lehet eszköz a vallással való visszaélés elleni küzdelemben, azzal visszaélni el nem ismert felekezetek vagy egyesületek keretében is lehet. Egy mégoly szigorú vallásügyi törvény sem tudja előzetesen kiszűrni a kizárólag haszonszerzésre vagy pénzmosásra szerveződő álfelekezeteket, de nem is az a dolga. Arra ott van az APEH, a VPOP és a rendőrség. (Nem is beszélve arról, hogy a katolikus bitangkasszaügy után nyilvánvaló, hogy nemcsak a „kicsik” háza előtt lehet söpörni.) Ha pedig egy kisegyház obskúrus politikai pozíciószerzésre tör – pl. a szcientológiát hozzák ilyen hírbe –, több mint hiba ezt minden kisegyházra kivetíteni. (A jehovisták például szélsőségesen apolitikusak.) Ilyen esetben is lehet élni a nyilvánosság adta széles körű lehetőségekkel, és persze a lobbizás, a befolyásszerzés igénye sem kisegyházi sajátosság.
Az európai integrációra, mint jogharmonizációs kényszerre hivatkozni egy efféle szigorítás kapcsán értelmetlen. Nem tudunk arról, hogy bármelyik országjelentésben kifogásolták volna a magyar vallásügyi igazgatás túlzott liberalizmusát, vagy Brüsszelben ajtót mutattak volna nekünk azért, mert nálunk már száz fővel is lehet egyházat alapítani. Surján cikkében is előjönnek tipikus szektavádak, miszerint az anonim szervezetek családellenesek (miközben a kisegyházak köztudottan családcentrikusak), feltétlen tiszteletet mutatnak tévedhetetlennek hitt vezetőik iránt (mintha ez nagy egyházakban nem lenne így). Surján teljesen avítt érveket is előhoz, például azt, hogy a munkanélküliség a szektásodás melegágya. Ha az lenne, akkor a munkanélküliség csökkentésében elért sikerekkel együtt e veszélynek is csökkennie kellene...
Természetesen nem állítom, hogy egyes kisegyházak tevékenysége ne lenne vallásetikai okokból kifogásolható és kifogásolandó. De: ok lehet ez egy állam számára ahhoz, hogy kardot rántson a „szekták” homályos tömbje ellen? Eddig ugyanis egyetlen bejegyzett kisegyházról sem mondhatjuk, hogy áthágta volna a törvényesség határát. Nyilván sok normális gondolkozású polgártársammal együtt viszolygok attól, hogy a jehovisták nem engedik meg a vérátömlesztést, vagy bálványimádásként tiltják a gyerekeiknek, hogy kis barátjuk születésnapi tortájából egyenek. (Másokra ezek a szélsőségek nem jellemzőek.) Tarthatjuk vallásos butaságnak, ha emberek tízezreket fizetnek egy szcientológus tréningért vagy extázist produkálnak a Hit Gyülekezetében, de ilyen alapon azt is így minősíthetjük, hogy a katolikusok tiltják a fogamzásgátló tablettát. Ezek a társadalom többsége által elutasított magatartásformák, mégsem törvénysértések. Vannak, akik így látják helyesnek, és az államnak nincs is joga ebbe beavatkozni, akkor sem, ha a végrehajtó hatalom képviselői ezt etikailag kifogásolják. Az efféle dolgokat összemosni a gyerekrablással vagy a világvége-öngyilkossággal veszélyes dolog. Legalább annyira, mint bukósisak nélkül motorozni. Vagy felekezeti előítéletekkel törvényt alkotni.
Ha az állam felnőttnek tekinti polgárait, nyugodtan rájuk bízhatja, élnek-e a kisegyházak kínálta lehetőséggel vagy sem. Egyébként Surjánnak igaza van: a fanatizmussal szemben nagyon fontos a megelőzés, a vallási felvilágosítás. De csak az a megelőzés lehet jó, amely nem általánosít, pontosan fogalmaz és elfogulatlan. A tervezett szektaellenes propagandaközpontok például a Surján által sugallt formában nem felvilágosítással, hanem riogatással foglalkoznának.
Összességében Surján szektaügyi álláspontját csak úgy lehetne minősíteni, mint ahogyan Husz János véleményezte a máglyához buzgón rőzsét hordó öregasszony tevékenységét: „sancta simplicitas!” (Szent együgyűség!)