népművészet

KékDolmány

Erdélyi festett kerámia tányérok

A Székely fonó

Gyermekkoromban Kodály Zoltán szomszédságában laktam, meghatározó élmény volt számomra a Vele való többszöri személyes találkozás.

Az Ő életpályája, emberi és szellemi nagysága útmutató, hogyan kell egy célt addig akarni, míg végül – szívós munkával – megvalósul.

Bartók Béla, Kodály Zoltán 1906 végén közös kottás füzetben megjelentetett egyszerű zongora kísérettel húsz valódi magyar népdalt. A kiadvány egyáltalán nem fogyott, s ezt Bartók elpanaszolta Berlinben tartózkodó szerzőtársának. Kodály vigasztaló sorai 1907 januárjából: „…..legcélszerűbb a magyar közönségre egy nagy, általános, és állandó ménkű vágja meg-et ereszteni és nyugodtan tovább nem törődni vele. Végre is nem lehet a szamárba fácán pecsenyét tömni, ha megeszi is megárt neki.”

Bartók ezt még megtoldotta a Mamának írván: „ Hagyjuk a szamarat szamarakkal lenni, és menjünk minden komoly szellemi produkcióval külföldre. Fúljanak az itteniek a jánosvitézbe meg a vígözvegybe, semmi közöm hozzá.”

A székely népdalról cikkező Kodály 1919–ben indulatosan kifakad: „ Kinek tessen ma ez a zene ? A kuplén nevelkedett városi közönségnek ?”

Egy évre rá felismerte, sérelmi zenepolitikával eredményt elérni nem lehet. Neki látott hát egy nagy sorozat zongorás népdalfeldolgozásnak. Egyenlőre csak saját szerzői estjein éneklik ugyan, de mégis ez az első tartósabb kapcsolata a parasztdalnak a koncertteremmel.

A fordulat 1924-ben kezdődött. Lajta Béla mulatónak épített Parisienne–jében Blaha Lujza nevét viselő színház nyílt (ma Új Színház).

A Blaha 1924 augusztus 31-én nyitott a Littre Jessie James című amerikai revűoperettel, kabaré jelenettel, Székely fonóval. Az egykori zengerájban összeért tehát a nagyvárosi flaszter és az erdélyi havasok dala.

Kodály a balladákat Erdélyből és Bukovinából hozta, a népdalok nagy része azonban felvidéki gyűjtés.

Bizony hosszú és rögös út vezetett a Székely fonó operaházi premierjéig.

1932 április 24.-én vasárnap mutatta be az Operaház Kodály Zoltán Székely fonóját. S nem egészen egy évre rá 1933 január 14.-én bemutatta a Milánói Scala.

Hogy mégis miért hozakodom elő mindezzel?

A párhuzam miatt. Kodály Zoltán a parasztdalok felkutatásának és azok – lehető legszélesebb körökben való – megismertetésének szentelte magát. Mint látjuk nem volt egyszerű dolga a „városi kuplén nevelkedett közönséggel”.

Eddigi kiállításainknak óriási sikere volt. A közönség lelkes fogadtatása, a sajtó elismerő visszhangja méltatta a kiállított anyagot.

A gyűjtemény iránt megnyilvánuló külföldi érdeklődés igen tekintélyes.

Eddigi kiállításaink:

2000. december Franciaország Truchtersheim

2000. december Franciaország Bouxwiller

2001. február   Görögország    Athéne Benaki Muzeum

2001. április      Luxemburg      Festival d Echternacht

2001. június        Franciaország Strasbourg

2002. február     Magyarország Károlyi Palota „Veszélyeztetett kisebbségek Európában Konferencia

                              Fővédnök: Walter Schwimmer, az Európe Tanács főtitkára

Mint látjuk itthon egyetlen kiállításon volt alkalmunk bemutatkozni, ennek kezdeményezése is külföldről érkezett.

Nagyon szeretnénk idehaza letelepíteni a gyűjteményt, azon dolgozunk, hogy a hazai közvélemény is megismerhesse és hasznosíthassa kulturális és szellemi értékekben gazdag anyagunkat.

Ezen külföldi kiállításokon mi hazánkat képviselve vettünk részt, mint magángyűjtők. Az állam a kiállítások költségeihez semmilyen formában nem járult hozzá. Anyagi támogatást sehonnan nem kaptunk.

A gyűjtemény állagmegóvása, kiállításra való felkészítése, tisztítása, restaurálása, szállítása, biztosítása teljes egészében minket terhelt. Mint magánszemélyek közgyűjteményi feladatokat látunk el.

Kodály Zoltán a magyar népzene megmentésén fáradozott.

Mi azért küzdünk, hogy méltó otthont és a működéshez szükséges anyagi támogatást a magyar állam megadja a gyűjteménynek, amelyben olyan értékes forrást kell látnunk, amely gazdagítja európai örökségünket, ugyanakkor megerősíti az egyes nemzetek és személyek azonosságtudatát.

„Menjünk minden komoly szellemi produkcióval külföldre” – fakadt ki Bartók Béla elkeseredetten.

Én azt mondom, ne vigyük ki a kulturális tőkét a hazából, de a tehetős, pozícióban levő hatalom igenis anyagi támogatásával járuljon hozzá, hogy ne is kényszerüljünk külföldre letelepíteni kulturális kincseinket, politikusaink pénzbeli eszközökkel kell, hogy segítsék országunkban tartani és megtartani, megőrizni az utódaink számára is ezen magas eszmei értékkel bíró szellemi tőkét, kulturális örökséget.



Kézzel festett üveg kupa XIX. – XX. sz fordulója

A csárda

„Zsindelyezett a mizselyi csárda,

Rezgő pohár, víg muzsika járja,

Jó bor mellett, cigány mellett,

Betyárok közt énekelget

Kocsmárosné kökényszemű lánya”

Atyai nagyapámnak csárdája volt Lajosmizse és Kecskemét határán, még az ő nagyapjától örökölte és egészen az államosításig működtette is. A régi csárda a maga idejében útszéli vendégfogadó volt.

A XIX. században oly híres kecskeméti vásárok idején ez volt az állatkereskedők utolsó beszállóhelye a város előtt. Vásárt megelőző napokon ide érkeztek állataikkal, s a kupecek ivás közben már itt megkezdték az üzletkötéseket – az áldomásból pedig maga a csárda tulajdonosa is jó haszonhoz jutott.

Mivel a gyűjteményünk alapját képező anyagot nagyapám nagyapja gyűjtötte az átmenő vásározó kereskedőktől, vándorló vendégeitől, éppen ezért nem hagyhatjuk ki, hogy a csárdák világáról, a betyártörténetekről szóljunk.

Erdők szélén, utak mentén álló csárda az átutazóknak, a kereskedőknek meg a szegénylegényeknek voltak pihenőhelyei.

A legtöbb már eltűnt a múló idővel, helyüket is alig látni, emléküket gyakran csak egy-egy híres betyár életéről szóló nóta őrzi.

Ivócsanak és csorba szélű bögre „ kocsmárosné” felirattal

Nem kis diplomáciai feladat volt akkoriban csárdatulajdonosnak lenni. Ha a pandúrokkal tartott a tulajdonos, akkor a betyárokkal gyűlt meg a baja, ha pedig a betyárokhoz húzott, akkor a pandúrok üldözték ki a csárdából.

Na de, kik , mik voltak a betyárok?

A „becar” perzsából átvett szó, jelentése legény, zsoldos. Régibb nótáinkban igazmondó a jelentése.

Eredeti jelentései: foglalkozás nélküli, facér legény

                              nőtlen, rátarti parasztlegény ( 1792)

                              disznópásztor (1807-ből)

                              nyalka legény (1808-ból)

                              urasági cseléd

                              zsellér

                              hajóhúzó

                              rabló, csavargó jelentése először csak Dugonicsnál, 1788-tól található.

Szürke marha szavából készült kürt részlete

A szürke marha a magyar alföld jellegzetessége

A betyárság valósággal „intézmény” volt, Élethivatás, a maga külön „ erkölcsi” törvényeivel. Lehetett is az. Az óriási pusztaságok, mocsaras lápvidékek, irdatlan erdők szinte kínálkoztak, hogy emberek falkába verődjenek, mint a vadak, társadalmat szervezzenek. Lehetővé tette ezt a rossz közigazgatás, a gyatra közrendészet. Sokan menekültek a jobbágyság elviselhetetlen terhei elől, sokakat elhajszolt – mint Berzeviczy Gergely írta – „nem ritkán igazságtalanul kiosztott büntetésekkel járó becstelenség…”

Ugyancsak ő írja, hogy „előbb 12, majd 10, azután 8 esztendőre fogdosták össze a szegény sorsú legényeket katonának, ami elől, sok legény elmenekült a pusztába, vagy az erdőbe, ott átalakult fenevaddá.”

Ilyen emberekből szerveződött a betyártársadalom. Persze, sok rosszvérű, züllött ember is keveredett ezekbe a bandákba.

„ Ne bántsd a Magyart” Ezt vésték a fokos fejébe.



A betyárvilágnak ez az időszaka, amelyet ma már eléggé ismerünk, az 1890-es évekig zajlott le. Apai ükapám akié a mizsei Patkó Csárda volt, amelynek ma már romjai sem láthatók, személyesen tanúja volt ezen világnak, s mint mesélő kedvű nagyapa, sok-sok valós est történetét adta tovább unokájának, aki az én nagyapám volt. Kisgyermekként tőle hallottam számos betyártörténetről.

Lajosmizsén a mai napig emlegetik az öregebbek, hogy egyszer ivott vizet életében, bele is halt. Történt ugyanis, hogy György nagyapám a szőlőjében kapált egy izzasztó nyári nap alkalmával, s igen megszomjazott. A kútról húzott jéghideg vízből jócskán merített, s az „leforrázta a tüdejét”. Tüdőgyulladással ágynak is esett, s bele is halt nemsokára. Nagyanyám csak zokogott, miért nem tudott nagyapám a bor mellett megmaradni.!?

Mulatós kedvű csárdás volt György nagyapám, nagyanyám gyakran felrótta a számlájára, hogy elissza a csárda hasznát. Ej, ez utószor dehogy bánta volna !

A nép a betyárokat különböző csoportokra osztotta. Beszélt rabló betyárokról, gyalog betyárokról, voltak futó betyárok, lókötők és kapcabetyárok is.

A zsiványokat az különböztette meg a betyároktól, hogy okkal, ok nélkül vért ontottak, senkit nem kíméltek, emiatt mindenki gyűlölte őket.

A betyárok általában éjjel „tevékenykedtek”, nappal békés pásztoroknak mutatkoztak.

A betyároknak legfőbb gondjuk volt, szorgalmasan felügyelni, hogy a csendőrök váratlanul meg ne lepjék őket. Igen elterjedt jeladás volt a kútágas felengedése és a feltűnő pipázás is. Ez volt hivatott jelezni, csendőrök, pandúrok jelenlétét.

A betyárok nem használták a valódi nevüket. Sobri Jóska igazi neve Papp József volt. Bandájának egyik híres tagját, akit Mógor néven ismerünk, valódi nevén Nagy Jánosnak hívták. A híres nyírségi betyárt, Angyal Bandit eredetileg Onódi Andrásnak nevezték. Hozzátartozóikat nem akarták bajba keverni és eredeti nevüket gyakran még az akasztófa alatt sem árulták el.

Karikás ostor, a nyele faragott férfi fejet ábrázol

Kos fejben végződő pásztorbot, réz és fa

1900-as évek eleje

A betyárokat olyan paraszti hősként emlegették, akik a németből gúnyt űznek, a gazdagot emberségre tanítják, a szegényt segítik. Az idegenből jött osztrák csendőrség nem ismerte az országot, nem ismerte a népet. Az üldözött betyárok állandóan félrevezették őket. Így azok alig értek el eredményeket a betyárvilág felszámolása terén. Távozásuk után csak annyi maradt róluk, „ Hej csak kár volt azokért a zsandárokért, hogy elpusztultak. Kilencezren, tízévi vitézkedés után, mégiscsak megfogtak hat betyárt.”

Szaruból készült sótartó. Bőgatyás betyárt ábrázol.

A kocsmárosné éppen itallal szolgálja ki.

Érdekes estek adódtak egyébként a vármegyék merev szabályrendeleteiből és a túlzott megyei önállóságból, megnehezítve az üldözések sikerességét.

Az Orosházáról Szentesre vezető út mentén állott Lebuki Csárda olyan furfangosan épült, hogy egyik fele Békés, másik fele Csongrád megye területére esett. Mivel pedig az üldöző pandúrok engedély nélkül nem léphették át megyéjük határát, előfordult a csárdában, hogy míg a vármegye fegyveresei a „békési” felen ültek, addig a „csongrádi” oldalon a betyárok békésen iszogattak. „ Szabály az szabály”, a pandúroknak tehetetlenül kellett nézniük az asztal túloldalán borozgató betyárokat. A környék népe, de főleg az érdelelt betyárok pedig jót mulattak rajta, hogy az üldözötteket éppen az üldözők rendeletei védik. Éltették, vivátozták a megye bölcs vezetőségét, hogy tartsa meg Isten továbbra is ezt a régi jó szokásukat.

Boros kancsó és süteményes tányér



Festett kerámia bokályok

Erdélyi boros bokályok 1897, 1903, 1903. dátumozással

A szombathelyi börtönbe – sertéssereg elhajtása miatt – került Sobri Jóskába beleszeretett az idős Benkő Lázár porkoláb fiatal felesége. A betyár ugyanis valóságos „Adonisz” volt a fiatalasszony meg formás fehérszemély, hát szerelembe estek. Gyorsan letelt az a két esztendő, Sobri Jóska talán legboldogabb két éve.

Így szól a nóta az esetről: „ Sobri Jóska mostan éli világát,

                                            Polkolábné jól viseli a dolgát,

                                            Ölelés és csók közt telt el ideje,

                                            Sajnálja, hogy kitelt a büntetése.”



                                            Marasztalja tovább is őt az asszony:

                                            Maradj itt még szerelmetes galambom,

                                            De a törvény azt mondja, hogy elég,

                                            Menjen, aki kitöltötte idejét!

A nyalka Sobri ruházkodásában is kivált társai sőt a korabeli betyárvezérek közülis. Így a melledzője nagyon kivolt varrva, a dolmányán ezüst gombok, láncok fityegtek, vörös bagaria csizmát hordott. Bandája tagjai bundát viseltek, máskor meg szűrt. Mindnek muszlaprémes dolmánya, borjúbőr csizmája volt.

Csizma a századfordulóról faszögekkel kiverve, patkóval megsarkalva

Századfordulós öntöttvas kályha részlete

A legény bő ujjú vászon ingben, szűk nadrágban, csizmában. A lábánál fokos.

Savanyó Jóska az utolsó híres betyárvezér

Legkedvesebb betyártársai voltak Doma Vendel, Horváth Venczel Mihály, Czifra János, Hajdú Borzas István, Orbán János.

Nagyon jó tanyái voltak a Gyöngyösi, a Vámosi, a Billege csárda vagy az alföldi Puszta Csárda.

Volt egy cseles szokása, hogy pandúrnak öltözött és így járta az erdőket, mindenhol érdeklődve Savanyó Józsi felől. Egyszer egy erdőkerülő el is árulta neki, hogy hol található meg,. No, de meg is járta! Másnap a Vámosi csárdában a magát pandúrnak kiadó Savanyó Józsi és társai meginvitálták az erdőkerülőt az asztalukhoz. Ott elvették a puskáját, a sörétet kiszedték belőle, beleszórták a borába és megitatták vele. Közben fegyvert szegeztek rá és feje felett ütésre készen egy baltát tartottak. Elverték, s mivel egyik lába kificamodott a fél lábán kellett táncolnia. Azután megeskették, hogy soha nem árulja el őket, majd Savanyó felfedte kilétét és kilenc darab száz forintost lebegtetett meg a szerencsétlen erdőkerülő szeme előtt.

A Keszthely című lap 1884 május 11. – i számában írnak Savanyó Józsi elfogásáról a hős csendőrök felmagasztalásával. „ F. hó 4. – én déli 1-2 óra között lelték meg Savanyót, ki mikor a csendőröket észrevette, forgópisztolyához kapott, de azt nem használhatta, mert Grósz csendőr azonnal rávetette magát, Szopós őrmester és Papp őrvezető pedig kezét és torkát ragadták meg és a vadállati erőt kifejtő betyárt Kaszni István és Bőhm Samu csendőrökkel együtt megláncolták”.

A hely, időpont és a szereplők megfelelnek a valóságnak, csupán az elfogás módjának és körülményeinek leírásában van egy kis hiba . A rettegett betyárvezért több mint tíz évig hiába keresték, üldözték, most csendőrök csak úgy kimennek az erdőbe rávetik magukat és elfogják? Nem, nem ment ez ilyen egyszerűen. Az igazság az, hogy csellel, árulással gyűrte le a hatóság Savanyóékat, amiről az újságolvasó városi népek nem értesülhettek, ellentétben a csárdák látogatóival, ahol még sokáig emlékeztek és emlegették még az én gyerekoromban is.

Mogyorósi Imre juhászbojtárt fenyegetésekkel, és ígéretekkel rávették, hogy árulja el Savanyó rejtekhelyét és segítsen kézre keríteni. Nem merték megközelíteni, csak úgy, hogy Nárai Jancsit csellel el kellett csalni a betyár mellől, ugyanakkor a kivitt ételbe erős altatót kevertek. Így azután az öt bátor csendőr meg is kötözhette az alvó az alvó Savanyó Jóskát. Savanyónál elfogatása alkalmával egy díszesen gravírozott Lancaster és egy szép Lefauheux kétcsövű fegyver, egy tízlövetű forgópisztoly, egy kettős fedelű Remontoir ezüst óra volt. A századfordulón jó magaviselete miatt életfogytig tartó fegyházbüntetése ellenére szabadon engedték, mert megígérte, hogy régi életét többé már nem folytatja, mert kiöregedett a a betyársorból.

1907. április 9.-én halt meg. Az öreg betyár még halálában sem akart összeroskadni: fekete selyemkendővel a székhez kötözte a testét, azután revolverrel fejbe lőtte magát. A csárdajárók szerint „ Jó ember volt az kérem, nagyon jó ember, a szegényeket nem bántotta, de nem bántott az mást sem, nem rabolt, nem gyilkolt, vér nem tapadt a kezéhez, csak szépen elkérte az uraságtól a pénzét”- mondták róla.

A Savanyó bemegy az erdőbe,

Le-lepihen az erdőnek szélére,

Odavárja búbánatos babáját.

Ott öleli kedvére a Mariskát.

Büdös betyár hol szerzi a vacsorát,

Zöld erdőben süti a jó szalonnát,

Falevélre csepegteti a zsírját,

Avval keni fekete göndör haját.

A Savanyó hamuszín subája,

Elakadt a cserfabokor ágába,

Cserfabokor ereszd el a subámat,

Ha úré vagy, ha paraszté, leváglak.

Ilyen kettősfedelű arany berakásos Remontoir ezüst órát viselt Savanyó Jóska.

A korlátozott terjedelem folytán ilyen rövidke ízelítőre futotta a betyárvilágból.

még szeretném még megosztani néhány gondolatomat a kedves olvasóval. A hagyományok - ha nem ápolják – elhalványodnak, elhalnak, végül teljesen kivesznek. A hagyománynak folytonosságra van szüksége. A folytonosság élteti.

Magam, mint háziasszony, igyekszem megőrizni a háztartásomban is őrizni egy régi letűnt világnak szokásait, ízeit.

Évek óta magam állítom elő a családom számára a túrót, tejszínt – frissen fejt házi tejből újabban a sajtkészítés fortélyaival ismerkedem. Friss író mindig van a háznál. A kenyeret azzal az íróval készítem, mert mi kenyeret sem vásárolunk a boltban, magam dagasztom és sütöm. A receptjét jó szívvel itt közre is adom:

Egy tálba ½ l írót töltök, ebbe morzsolok 5 dkg élesztőt és kiskanálnyi cukrot adok hozzá. Langyos helyen tartom, míg kissé felemelkedik. Ekkor hozzáadok ½ kg teljes kiőrlésű rozslisztet, ½ kg teljes kiőrlésű tönkölybúzalisztet. Adok bele 3 evőkanál sót, ugyanennyi köményt, 3 héjában főtt közepes krumplit meghámozva, finomra reszelve, és nyakon öntöm 1,5 dl olajjal ( aki szereti, tehet bele néhány gerezd apróra vágott fokhagymát is ). Most jól kidagasztom és kelni hagyom. Ekkor újra átgyúrom, deszkán 2-3 cipót formálok belőle, újra kelesztem és meleg sütőben megsütöm.

Csodás illatot áraszt és békét.

A hagyományőrzés a családban kezdődik. Tanítsuk a gyerekeinknek népi mondókákat, találós kérdéseket, népdalokat. És meséljünk.

Drótozott lekváros csupor fedővel

boros bokályok



leveses tányér

leveses tányér

Tejfölös tál

tányér

Káposztás tál

Süteményes tányér



    Csupor



   Régi fából faragott feszület

Régi ortodox csóktábla

                             „ Gyűjtötte az elő kor, hogy mindenkor láthassa az utókor.”